 |
| Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? |
„Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
A mai evangéliumi szakaszban (Mk 10, 17-30) Jézushoz jön egy buzgó fiatalember, aki minden parancsot megtartott kora ifjúsága óta. Örök életet, örök boldogságot szeretne. Jézus megkedveli, szeretné, ha csatlakozna hozzá, ezért felszólítja, hogy adja el minden vagyonát és kövesse őt, de kiderült, hogy a fiatalember kötődése ehhez a világhoz – a gazdagságon keresztül – rendkívül szoros: „elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt”.
Sajnos a gazdagság uralkodott az értelmén és az akaratán. Szomorúan távozott az Úrtól, mert nem volt képes lazítani a gazdagságtól való függésén, hiába értette ésszel, hogy semmilyen vagyont nem fog magával vinni az örökkévalóságba. Megtartván oly sok parancsolatot, mégsem volt képes azt mondani az Úrnak: „Ez nem az én vagyonom. Bár munkálkodtam rajta, de nem az enyém, az Úrtól van, rendelkezzék felette Isten”.
Ekkor Jézus tanítványaihoz fordul és elmagyarázza nekik, hogy a nagy vagyon birtoklása majdnem leküzdhetetlen akadályt jelenthet, ha Isten országát akarják megszerezni. Nem azért, mert a gazdagság önmagában rossz, hanem azért mert az ember hajlamos arra, hogy túlságosan ragaszkodjék hozzá, annyira, hogy jobban szeresse Istennél.
Kt. Lényegében semmivel sem rendelkezünk. Ha van pénzünk, vagyonunk, házunk, akkor is értenünk kell, hogy mindezeket csak ideiglenes használatra kaptuk. A földi, átmeneti dolgok iránti túlságos kötődés csak eltávolít minket Istentől. Vajon mennyire erős a mi kötődésünk az átmeneti, az evilági dolgok iránt?
Az evilági dolgok alatt nem feltétlenül anyagi vagyonra kell gondolnunk, jelenthetik a világban betöltött pozíciónkat is, lelki kötöttségeinket is, amelyeket piedesztálra, oltárra emelünk Isten helyett. Nem kellene, hogy a dolgok, a pénz abszolút függésben tartsa az embert, mert akkor eltávolodik Istentől és embertől egyaránt és könnyű prédájává válik a szívet rabságban tartó és onnan Krisztus békéjét kiűző szenvedélyeknek. Nincs jelentősége a vagyonunk mértékének, mennyiségének. Az a lényeges, hogy mi milyen mértékben válunk rabjává e vagyonnak. Isten Országa felé tartva „nem szolgálhatunk Istennek és a mammonnak” (Mt. 6, 24). Vagyis a választás földi életünkben elkerülhetetlen.
A tanítványok nagyon csodálkoztak Jézus kijelentésén, annál is inkább, mert az Ószövetségben a földi gazdagságot úgy tekintették, mint Isten, áldó kezének ajándékát, míg a szegénységet büntetésként fogták fel. Az Újszövetség ezzel szemben, Isten országának fényében, egészen ellentétesen vélekedik a gazdagságról. A vagyonra éhező ember mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy elszakadjon Istentől, hogy életének középpontjába az anyagi javakat, egyéni ambíciókat állítsa Isten helyébe.
Pál apostol mondja az efezusi híveknek: „semmiféle paráznának, tisztátalannak, kapzsinak, vagyis bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában” (Ef 5,5)! A kapzsinak tehát azért nincs helye Isten országában, mert bálványimádó, azaz nem Istenben bízik, hanem a vagyonában! És így mindenki gazdag, aki az Istenbe vetendő bizalmát bármilyen anyagdarabba, vagy bármi egyébbe helyezi!
Egy házat, egy autót lehet birtokolni, mint közömbös, az ember szolgálatára álló eszközt, és lehet benne, vele és érte élni! Tőlem függ, hogy lélektelen tárgy lesz-e a kezemben, vagy véremet szívó bálvány felettem! Akinek azonban egy tárgy igénybe veszi egész életét, vagy akár csak egy döntő pillanatban, de akkor minden bizalmával és energiájával feléje fordul, és rajta csüng, az bizony ennek a tárgynak értékétől, erejétől, vagy jelentéktelenségétől függetlenül, szívéből származóan, bálványimádó, akinek ezért nincs része Isten országában.
Ezzel a felismeréssel természetesen egyetlen „gazdagot” sem lehet becsempészni a mennyek országába, de arra biztosan jó, hogy felébressze azokat is, akik földi kincsek híján csak egy primitív agyagbálványt imádnak szívük rejtekében, vagy hordanak rongyaik alatt, és amely rongyokat - magukat ámítva - vitathatatlan belépőjegynek hiszik az Isten Országába!
A gazdag ifjú történetének van egy utóirata is. Az ifjú távozása után Jézus így szól: „Fiaim! Bizony nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak!” Figyeljünk fel arra, hogy ez az ifjú minden parancsolatot megtartott. Ebből következik, hogy nem elég a parancsolatok megtartása. Neki és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak címzi Jézus a következőt: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába.”
Ebből következik, hogy nem elég megtartanunk Isten parancsait. Krisztus Urunk megszállottságra, azaz az evangéliumi radikalizmusra kötelez minket. Ehhez a radikalizmushoz kell folytonosan megtérnünk. Avilai nagy Szent Teréz ezt az evangéliumi részt kommentálva azt mondta, hogy a gazdag ifjúból hiányzott a megszállottság magja. Az ő helyzetében valóban megszállottnak kellett volna lennie, hogy el tudja fogadni, ha az emberek azt mondják majd róla, elment a józan esze, mint ahogy később, a gazdag posztókereskedő fiáról, Assisi Ferencről is mondták, - elhagyni mindent, kiszolgáltatni magunkat Istennek, minden ügyünkben egészen ráhagyatkozni a Gondviselő Istenre, nem is olyan egyszerű, de nem megvalósíthatatlan. Igen, ez az út nehéz, de az evangéliumi olvasmány végén meghalljuk az Úr üdvösségünk „kulcsát” tartalmazó válaszát: „Istennek minden lehetséges”. Isten pedig nem tagadja meg ezt a kegyelmet senkitől, aki őt bizalommal kéri: Ő segít az akadályok elhárításában.
Boldogok az apostolok, akik azt a keveset, amijük volt, mind elhagyták: házukat, hálójukat és földjeiket, anyjukat, apjukat és testvéreiket: Krisztusért és az evangéliumért. De ezt tették a nagy szentek is, köztük Szent Ferenc atyánk, aki a püspök jelenlétében még a magán lévő ruhát is visszaadja atyjának, mert ettől a pillanattól egészen a mennyei Atyára akar hagyatkozni, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. És hogy Ferencnek volt igaza az őt kinevetőkkel, élítélőkkel szemben, arról tanúskodik a több mint 800 éves, róla szóló történelem és az ő életpéldáját, s lelkiségét követők hatalmas nagy száma.
Az evangéliumi ifjú, aki Istenre nyitottnak látszott, a világi dolgok rabságában élt, rabja volt a vagyonának és társadalmi pozíciójának. Szent Lukács mondja, hogy előkelő, főember volt, tehát valami fontos pozíciót töltött be (Lk 18,18). Ha mindez Isten és ember közé áll, akkor oly nagy akadályt jelenthet, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz üdvözülnie. Az evilágiakhoz való kötődés, ahhoz, amit Isten alkotott, ami csupán az ő ajándéka, de nem Ő maga, megakadályozhatja, sőt lehetetlenné is teheti üdvözülésünket, ha e kötődések rabságában élünk. Jézus ezért mondja, hogy csak az jut be a mennyek országába, aki kész Istenért mindent elhagyni, mindent feláldozni, miként tette Ábrahám is.
Bizonyára visszaemlékszünk az ószövetségi történetre, melyben a hit atyja Ábrahám csodálatos ajándékot kapott. Késő öregségükben, Ábrahámnak és Sárának gyermekük született. Számukra ez volt a legnagyobb boldogság. Az emberi értékek közül a legnagyobbat kapták – egy fiút, egy utódot. A szülők általában kisajátítják a gyerekeiket, talán Ábrahámot is megkísértette ez a gondolat. Mégis, amikor Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy fia életét kéri, Ábrahám beleegyezett. Sőt, azt is elfogadta, hogy a kapott ajándékot a számára legdrámaibb módon adja vissza, hogy ő maga áldozza fel, egészen elégő áldozatként.
Érdemes eljátszani a gondolattal, vajon mi történt volna, ha Ábrahám nem akarta volna visszaadni a fiát? Ha fellázadt volna és megmaradt volna saját meggyőződésében, hogy Isten utasítása túl kegyetlen? Mi történt volna akkor? Minden bizonnyal Izsáknak meg kellett volna halnia. Nem fontos, hogy milyen körülmények között, hogy betegség következtében-e, vagy valamilyen harcban, hadjáratban, vagy vadállat tépte volna szét. Ábrahámnak mindenféleképpen el kellett volna veszítenie a fiát, aki Isten és Ábrahám közé állt volna. Izsák akadállyá vált volna, hogy Ábrahám a hitben teljesen átadhassa magát Istennek. Fia visszaadásának a visszautasítása azt jelentette volna, hogy kisajátította őt magának. Ábrahám, átadva a fiát, nemcsak, hogy visszakapta őt, de a kegyelmet megsokszorozva nyerte vissza.
Mindannyian meghívást kaptunk a megszállottságra, az evangéliumi radikalizmusra. A megszállottság magja nélkül nem követhetjük az Urat a végsőkig. Hiszen előbb, vagy utóbb kénytelenek leszünk mindent elhagyni, mindentől elszakadni. A legnehezebb akkor lesz ez számunkra, ha mindent életünk végére hagyunk. Úgy akkor kell ezt majd megtennünk, de szörnyű kínok közt, s az Úr szeretne megkímélni ezektől a kínoktól. Szeretné a saját érdekünkben, ha már most elhagynánk minden „gazdagságot”, azaz szeretné, ha felszámolnánk minden fajta kötödést, ragaszkodást, ami bűnös élethez, földi javakhoz, szellemi értékekhez, egyéni ambíciókhoz, s nem magához a teremtő Istenhez kötnek.
Megdöbbenhetnénk, hogy az Úr ilyen sokat követel tőlünk, de ez a követelés Istennek a mi szabadságunkra és javunkra irányuló vágyából fakad. Az evangéliumi megszállottság lényege abban áll, hogy mi mindent átadunk Istennek, ami a miénk, és Ő cserébe odaad nekünk mindent, ami az Övé. Mi odaadjuk a mi szegényes, emberi mindenünket, Ő pedig nekünk adja az Ő csodálatos mindenét, az Ő isteni mindenét.
Ennek megvalósítását eltanulhatjuk a Boldogságos Szűz Máriától, aki a mi mintaképünk. Ő valóban mindenét átadta az Úrnak, amikor az angyali üdvözlet alkalmával ki merte mondani: Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok, történjék velem a te igéid szerint, és a végsőkig követte az Úr akaratát.
Amint olvastuk az evangéliumi szakaszból Krisztus tanítványai összezavarodtak, amikor hallották az Úr Jézus válaszát a gazdag ifjú föltett kérdésére! Ha ez a tiszta, tökéletességre törekvő ember, aki minden parancsot megtartott, szomorúan távozik, akkor egyáltalán ki üdvözülhet? „Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges” (Lk. 18, 27) – mondja az Úr.
Az Úr válasza reményt ültet el a mi szívünkben is: üdvösségünk Isten irgalmának következménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése