Oldalak

szombat, október 17, 2015

Missziók vasárnapja - Évközi 29. vasárnap

A katolikus egyház 1926 óta minden évben október harmadik vasárnapján tartja a világmisszió napját, amikor figyelmünket a missziókra irányítja, és azt akarja tudatosítani bennünk, hogy Isten üzenetének hordozói, postásai vagyunk mindannyian. Vagyis minden megkeresztelt ember, minden pap, szerzetes és világi hívő, „arra kapott meghívást, hogy életével tanúságot tegyen Urunkról, Jézus Krisztusról, és hirdesse az adományként kapott hitet”, áll a Szentatya, Ferenc pápa üzenetében, amelyet a missziók vasárnapjára küldött (2015). Majd így folytatja „Jézus követése, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet, és kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt”.

A Szentatya szerint „a misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik, és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust”. Így „a misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust, és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az embereket. Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus előtt, felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez és mindazokhoz, akik őszinte szívvel keresik őt” (Ferenc pápa).

XVI. Benedek pápa mondotta egy alkalommal: „elő kell segítenünk, hogy az emberek újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt”. Ezért arról kell tanúskodnunk, hogy az Isten nem ellensége az embernek, nem korlátozni akarja szabadságunkat, és nem irigyli örömeinket, hanem fordítva, csak Ő segíthet kibontakozásunkban, és Ő tud elvezetni az igazi boldogságra. Vagyis tanúságtételünk lényege, Szt. János evangéliumának szavaival élve: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
A mai vasárnap azokra a névtelen hősökre, üzenetközvetítőkre, misszionáriusokra gondolunk, akik életüket a kereszténység, az evangélium terjesztésére tették fel, azokra a névtelenekre, akik az Anyaszentegyház Isten iránti hódolatát és imádatát elviszik az őserdők mélyére, a bélpoklosok szigetére, az óceán vihar sújtotta partjaira, az alaszkai hómezőkre. Azokra a névtelenekre emlékezünk, akik a mai evangéliumi szakasz értelmében nem a zsarnokoskodás, nem a hatalmaskodás által akarnak elsők lenni, és kitűnni, hanem a szolgálat által. Ők nem csak meghallgatták Krisztus Urunk szavait: „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,43-44). - hanem meg is élték
Ma Egyházunk arra figyelmeztet, hogy legalább ezen a napon anyagilag támogassuk és lélekben gondoljunk azokra a névtelen ezrekre és imádkozunk azokért, akik fáradságot nem kímélve, minden áldozatot vállalva fáradoznak Isten nagyobb dicsőségének és a lelkek üdvének a munkálásán.

Miközben ő rájuk gondolunk, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit is jelent a küldetés, a misszió, amit ők hivatásként élnek meg a messzi idegenben, sokszor életüket kockáztatva, sőt napjainkban is föláldozva Irak, Szíria területein, de a világ többi országaiban is ahol életveszélyes kereszténynek lenni, és hogy ennek milyen szerepe van, kell, hogy legyen a mi életünkre vonatkozólag.

A küldetés, a misszió a kereszténység központi gondolata. Már az apostol szó is küldöttet jelent, Az Úr Jézus végső akarata, parancsa mennybemenetele előtt ez volt: „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden népnek és nemzetnek, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28, 20). Az első keresztények mindnyájan küldötteknek tekintették magukat. Nekünk is Pál apostol szerint „Krisztus követségében kell járnunk” (2 Kor 5,20) – mégpedig a világban, az Egyházban és a családban is.

Először is küldetésünk van a világban. A kereszténység többek között azzal tűnt fel az ókori világban, hogy minden szempontból az egyetemesség, a katolicitás jellemezte. Missziós vallás volt, mely a nemzeti sajátosságok szem előtt tartásával mégis minden ember felé hangsúlyozta krisztusi küldetését.
Az ókori római birodalomra jellemző vallási „pluralizmus”, több istenhit meghozta a maga „eredményét”: végül az emberek egyik vallást sem vették igazán komolyan. A kereszténység nemcsak nemzetek és fajok fölöttiségével keltett föltűnést küldetésének teljesítése közben, hanem azzal is, hogy egyetemes, vagyis minden emberre érvényes erkölcsi magatartást követelt meg híveitől. Nemcsak ún. „vasárnapi” vallás volt, ami megtűrte a hétköznapi pogányságot, hanem világszemléletével átitatta a mindennapi élet szövetét, mégpedig mindenkire érvényes formában.
Éppen ezért maradandó hatást az egyház ma is, küldetése gyakorlása során, csak akkor fejthet ki, ha hűséges marad az apostoli módszerhez, ami a másik ember személyének és szabadságának tiszteletben tartásával párosul és az Isten- és emberszolgálatban, az áldozatvállalásban, ha kell, akkor a vértanúságtól sem riad vissza. Maradandó hatást ma is, csak akkor fejthet ki, ha magáévá teszi és éli a mai evangéliumi szakaszban elhangzott Jézusi kijelentést, miszerint: „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”.
Ennek tudatában írta a Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben a missziós vasárnappal kapcsolatos körlevelében: „Krisztus tanítványai a világ minden részén ebben a távlatban tevékenykednek, fáradoznak, hordozzák a szenvedés terheit és ajándékozzák oda életüket. Ismét határozottan megerősítem, amit tiszteletre méltó elődeim többször mondtak: az Egyház nem azért végzi tevékenységét, hogy kiterjessze hatalmát vagy megerősítse uralmát, hanem azért, hogy mindenkinek elvigye Krisztust, a világ üdvösségét. Nem akarunk mást, mint az emberiség szolgálatába helyezni magunkat, legfőképpen azok szolgálatába, akik a legjobban szenvednek, és kitaszítottak, mert hisszük, hogy „az evangéliumot hirdetni korunkban kétségkívül nemcsak a keresztény világ számára fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja” (Evangelii nuntiandi, 1). Az emberiség „csodálatos eredményeket ért el – a technika, az informatika és a különböző tudományok világában –, de úgy tűnik, közben elvesztette a végső valóságok és saját élete értelmét” (Redemptoris missio, 2). Ezért hangsúlyozza Benedek pápa: „Az Egyház küldetése, hogy reménnyel „fertőzzön meg” minden népet”.

Másodszor küldetésünk van az egyházban. A katolikus egyház nagy ereje abban is rejlik, hogy küldetésének eredetét nem valamiféle „demokratikus”, úgymond „népi” megbízatás alapján teljesíti, nem is az egyéni, emberi karizmák vonzerejére vezeti vissza, hanem Péter sziklájára, az apostoli jogfolytonosságra épít, ami közvetlenül visszavezethető az isteni megbízatás, azaz Jézus missziós parancsára. A keresztények küldetésének a mai világban tehát isteni küldetésre visszavezethető jogi alapja van, aminek igazát az egyházra kiárasztott Szentlélek hitelesíti.
Az egyháznak, mint intézménynek is, de mint megkeresztelt személyekből álló közösségnek is, az apostoli küldetés jegyében hirdetnie kell az evangéliumot, és annak értékrendjével kell szembesítenie korunk problémáit, rámutatva a természetfölötti, örök életre vezető megoldások lehetőségére, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Nem véletlenül hangsúlyozza Pál apostol tanítványának, Timóteusnak: „Hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan”.

Harmadszor küldetésünk van a családban. A család kis-egyház. Születésünkkor először a családdal találkozunk és halálos ágyunkon, jobb esetben utolsóként kezünket a család felé nyújtjuk. Nem nézhetjük közömbösen a másik lelki életének alakulását. Bizonyos, hogy minden ember személyiségének belső szentélye a lelkiismeret, ami az Isten szava bennünk. Csakhogy ez képességileg van így. Ténylegesen, hogy jól működjön a lelkiismeret, szükség van annak fejlesztésére és nevelésére. Erre pedig elsősorban az édesanya és édesapa hivatott. Az édesanyáknak meg van, azaz Isten-adta tehetségük, hogy kisgyermekkorban a jó felé tereljék a gyermek érzületvilágát. Amikor a gyermek kezd már felcseperedni, az édesapa súlyos kötelessége, hogy a gyermeket szembesítse a krisztusi értékrenddel. Képviselje a családban az egyház tanítását, az örök isteni igazságokat.
Ezért az édesapának és az édesanyának buzgó, vallását gyakorló jó kereszténynek kell lennie, akik nemcsak szóval, hanem vonzó életpéldájukkal éreztetik, hogy Krisztus követségében járnak a rábízottak között, és megéri komolyan venni Krisztus tanítását.
Ne feledjük, gyermekeink vallási nevelése akkor lesz hatékony, ha érzik, hogy szüleik nem családi szokásokra, nem is pusztán a saját szülői tekintélyükre hivatkozva állnak elő követelményekkel, hanem a „Gondviselő Atyára”, Istenre támaszkodnak. Persze a szülők keresztény küldetése nem fejeződhet be a családban. A gyermeket be kell vezetniük a nagyobb egyházi közösségbe is, nehogy azt gondolják, hogy a keresztény ügy pusztán a „mi családunk” magánügye, hanem közügy.
A gyermekeknek is van küldetésük a családban. Ébren kell tartaniuk szüleik egymás iránti felbonthatatlan szeretetét. A gyermek Isten követe, aki a házassági szeretet és felbonthatatlanság hírnöke a szülők felé.

„Az Egyház arra törekszik – írta 2009-es körlevelében Benedek pápa –, hogy átalakítsa a világot a szeretet evangéliumának hirdetésével, „mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez és… ezáltal ahhoz, hogy Isten világosságát a világba hozzuk” (Deus caritas est, 39). Ezzel az üzenettel is arra hívom az Egyház minden tagját és intézményét, hogy ebben a küldetésben és szolgálatban vegyen részt”.
Fontos, hogy mindazok, akik a keresztség szentségének felvételekor, s még inkább a bérmálkozáskor megkapták, megkaptuk a krisztusi küldetés feladatát, ennek tudatára ébredjünk és Isten segítségével, felelősségteljesen és gyümölcsözően tegyünk eleget neki, ott, ahová az isteni Gondviselés állított bennünket, lett-légyen szó akár a messzi idegenről, a missziós tájakról, vagy a közvetlen családi, ismerősi, munkahelyi, iskolai környezetről. Nem feledve, hogy „a hit ajándék, amelyet azért kaptunk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak”(XVI. Benedek pápa 2012-es körlevele).

Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Az evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az egyház tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal.

Befejezésül XVI. Benedek pápa 2009-es körlevelének végét szeretném idézni: „Ezért kérek minden katolikust, hogy imádkozzon a Szentlélekhez, hogy az Egyházban növekedjen a misszió iránti szenvedély Isten országának terjesztéséért, illetve a missziósoknak és azoknak a keresztény közösségeknek a támogatásáért, akik a frontvonalon végeznek missziót gyakran ellenséges környezetben és üldöztetések között.
Egyidejűleg arra is hívok mindenkit, hogy anyagi támogatáson keresztül kézzel fogható jelét adja a helyi egyházak közötti közösségnek, különösen ebben a válságos időszakban, amelyet az emberiség jelenleg átél, hogy lehetővé tegyük a fiatal egyházaknak, hogy a szeretet evangéliumának fényével árasszák el a népeket.”

Nincsenek megjegyzések: