Oldalak

vasárnap, november 29, 2015

Mi a remény emberei vagyunk? – Advent 1 vasárnapja

Milyen nagy készülődés előz meg egy-egy hosszabb autós utazást: útlevél, ha szükséges, akkor vízum, pénz, csomag, térkép vagy ma már GPS … Az adventi szent idő, ami az estével elkezdődött, arra emlékeztet, hogy útban vagyunk az örök hazafelé, Isten vár bennünket. Úti okmányunk a keresztlevél. Utunk, maga Jézus Krisztus. Közlekedési szabályaink a szeretet főparancsa, ami magába foglalja a tízparancsolatot és az egyház öt parancsát. Csomagjainkat egy életen át kell készítenünk, mégpedig olyan dolgokból összeállítani, amit a moly nem rág meg és a rozsda nem emészt meg: mint amilyen a szeretet, a szolgálat, a megbocsátás, az irgalom. Amúgy ez utóbbi elsajátításának, begyakorlásának szenteli az Egyház az egész évet a Szentatya ösztönzésére. S indulhatunk a nagy „kalandra” a zsoltárossal imádkozva: „Uram, tebenned remélek”. Mert adventi várakozásunkat, készülődésünket a reménynek kell áthatnia, átitatnia.
„Sajnos a korszak, amelyben élnünk adatott, a reményvesztés korszakának tűnik” - olvassuk Szent II. János Pál pápa az Egyház Európában címet viselő apostoli buzdításában. Sok a céltalan, a bizonytalan, az elkeseredett, sőt a mai európai állapotokat szemelőt tartva, a bevándorlókat tekintve sok a kétségbeesett, aggódó és félénk ember – az egész európai kontinensen éppúgy, mint közvetlen környezetünkben.

A reménytelenség okát abban láthatjuk, hogy a világ és Európa vezetői egy Isten nélküli, legalábbis egy keresztény értékek nélküli világot akartak, akarnak felépíteni. Az emberiség, különösen Európában meghasonlott a saját vallási, keresztény gyökereivel, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy igen tág teret kapott a lét értelmetlenségét, a cselekvés hiábavalóságát, a keresztény értékekre fittyet hányó magatartás a hétköznapokban.
Egy olyan új, "szabad" világ megépítésén fáradoznak a világ urai, amely olyan alapelvek mentén szerveződik, ahol Krisztus már régen nem szegletkő. Mi fog győzni? A halál vagy az élet kultúrája...?

Az emberiség nagy része azt hiszi, hogy a felszínes és mulandó dolgokban megtalálhatja a békéjét. S mégis, ha álmai nem teljesülnek, elképzelései nem válnak valóra, s számításai nem jönnek össze, akkor a kétségbeesés, a reményvesztettség lesz úrrá az emberen.
Minden emberi létezés teli van olyan pillanatokkal, amikor kibukik belőlünk a kérdés: "Miért?"… Jézus jól tudja, mennyit szenvednek az emberek, csak ő adhatja kezükbe a remény kulcsát. Ő behunyt szemmel bízott, amikor megkísértette a reménytelenség, a kilátástalanság az olajfák hegyén: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet"- mondotta a keresztre szegezve. A mindvégig megőrzött bizalom, a kitartás amellett, hogy átadjuk magunkat annak, amit Isten akar tőlünk – békével tölti el a lelkeket, ami az abszurdot áldássá és a dicsőséghez vezető úttá változtatja: "Én legyőztem a világot!"

A Szentírásban alapvető fogalom a remény: Szent Péter apostol első levele elejétől a végéig a reményről beszél, és azt mondja a keresztényeknek, hogy legyenek készek számot adni arról a reményről, amely bennük van. Az apostolok korában, a római birodalomban is nagy volt az általános reménytelenség, a kilátástalanság akárcsak napjainkban. Ebben a környezetben keresztények kis csoportjai, az üldözések ellenére is, olyan embereknek tűntek, akik reményteliek, akiknek van jövőképük, akik vidámak és derűsek. Ez feltűnő volt, ezért egyesek kérdezgetni kezdték őket: honnét van bennetek ez a reménység, még akkor is, amikor üldöznek és megölnek titeket. Erről nekik számot kellett adniuk.

Az adventi szentidő nagyon jó alkalom arra, hogy lelkiismeret vizsgálatot tartsunk és megkérdezzük önmagunktól és keresztény közösségeinktől mi magunk is: vajon ma feltűnik-e a reményvesztett világnak, hogy mi a remény emberei vagyunk?
A remény hiánycikk ma az egész világon, de azt hiszem, hogy az öreg európai kontinensen különösképpen. Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy minden egyre rosszabb lesz, alagútban vagyunk, nem is látjuk a kijáratot. Ilyen helyzetben mindennél fontosabb, hogy az egyedüli nagy remény, amely a keresztény embert áthatja, bennünk is élővé legyen.

Olyan ez a remény, mint egy kis mécses lángocskája, mint az adventi koszorún égő egyetlen lángocska, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátör mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény! Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Mert hatalmas erő élteti és táplálja a századokon át: Isten Lelkének ereje.
Kis reményeket nem nagyon biztosít nekünk az Úristen, tehát hogy meg fogunk gyógyulni, vagy jól fog menni az üzlet, vagy pedig lesz egy rendes kormányunk, amely meg fogja oldani anyagi gondjainkat, hogy Európát olyan politikusok fogják vezetni, akik helyes megoldást találnak a bevándorlási problémára – erre nincsen biztosíték. De az egyedüli nagy remény, hogy a szeretet és annak alkotása örökké megmarad, Jézus Krisztus jóvoltából megvan nekünk, és ez mindent bearanyoz, és mindennek valahogyan új energiát ad.

Mit tehet a keresztény ember, hogy a remény ne csak vallásos fogalom legyen számára, hanem egy életelv, amely áthatja mindennapjait? Vegyük sorra, mik azok a valóságok, amelyek a reményünket táplálhatják. Ha egy mini evangéliumot szeretnénk megfogalmazni, akkor az négy-öt rövid mondatból állna: van Isten, velünk az Isten, szeret az Isten, és hazavár az Isten. És ha az ember szíve-lelke mélyéből hiszi, hogy ez így van, őszintén meg van róla győződve, akkor már a sötétség nem fogja elborítani, a kétségbeesés nem lesz úrrá rajta.
Ezek a rövid tőmondatok, nem fogalmak, hanem a hit által megragadott valóságok. Isten létét persze az ész is megsejteti velünk, de azt, hogy Isten milyen, Jézustól tudjuk. Ő mondta, hogy maga az Atya szeretett minket. Szent II. János Pál pápa állandóan ismételgette, hogy Isten minden egyes embernek azt mondja, hogy jó vagy, akarom, hogy legyél. Isten a vigasztalás istene, az irgalom atyja, a remény istene.
Ki választhat el bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban nyilvánult meg – kérdezi Pál apostol a római levélben. Ha ezek a mondatok nem egy katekizmus bemagolt válaszaiként, hanem mély személyes meggyőződésként élnek bennem, bennünk, mindannyiunkban, akkor derűs emberek leszünk, és reménységgel telitettek.

A remény, a hittel és szeretettel egyetemben isteni erény, s ennek következtében kegyelmi ajándék. Így a megszerzése részben Istentől függ, s részben tőlünk. Istentől amennyiben az ő ingyenes ajándéka, s tőlünk amennyiben sikerül legyőznünk a csalóka kis reményeket, amelyek megszerzésére az ember néha olyan nagy energiát fordít, olykor a másokon való átgázolás, szenvedés-okozás sem számit, csak hogy több pénzt szerezzen, hogy birtokoljon, hogy minél nagyobb élvezetekben legyen része, hogy hírnévre tegyen szert, hogy hatalmasnak látszódjon... Evilági dolgok ezek, amelyek önmagukban értékesek is, de nem abszolút értékek. Lemondásra van szükség ahhoz, hogy ezek ne legyenek bálványok, amelyek előtt leborulunk, és amelyek oltárán mindent kész vagyunk feláldozni. Amikor ezeket a csalóka reményeket a maguk helyére tesszük, akkor legalábbis kezd hajnalodni bennünk az egy nagy reménység, amely persze az örök életre vonatkozik.
De – amint a II. vatikáni zsinat is figyelmeztet – az örök életbe vetett reményünk nem csökkentheti, inkább erősítenie kell az elköteleződést, amellyel e világon kezdjük megjeleníteni Isten országát és annak értékeit: a testvériességet, az igazságosságot, a szeretetet, a szabadságot, az irgalmasságot.

A remény arról biztosít, hogy mindezek a törekvések, még ha nem mutatkozik is látványos eredményük, nem hiábavalók. Hogy itt, a földön ez mennyire fog megvalósulni? Isten országának inkább csak kisebb-nagyobb szigeteit tudjuk megvalósítani itt, a földön. Többet talán nem, de hogy a végső akkord egy hatalmas harmónia lesz – az Isten szentháromságos szeretetébe való bevonása a világnak –, ezt garantálja nekünk Krisztus feltámadása. Mert ez a mi reményünk legkonkrétabb alapja.

A régi egyházatyák többször a remény szentségének nevezték az eucharisztiát, az oltáriszentséget. A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy az örök élet felé menetelő zarándoklatunkon az eucharisztia az úti eledelünk, amelyet az utolsó vacsorán adományozott nekünk Jézus. Az eucharisztiában földi anyagok, a kenyér és a bor átalakulnak a feltámadt Krisztus szent testévé és vérévé, egész valóságává. De talán még fontosabb, hogy a mi szentmisénk jele és elővételezése annak a testvéri lakomának, amelyre az Úr Jézus bennünket a mennybe hív meg.
Ez megint egy nagy felhívás számunkra, hogy a szentmiséink ne olyan összejövetelek legyenek, ahol szinte semmi közünk egymáshoz, ahol nem is ismerjük egymást, ahol, nem figyelünk egymásra... Csak akkor lesz a kereszténység életképes, élő valóság a XXI. században, ha közösségeink igazi, segítő, elfogadó, támogató közösségek lesznek. A szentmise pontosan ennek a kifejezése, a gyökere, az alapja.
Amikor a szent mise végén megáld bennünket a pap és azt mondja: "menjetek békével", ez egy valóságos küldetés. Mintha csak azt mondaná: Krisztus-hordozók vagytok, az ő szeretetével, az ő békéjével, az ő békítő, elfogadó, megbocsátó szeretetével menjetek a szétszaggatott, gyűlölködő, reményvesztett társadalomba, annak legkisebb sejtjébe, a családba, és legyetek a világosság fiai, az élő remény követei, hordozói nem feledve, hogy a reménynek azt a lángját, amelyet a Szentlélek olaja táplál, a világűrt betöltő sötétség sem képes eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény, Krisztus fénye!

Azonban, ahhoz, hogy ez valóság legyen a mi számunkra, Szent Ferenc atyánk szavaival kérjük: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.”

Nincsenek megjegyzések: