KÉRÉS - képekkel alátámasztva: Kedves Blog látogatók és olvasók!

Szent György vértanú pártfogása alatt álló Ferences kolostorunk – amely egyedüli a Háromszéki régióban, a kezdetektől (1690-től) fontos szerepet játszott a kézdiszéki térség, és nem csak, vallási és kulturális életében – 2015. október 1-én volt 325 éves. Sok viszontagságon ment át ez idő alatt, tűzvész pusztította, földrengés rongálta, de mindig sikerült megújulnia a jóemberek összefogásának köszönhetően.

Most az idő vasfoga kezdte ki nagyon a kolostorunkat, ugyanis az utóbbi 20-25 évben nem igazán történt lényeges ráfigyelés, javítási munkálat. Ezért a födém szerkezete, a stakatur és a cserepek nagyon rossz állapotban vannak, de ugyan így súlyos probléma van, a kolostor víz, csatorna és központi fűtés hálózatával, az ajtókkal és ablakokkal…

A villamossági vezetékek 90 %-t, amelyek tűz és életveszélyesek voltak, jótevők adományából sikerült kijavítani és a veszélyt elhárítani. 

Kolostorunkat uniós pályázatból szeretnénk felújítani kívül belül, hogy korszerűen fogadhassuk azokat a papi, szerzetesi valamint világi személyeket, családokat, akik vissza szeretnének vonulni a világ zajától, el szeretnének csendesedni, lelkigyakorlatot tartani egy arra megfelelő környezetben.

Ennek érdekében hozzáfogtunk a felújítási tervvel kapcsolatos dokumentáció összeállításához, előtanulmányok elkészítéséhez, a különböző kutatások: falkutatás, fakutatás, ásatások, statikai furások, megvalósíthatósági terv elvégzéséhez.  A teljes terv 20 000 Euróba kerül, de a legsürgősebb része, a pályázat beadásához szükséges dokumentáció összege is 12 000 Euró plusz AFA, amivel 14 880 Euróra rúg a teljes összeg.

A pályázat író céggel is felvettük a kapcsolatot, hisz nem sokára le kellene adni az összealított pályázatot. Természetesen nekik is fizetni kell előre egy bizonyos összeget… 

Erre a célra kértem és kaptam a Rendi vezetésünktől pénzt, a Polgármesteri hivataltól és a Közbirtokosságtól, sőt a Blog prédikációs lista olvasóitól is, de készítettem pályázatot is, amit kerethiány miatt elutasítottak… Sajnos még nem gyűlt ki a teljes összeg.

Így hát azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok Önökhöz, a „Szilveszter Barát Blogja”-nak Olvasóihoz, hogy az anyagi lehetőségeikhez mérten, AKI TEHETI, támogassa Ferences Kolostorunk felújítási tervének kiadásait annyival, amennyivel lehetősége engedi, illetve mondjon egy imát annak érdekében, hogy a kolostor felújítási elképzelése megvalósulhasson és a következő években, évtizedekben vagy éppen évszázadokban is, Isten nagyobb dicsősségét és az emberek lelki üdvét szolgálhassa.

Tiszteletteljes kérésem meghallgatása reményében, munkájukra, s életükre Isten bőséges áldását kérve maradok tisztelettel,

fr. Szilveszter ofm

Esztelnek, 2015. október 29.

******

Azok számára, akik anyagilag is szeretnének és tudnak segíteni, az alábbi számlaszámok valamelyikén megteheti:

AZ INTÉZMÉNYÜNK MEGNEVEZÉSE:

MANASTIREA FRANCISCANA ESTELNIC

FERENCES KOLOSTOR ESZTELNEK

Címe: Estelnic – Esztelnek irányítószám: 527143 házszám: 171   

Bankszámla számok Román Lej, Magyar Forint, Euró és USA Dollár számára:

 Román Lej bankszámla száma IBAN kód RO13RNCB0127007532970001

Magyar Forint bankszámla száma: RO72RNCB0127007532970006

BIC: RNCBROBU

EUR bankszámla száma: RO29RNCB0127007532970004

BIC: RNCBROBU

USD bankszámla száma: RO02RNCB0127007532970005

BIC: RNCBROBU

Bank neve: BANCA COMERCIALA ROMANA TG Secuiesc

Pta. Gábor Áron nr. 17

Tg. Secuiesc, Jud. Covasna

Codul de inregistrare fiscala (C. I. F.) cod fiscal (a kolostor pénzügyi adószám): 14059601

Ha valakinek kérdése lenne hozzám, az a következő lehetőségeken érhet el: telefonon a 0745 252 845 mobil számon, vagy elektronikus levélben a frszilveszter@gmail.com e-mail címen.

Fr. Hugó

Égned és világítanod kell… - Imre atya írása - halottak napjára készülődve újra olvasva

Micsoda ellentétek feszültek bennünk és körülöttünk!

A gyönyörű idő hegyet mászni, erdőt lépni, messzibe bámulni csalogatott, - mi viszont a temetőt jártuk...

Körülöttünk és bennünk minden az élet után kiáltott, - mi pedig halottainkra és az elmúlásra gondoltunk...

Vakító napsugár hullajtotta ránk szívmelengető sugarait, - mi, ehelyett pislákoló gyertyák fényébe merengtünk...

Amerre csak néztem, mindenütt gyertyafény a sírokon...

Az egyik épp előttem...

Lángja elbűvölt, fénye simogatta a lelkemet.

Egy idő után megsajnáltam, mert láthatóan egyre csak fogyott és fogyott.

Így szóltam hozzá: „Még egy szempillantás, és egészen elégsz. Ne oltsam ki lángodat, hogy tovább tartson az életed?”

Láthatóan összerezzent, majd önérzetesen így válaszolt: „Ha nem égethetem fényemet, akkor életemnek semmi értelme! Életfeladatom az, hogy égjek és világítsak, nem pedig, hogy egy fiókban, kartondobozban töltsem napjaimat, még akkor is, ha így meghosszabbíthatnám életemet. Kérlek, hagyj égni és világítani!”

Szavai mély benyomást tettek rám...

Imbolygó fényébe csodálkoztam...

Mielőtt végleg kihunyt volna lángja, még azt suttogta nekem: „Engedd, hogy képességeid, Istentől kapott ajándékaid felfényledjenek. Ha így teszel, akkor életed minőséget is nyer!”

Aztán kialudt...

Azóta minden vasárnap gyertyát gyújtok, bármilyen kevés időt töltök is szobámban. Gyönyörködve nézem lángját, mert – az emlékezésen és a kellemes érzésen túl – képességeimre, talentumaimra, Istentől kapott ajándékaimra emlékeztet engem.

Ezeknek ugyanis, mint a gyertya fényének, a mások és magam javára kell égniük és világítaniuk.

Ugyanis csak így van értelme életemnek!

A Tiedének is!

Stuttgart, 2014-11-09.

V. állomás: Istenhez menekül - Szentmise Esztelnekről

„Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...” – Imre atya írása

Tegnap ismét eljöttél. Hosszú napod volt, mondod, és újabban - félsz. Szemeden is látom... Nem is csoda, hisz ez a menekült-áradat valahol mélyen mindenkiben félelmet kelt, másrészt Te nyakig benne vagy, hisz munkád épp velük (is) kapcsolatos... Mesélem is Neked, hogy nem Te vagy az egyetlen, aki fél, annyi és annyi ember keres, kérdez engem is... Mindegyikük szavában ott bujkál az aggódás, az ijesztő félelem: Mi lesz velük? Mi lesz velünk?

Aztán, mondod tovább, a mindennapok szokásos szorongása is benned vacog: Mi lesz velem?...

Nem csoda, hogy félsz... Mostanság még én is félek, csak nem vallom be...

Ehelyett a Szentírást idézem Neked (és magamnak is). Amikor megszülettél, Isten válladra tette a kezét, és azt mondta Neked: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak – az Úr mondja ezt neked.” (Jeremiás Könyve 1,8)

Ha néha ilyen nagy egzisztenciális félelmeid vannak, mint most is, akkor meríts erőt ezekből a szavakból: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

Ha sötétség borul rád és bizonytalanná válik a következő lépés, akkor is gondolj erre: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

Ha hirtelen köd vesz körül és elveszíted az irányt, akkor is kapaszkodj ebbe a mondatba: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

Ha néha eltévedsz az élet útján, vagy zsákutcába kerülsz, akkor jusson eszedbe: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

Ha barátaid cserbenhagynak, akkor ebből a mondatból meríts erőt: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

Ha az az érzésed, hogy benned és körülötted a semmi tátong, akkor is érvényes az Úr szava: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

Ha kétely merülne fel benned, hogy van-e még rokon-lélek, együtt érző barát, vagy embertárs, akkor is erre gondolj: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

Életed útján soha nem vagy egyedül. Isten mindig veled tart! Csak néha időre lenne szükséged, hogy ezt az ima csendjében tudatosítsd magadban.

Amit az Úr Neked ígért valamikor 18, 35, 42 vagy 70 évvel ezelőtt, az ma is érvényes, sőt holnap is az: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak – az Úr mondja ezt neked.” (Jeremiás Könyve 1,8)

Menj hát bátran az élet útján!

Ezt ajánlja Neked szeretettel

Imre atya

Forrás: Stuttgarti katolikusok

A keresztény Európa és az iszlám - Népvándorlás 2015 - 1. rész

Római Riportok - 2015.10.25.

Vasárnap délutáni csendélet a kolostor udvarában, kertjében

Egy nagyon szép nap volt a mai, sétára, állatokkal való találkozásra, gyümölcskóstolásra alkalmas. A dió, körte, alma mellett, itt Esztelneken az „őshonos” perui cseresznyére és a gojira, na meg a galagonyára is sor került… A gomba majd holnap kerül terítékre, lesz fogyasztható formába…

Mit kívánsz, mit tegyek veled? - Évközi 30. vasárnap - hanganyag

...  mindennek és mindenkinek hátat fordított, amikor Jézus felé fordult - és még jobban kiáltozott, mert minden idegszálával érzi, hogy ez az egyetlen alkalom, ami az utolsó is lehet. És Jézus megáll. Istennek egyszülött Fia megáll a jerikói úton, éppen úgy, mint a példabeszédben az irgalmas szamaritánus – megáll, hogy segítsen. Mert Ő nemcsak beszél, hanem cselekszik is.
Mert Jézus nem olyan, mint mi, akiknek a szája tele van az ember megbecsüléséről szóló szép szavakkal, de azonnal töméntelen dolgunk akad, ha meg kellene állnunk, egy másik emberért, akinek ránk van szüksége.

Mit kívánsz, mit tegyek veled? - Évközi 30. vasárnap

Az Úr Jézus csodái, amikről beszél az újszövetségi szentírás, nem csak egyszeri jótettek. Nem is csak a megváltói irgalom és szánalom pillanatnyi gyümölcsei, hanem a jövőbe mutató jelek is. Az irgalmas, végtelenül jó Isten bizonyítékai. Ezek a csodák vigasztalnak, bátorítanak, intenek és felszólítanak minket is, akik térben és időben távol vagyunk az akkori eseményektől.

Látni! – ez volt a jerikói vak, a sötétségben élő Bartimeus egyetlen vágya. Kérését ahhoz intézte, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága.” Jézus meggyógyítja öt, de érdekes, nem a testi látás vissza nyerését említi, hanem a hitét: „Menj, a hited megmentett téged.”

Ahogy az ember a jerikói vak történetét olvassa, elgondolkodik: ugyan mi különbség van Bartimeus és miköztünk? Nem ülünk-e mi is olykor kis és nagy történések országútja mentén, életünk rongyos batyuján, s nyeldessük mások lába porát, hallgatjuk tülekedésük zaját? Olykor egy kis szeretetet, egy kis megértést, egy kis örömet, egy jó szót koldulva.

Valóban, mi különbség van közte és köztünk? Az egyik az, hogy Bartimeus tudta, hogy vak és koldus. Vajon mi tudatában vagyunk annak, hogy olykor mi is vakok vagyunk, ha nem is fizikailag, de lelkileg? Vagy mi sem tudjuk, mint a laodiceai egyház, amelynek a Jelenések könyve szerint, azt üzeni az Úr: „te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen...”(Jel 3,17).

Egy másik különbség, ami az előbbihez kapcsolódik: Bartimeus nemcsak tudta, hogy vak és koldus, de szabadulni szeretett volna vakságától és kolduságától, régi életétől. S mert szabadulni szeretett volna, ezért túlfigyelt percnyi életén. Figyelt, mert a jövő-menőktől már hallott Róla, a Szabadítóról. Aki halottakat támaszt föl, betegeket gyógyít meg, és a vakoknak visszaadja szemük világát. Élete minden szomjúságával vágyott arra, hogy találkozzék Jézussal. De nem azért, hogy alamizsnát kérjen tőle. Neki most nem az kell, ami addig volt, hanem világosság. Új életet szeretne. Olyan életet, ami nem koldus élet. Nem jobb kell neki, hanem más élet. Mintha ismeretlen erő hajtaná. Nem ismer saját hangjára, úgy kiált, kiáltozik. „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”

Jó volna, ha egészen fölfoghatnánk a bűnös és a kegyelmi, a langyos és az elkötelezett, a megszokásból gyakorolt és az öntudatos keresztény élet közötti különbséget. Ha egyszer egészen elhinnénk, hogy nem az a bajunk, hogy kevés az élet alamizsnája, amit kapunk: kevés a szeretet, a megértés, az öröm, mert ha többet kapnánk, akkor sem változna meg jelentősen az életünk. Tehát nem többre, hanem MÁS-ra van szükségünk. Kikerülni a vakság rabságából a szabadságra, a világosságra. Ez jelentene igazi változást az életünkben. Ahol a kevés kenyér is elég lenne. Ahol még a földön is lehet jól aludni, mert más! Nem több, hanem egészen - más.

A másik különbség Bartimeus és köztünk az ő hite. Testi látását elvesztette, de ennek ellenére hite segítségével lélekben jól lát, és felismeri Jézusban a Messiást „Dávid Fiát”. Ennek következtében hitte, hogy lehetséges a vakságból való szabadulás. Hitte, hogy ha a Messiás, a Megváltó akarja: megkönyörülhet rajta. Hitte, hogy ki lehet szabadulni a vakságból. A régi életből. Hitte, hogy van Valaki, aki megszabadíthatja őt és az, Dávid Fia, Jézus.

Az embereket nem látta, de annál függetlenebb, bátrabb lett. Hitét a nagy tömeg előtt is meg merte vallani. „Többen is rászóltak, hogy hallgasson”. Lepisszegik: a „koldus” maradjon koldus. De ő, a vízbe fúlók módjára annál hangosabban kiáltott: Jézus, Dávid Fia könyörülj rajtam! Bartimeus döntött és mindent „kockára tett”. Mindenkivel szembefordult. Szembefordult saját sorsával is. Vállalta, hogy holnap már semmit se dobnak tányérkájába, hogy ott fordul fel elhagyatva az árokszélén. S mégis mindennek és mindenkinek hátat fordított, amikor Jézus felé fordult - és még jobban kiáltozott, mert minden idegszálával érzi, hogy ez az egyetlen alkalom, ami az utolsó is lehet. És Jézus megáll. Istennek egyszülött Fia megáll a jerikói úton, éppen úgy, mint a példabeszédben az irgalmas szamaritánus – megáll, hogy segítsen. Mert Ő nemcsak beszél, hanem cselekszik is.

Mert Jézus nem olyan, mint mi, akiknek a szája tele van az ember megbecsüléséről szóló szép szavakkal, de azonnal töméntelen dolgunk akad, ha meg kellene állnunk, egy másik emberért, akinek ránk van szüksége. Ezért nehezen tudjuk elképzelni, hogy Jézus törődik velünk, mert azt hisszük, olyan, mint mi s eszünkbe se jut, hogy nekünk kellene olyannak lenni, mint Ő, Aki nem sok szót ejtett az úgynevezett emberi méltóságról és értékről, de halálra adta magát az emberért.

Jézus megállt és ezt mondta: „Hívjátok ide!” - emberek által hívja. Azok által, akik pár perccel ezelőtt még lepisszegték. És most mégis hívják. Miért? Mert az emberek csak addig hagynak magunkra, míg eredménytelen az életünk. Ha látják, hogy mindennek ellenére is eredményes – új arccal fogadnak. Assisi Szent Ferenc atyánkat is egy ideig mindenki bolondnak tartotta. És mindenki elfordult tőle. De mikor látták, hogy az Isten mégis meghallgatta – újra felé fordultak, egyre többen követték, majd szentként tisztelték.

„Az pedig ledobta felsőruháját felugrott és odament Jézushoz”. Mert újból és újból rálépett köpenyének hosszú bojtjaira, ledobta. Mivel ruhája akadályozta a Jézushoz jutásban. Inkább megvált tőle –ahogyan a tengeren viharba került hajóból a matrózok vízbe hajigálják a biztonságos hajózás akadályait.

A mi életünk akadályai, amelyek nehezítik Jézus-követésünket: legtöbbször nem a köpeny, hanem esetleg a bankkártya, az anyagiasság, vagy önző, beképzelt énünk, kényelemszeretetünk, közömbösségünk. Esetleg egy személy: rossz barát, erkölcstelen kapcsolat. De lehet világnézet, ideológia is… Bartimeus titka. Nem törődik senkivel és semmivel, csak Jézussal, mert hiszi, hogy az, Aki hívja, meggyógyíthatja vak és koldus életét.

Ha Jézusra nézünk, ha hiszünk benne, mint Bartimeus, lehetetlen, hogy meg ne induljunk mi is, hiszen Jézust látni és őt követni egy és ugyanaz. Ha Rá nézünk, a lehetetlen is lehetségessé válik. Még a háborgó tenger is úttá válik, mint Péter apostol lába alatt, míg Rá nézett a Mesterre!

Mikor Bartimeus odament Jézushoz, Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy lássak!” A rövid, de lényeges párbeszéd Jézus részéről a mindenhatóságot, Bartimeus részéről pedig a hitet fejezi ki. E két erő találkozásából csoda születik: „nyomba visszakapta látását”(Mk 10,52). Igen, akinek hatalma van, az ma is ilyen röviden kérdezi azt, aki hisz benne: - Mit kívánsz, mit tegyek veled? Bartimeus pontosan meg tudta mondani, mi kell neki: „hogy lássak”. Sőt az eredeti szöveg szerint, „hogy föltekinthessek”.

Jézus minket is kérdez, nem volna jó válaszolni? Reménykedő hittel: - Mester, hogy végre megszabaduljak a békétlenségtől, a lelki nyugtalanságtól, a félelmeimtől. - Mester, gyógyítsd meg önző énemet. – Mester add, hogy meg tudjak bocsátani, és ne gyűlöljek, ne kívánjam a másét szüntelen. - Mester, csitítsd le a véremet, szenvedélyeimet, hogy ne rúgjam fel a családi békét, a házastársi hűséget. - Mester, hogy lássak.

Testvéreim, a föltett kérdés kapcsán ne kezdjünk magyarázkodni, ne keressünk kifogásokat: hogy a férjemmel van a baj... a feleségem nem ért meg... a gyermekem nem engedelmeskedik, a főnököm elégedetlen, kibírhatatlan... Jézus minket kérdezett... Ne kínlódjunk hosszú, szép mondatokkal, a lényegre törekedjünk. Azt az egyet mondjuk, ami nyomorult életünk beteg közepét jelenti. Amiből minden baj kiindul, ahonnan minden fájás kisugárzik, azt az egyet, mint az orvosnál, odamutatva: itt fáj, doktor úr. Életünk beteg közepét tartsuk oda. Ne szépítgessük a hibáinkat, ne mások vétkeit emlegessük, hanem merjük kimondani, hogy olykor a vérünkkel, a beteges, önző énünkkel, a félelmeinkkel van baj. Mester a gondjaimmal, a hazugságaimmal, a nagyravágyásommal, beképzeltségemmel van baj. És kérjük, amit Bartimeus kért: Mester, hogy lássak. Mert valóban erre van először szükségünk, hogy helyesen, hogy jól lássunk.

Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított téged”. Az pedig nyomban visszanyerte látását...

Aki egyszer belenézett Jézus szemeibe – az akkor is folytatni tudná az elbeszélést, ha sohasem olvasta volna Bartimeus történetét: „- és követte Őt az úton”. Megindult a Krisztus-követés kockázatos útján. A golgota, a kereszt felé vezető úton követi Jézust, ami az örökéletbe torkollik.

Ami ezen az úton történik majd vele, velünk, az lesz új, hívő életünk története: Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi munkáját, szolgálatát. Lehet, mikor bele nézünk Jézus szemébe, észre kell vennünk, hogy az a szelíd szempár lassan túlnéz rajtunk, s ha követjük tekintetét, összeszorul a szívünk, mert megnyitott szemmel talán meglátjuk, hogy magányos és szomorú. Meglátjuk, hogy száz sebből vérzik… És talán észreveszi a férj, hogy ingyen cseléddé lett mellette az, akinek egyszer csillagokat hozott volna le az égről. Vagy meglátja a feleség, hogy kenyérkereső gép lett a férjéből…

Mikor belenézünk Jézus szemébe és követjük tekintetét – meglátjuk az édesanyánkat, az édesapánkat és észrevesszük, hogy megöregedtek, megfáradtak, elkoptak és nagyon is rászorulnak a segítségünkre. Lehet, hogy meglátjuk a gyermekeinket s elszorul a szívünk, mert rádöbbenünk, hogy nem is ismerjük őket. Nem tudjuk, mi lakik bennük.

Lehet, sőt biztos, hogy észrevesszük megnyílt szemünkkel a „szükséget szenvedő embert” a környezetünkben és nem tudjuk többé nézni, hogy rongyos és éhes. Egyszóval Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi gyógyításait. Ha Krisztust követjük, szolgálni fogunk - ahogy Ő egész életén át szolgált.

 A mai evangéliumi szakasz befejező mondata: „Menj, a hited megmentett téged. Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton”(Mk 10,52). A külső világosságnak a belső világosság felel meg, és Bartimeus az Úr követője lesz. Amint ő, úgy a keresztény is Krisztustól kapja a világosságot. A hit megnyitja a keresztény szemét, megismerteti vele Istent és az emberré lett Fiút. De vajon olyan eleven-e benne ez a hit, hogy azonnal komolyan elkötelezi magát Isten szolgálatában, Krisztus követésében? 

A Niagarai vízesés kötéltáncosa megkérdezte a turistáktól: „Hiszik-e, hogy át tudok menni?” – Általános kétkedés. Erre átsétált. Második kérdés: „Hiszik-e hogy egy talicskát is át tudok tolni?” – Néhány kéz a magasba emelkedett. Áttolta, majd visszahozta. Végül: „Aki hiszi, hogy egy embert is át tudok tolni, tegye fel a kezét”. Mindenki feltartotta. „Tessék beülni!” Néma csönd.

Így vagyunk mi is Krisztussal. Hisszük, de nem követjük. Nem mozdulunk, vagy mégis? …

Világítsuk meg a Székelyföld határait - Esztelnek

.

Tisztelt Egybegyűltek,

Kedves Testvérek!

Ma, amikor összegyűltünk Erdély, a Székelyföld nagyon sok pontján, hogy, figyelemfelkeltő jelzéseket küldjünk az ÉG felé, hogy figyelmeztető fényekkel: lármafákkal, őrtüzekkel, reflektor és lámpa fényekkel világítsuk meg a Székelyföld természetes, történelmileg kialakult határvonalait, s egyúttal kifejezésre juttassuk összefogásunkat, együvé tartozásunkat, szülőföldünkhöz való ragaszkodásunkat, arra gondoltam, hogy a számunkra nagyon fontos könyvből, a Bibliából, a sziklára épített ház példázatából kiindulva osztom meg gondolataimat mindazokkal, akiket most, itt, az ezeréves határ közvetlen közelében, Felsőháromszéken, az esztelneki barátok kertjében összegyűjtött a Gondviselő Isten.

Az Úr legyen veletek!

Evangélium Szent Máté könyvéből! (7, 24-27)

Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált.

Ezek az evangélium igéi!

Tisztelt jelenlévők,

egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Vajon minek köszönhető az, hogy mi magyarok, székelyek 1120 éve itt élünk a Kárpátok medencéjében, Erdély csodaszép tájain, amikor annyi sok nép fordult meg e földön, s tűnt el a történelem süllyesztőjében?

Mi volt az, az időtálló életszemlélet, ami vezette őseinket, aminek segítségével megalkothatták számunkra a több mint ezeréves európai létet megalapozó életművet?

Nos, ez az életszemlélet, hiszem és vallom, hogy abból forrásozott, amit az imént olvastunk föl, az Evangéliumból. A keresztséget fölvet őseink voltak, azok az okos és bölcs emberek, akik az evangéliumi sziklaalapra építették a saját földi életüket, családjaik életét és népünkre hagyományozott életművüket.

Ez volt őseink Krisztus-hívő és Krisztust követő életének alapja, erőforrása, amelyből, és amellyel mindent megtettek, amit jónak megismertek, ami révén járták az önmagát javító bűnbánat útját, kiállták a próbatételeket, és merték várni életük koronáját az igazságos bírótól.

Jó lenne, ha magunkévá tudnánk tenni ma is érvényes üzenetüket. Bár a mai, hanyatló erkölcsű, összekuszálódott Európában, ahol megkérdőjelezik a keresztény értékeket, nem könnyű, de merni kell a családjainkért, a jövő nemzedék szolgálatáért. A másként gondolkodókat, a más nyelvet beszélőket, e földre később érkezetteket elfogadva, velük együttműködve, békésen kell jövőt építő magyar életet élnünk itt ezen a tájon. Ezt kell tennünk, s ha összefogunk, akkor van hozzá erőnk. Senki más nem teszi helyettünk. Tudnunk kell, hogy csak ugyanannak a Jézus Krisztusnak a sziklájára építve tehetjük, akinek tanítására jó elődeink építettek. Akkor, és így lesz helyünk és jövőnk, itt ezen a földön, a harmadik évezredben is.

Krisztus Evangéliumának igazsága az a szikla, amelyre őseink alapoztak, és amely az embereknek adott isteni erőt tartalmazza. Hallgassuk meg Krisztus Urunk szavait! Igyekezzünk újra felfedezni származásunkat és egész történelmünk igazságát, ezekben az egyszerű, de erőteljes kifejezésekben, amelyek őseinket „bölcs ember”-ré tették, s amelyet ők örökség gyanánt hagytak ránk.

„Hallgasd hát meg, fiam, és fogadd el szavamat... Megmutatom neked a bölcsesség útját; egyenes lesz az út, amelyen járatlak” (Péld 4,10) – mondja a Biblia sugalmazott szerzője mindannyiunknak.

Kedves testvéreim! Őseinktől nemcsak a földet és az anyagi javakat örököltük, hanem ránk hagyták szellemi végrendeletüket is, az alapvető és megsemmisíthetetlen értékek örökségét: az igazi sziklára épített házat.

Ez a sziklára alapozott épület nem csupán tanítás, vagy törvények és tanácsok gyűjteménye: hanem mindenekelőtt szilárd tanúságtétel a keresztény életről. Őseink olyan keresztények voltak, akik hittek a kinyilatkoztatott igazságban, szívüket Jézusra, az igaz Istenre és igaz emberre hangolták, és habozás nélkül követék az ő tanítását. Ugyanis Krisztusra kell, hogy épüljön minden keresztény ember léte: Krisztusra, a szegletkőre (Ef 2,20), aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (Zsid 13,8), aki velünk van az idők végezetéig ( Mt 28,20).

Viszont akkor állunk szilárdan ezen a sziklán, ha Krisztus által, Krisztusban, és Krisztusra tekintve élünk. Aki Krisztus által él, az számít kegyelmének erejére. Aki Krisztusban él, az ugyanazt a lelkületet ápolja magában, amely őbenne volt (Ef 2,5): feltétlenül engedelmeskedik az Atyának, és nagylelkűen szereti felebarátját. Aki pedig Krisztusra tekintve él, az Isten Országának a világban való építésén fáradozik.

Ez a mi hivatásunk és kötelességünk, ha azt akarjuk, hogy a nemzetünk épülete szilárdan fennmaradjon a történelmi változások és viharai közepette is.

Azt hiszem, mindnyájan tudjuk milyen sok támadás érte ezt a házat a több mint ezer éves történelme folyamán, a különféle időkben a külső ellenségek részéről, és azt is, hogy mennyi nehézséggel kellett megbirkóznia a belső feszültségek, széthúzások és megosztottságok miatt.

Ma, amikor újabb megpróbáltatások előtt állnak a „vén Európa” nemzetei és benne mi magyarok, székelyek is, fontos, hogy az ősöktől sziklára épített házat megerősítsük. Ennek a vállalkozásnak sikeréhez azonban az szükséges, hogy a benne lakók féken tudják tartani az egyéni jólétük önző és gátlástalan keresését, valamint az ellenségeskedés kísértését, amely újra meg újra egymás elleni küzdelemre uszítja az embereket, a társadalmi rétegeket és osztályokat.

Az Úr Jézus – az út, az igazság és az élet – az a szilárd szikla, amelyre maradandóan lehet építeni. Népünk felszabadult a külső elnyomástól; eljött az óra, amikor meg kell szabadulnia a lelki rabszolgaság különféle formáinak belső kötelékeitől is. A béke neve megbocsátás, igazságosság, összetartozás, egyetértés és szeretet. A nemzetünk csak akkor remélhet egy jobb jövőben, ha polgárai képesek közös erőfeszítéssel, minden feltétel nélkül felelősséget vállalni egymásért, a közjóért, s közösségeink boldogulásáért.

Mi tehát a feladatunk, a teendőnk? Hívők és nem hívők egyaránt föltehetik ezt a kérdést. Minden keresztény ember feladatát világosan jelzi az Evangélium: tanúskodjék arról, hogy a meghalt és feltámadott Krisztus megváltotta a világot; hirdesse Isten Országát; alázatosan szolgálja az egyes emberek és a közösség javát, mindenkinek megmutassa az élet igazi értelmét és minden lehetséges módon megossza azoknak a nehézségeit, akik szükséget szenvednek.

Szent Pálnak az Efezusiakhoz írt levélben olvashatjuk: „Azt mondom tehát, sőt kérve kérlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságokon járatják az eszüket. Sötétség borult elméjükre, elidegenedtek az istenes élettől... és érzéketlenné váltak... ti azonban nem ezt tanultátok Krisztustól” (4,17-20).

Őseinktől megtanulhattuk Krisztus ismeretét és az Evangélium szerinti életet. Akkor hát ne éljünk tovább úgy, mint a „régi ember”, aki rabszolgája önző egyéni vágyainak, az élvezetek, a birtoklás, a siker és a hatalom hajszolásának; hanem mint „új ember”, aki hasonlóvá válik Krisztushoz, és megnyílik mások felé úgy, hogy Isten iránti szeretetéből nekik ajándékozza önmagát. Ez Jézus stílusa, aki „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött... megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,7-8). Ez volt őseink és nemzetünk nagyjainak, szentjeinek, hitvallóinak életstílusa is, amelyet örökségként hagytak ránk.

Ne feledjük az Isten és a felebarát iránti konkrét szeretet nem elégszik meg néhány jócselekedettel, hanem kötelességének érzi, hogy nagylelkű szolgálattá alakítsa át az egész életet. Az ilyen szeretet megújítja a családot: a szülők kölcsönösen egymásnak adják magukat, együtt pedig odaajándékozzák magukat gyermekeiknek, és ez által a családjukat az isteni terv szerint formálják (Ef 5,25-33) és erősítik a nemzetet.

A mai társadalomnak, s benne nemzetünknek leginkább, elkötelezett, öntudatos keresztény családokra van szüksége, keresztény szülőkre, akik merik vállalni az apai-anyai hivatásukat gyermekeknek adva életet, de nem az egyéni kényelemtől, jóléttől, hanem a nemzeti öntudattól vezetve. Akik mernek eszményeket állítani gyermekeik elé, az evangéliumokból származó értékeket átadni, igényes követelményeket támasztani, és ha kell, felelősségre vonni is. Akik nem engedményekkel, kényeztetéssel koldulják gyermekeik szeretetét, ezzel elrontva őket, s akik mindenekelőtt Krisztust követő életükkel adnak jó példát nekik.

A mai társadalomnak, s benne nemzetünknek nemcsak elkötelezett, öntudatos keresztény családokra van szüksége, hanem hivatásuk magaslatán álló egyházi és világi vezetőkre, s jó politikusokra is, akik tanúságtevő életükkel adnak jó példát, s mutatnak helyes irányt az élet zűrzavaros útján.  

Tenni mindezt annak tudatában, hogy ha életünk útját méltóságteljesen akarjuk járni, anélkül, hogy jellemünket eladnánk, nem kerülhetjük meg azt, hogy naponként megmutassuk: kik is vagyunk valójában?

Ha életünk útját tisztességesen akarjuk járni, anélkül, hogy szívünket áruba bocsátanánk, nem kerülhetjük meg azt, hogy megvalljuk: mi számunkra a szent és mi nem az?

Ha életünk útját felemelt fővel akarjuk járni, anélkül, hogy lelkünket elárulnánk, nem kerülhetjük meg azt, hogy megvalljuk: hol állunk és mit képviselünk?

Lehet, hogy emiatt egyesek kirekesztenek.
Lehet, hogy mások megszakítják Velünk a kapcsolatot.
Lehet, hogy olyanok is lesznek bőven, akik ujjal mutogatnak majd ránk, megbélyegeznek, beskatulyáznak, szájukra vesznek.

Ez fájdalmas ugyan, de higgyük el, hogy megéri!

Miért?

Mert azok az emberek, akiknek profiljuk van, akik gerincesen élik mindennapjaikat, előbb-utóbb lelki tekintéllyé növik ki magukat.

Mert azok az emberek, akik szépen, kulturálttan, kitartóan képviselni merik saját, jól megalapozott véleményüket, megtörik a társadalmi manipuláció bűvkörét.

Mert azok az emberek, akiknek megvesztegethetetlen a jellemük, hamarosan világító fáklyák lesznek ennek az irányát vesztett világnak a sötétségében.

Neked és mindannyiunknak azt a küldetést szánta Isten, hogy lelki tekintély, önállóan gondolkodó, elveiért bátran kiálló  EMBER, és világító fáklya légy ebben a mostani megbolydult világban!

Tisztelt Jelenlévők! Ne feledjük, hogy a krisztusi sziklára alapozott keresztény életeszményből fakadó szeretet megújítja a munkát: a közjó előmozdítása érdekében vállalt tevékenységgé, és szolgálattá teszi. Végül megújítja a nemzetet és a társadalmat: emberibbé, az isteni tervhez méltóbbá teszi, s ugyanakkor reményt ad ahhoz, hogy itt e földön nem csak több mint ezerszáz éves múltunk volt, és jelenünk van, hanem jövőnk is lesz. Erre kérjük Isten áldását, a Magyarok nagyasszonya és nemzetünk szentjeinek közbenjárására. Ámen.

Reményik Sándor - Erdély magyarjaihoz

HÍREK (2015.10.22.)

HÍREK (2015.10.21.)

Buyuchek - Most Múlik Pontosan (Video Oficial) HUNGARY/MEXICO

Imakilenced a békéért – Flüei Szent Miklós nyomában – Szentmise Böjte Csaba - Nyárádremete

HÍREK (2015.10.20.)

Ima kilenced a békéért Esztelneken, október 20-án

A Böjte Csaba atya által meghirdetett ima kilenced a békéért soron következő része 

október 20-án, kedden délután ¾ 6-kor kezdődik és folytatódik a 6 órakor kezdődő szentmisével 

az esztelneki ferences templomban. 

Az imát a helyi Szent Rita napközi otthon gyerekei vezetik.

Mindenkit szeretettel hívunk és várunk, községünk lakóit, de a közelebbi és távolabbi településeken élőket is, hogy együtt imádkozzunk a békéért, különösen Európa békéjéért, most ebben a válságos időszakban.

fr. Szilveszter ofm

Missziók vasárnapja - Évközi 29. vasárnap - hanganyag

Miközben a misszionáriusokra gondolunk, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit is jelent a küldetés, a misszió, amit ők hivatásként élnek meg a messzi idegenben, sokszor életüket kockáztatva, sőt napjainkban is föláldozva Irak, Szíria területein, de a világ többi országaiban is ahol életveszélyes kereszténynek lenni, és hogy ennek milyen szerepe van, kell, hogy legyen a mi életünkre vonatkozólag.

.

Missziók vasárnapja - Évközi 29. vasárnap

A katolikus egyház 1926 óta minden évben október harmadik vasárnapján tartja a világmisszió napját, amikor figyelmünket a missziókra irányítja, és azt akarja tudatosítani bennünk, hogy Isten üzenetének hordozói, postásai vagyunk mindannyian. Vagyis minden megkeresztelt ember, minden pap, szerzetes és világi hívő, „arra kapott meghívást, hogy életével tanúságot tegyen Urunkról, Jézus Krisztusról, és hirdesse az adományként kapott hitet”, áll a Szentatya, Ferenc pápa üzenetében, amelyet a missziók vasárnapjára küldött (2015). Majd így folytatja „Jézus követése, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet, és kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt”.

A Szentatya szerint „a misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik, és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust”. Így „a misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust, és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az embereket. Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus előtt, felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez és mindazokhoz, akik őszinte szívvel keresik őt” (Ferenc pápa).

XVI. Benedek pápa mondotta egy alkalommal: „elő kell segítenünk, hogy az emberek újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt”. Ezért arról kell tanúskodnunk, hogy az Isten nem ellensége az embernek, nem korlátozni akarja szabadságunkat, és nem irigyli örömeinket, hanem fordítva, csak Ő segíthet kibontakozásunkban, és Ő tud elvezetni az igazi boldogságra. Vagyis tanúságtételünk lényege, Szt. János evangéliumának szavaival élve: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).

A mai vasárnap azokra a névtelen hősökre, üzenetközvetítőkre, misszionáriusokra gondolunk, akik életüket a kereszténység, az evangélium terjesztésére tették fel, azokra a névtelenekre, akik az Anyaszentegyház Isten iránti hódolatát és imádatát elviszik az őserdők mélyére, a bélpoklosok szigetére, az óceán vihar sújtotta partjaira, az alaszkai hómezőkre. Azokra a névtelenekre emlékezünk, akik a mai evangéliumi szakasz értelmében nem a zsarnokoskodás, nem a hatalmaskodás által akarnak elsők lenni, és kitűnni, hanem a szolgálat által. Ők nem csak meghallgatták Krisztus Urunk szavait: „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,43-44). - hanem meg is élték

Ma Egyházunk arra figyelmeztet, hogy legalább ezen a napon anyagilag támogassuk és lélekben gondoljunk azokra a névtelen ezrekre és imádkozunk azokért, akik fáradságot nem kímélve, minden áldozatot vállalva fáradoznak Isten nagyobb dicsőségének és a lelkek üdvének a munkálásán.

Miközben ő rájuk gondolunk, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit is jelent a küldetés, a misszió, amit ők hivatásként élnek meg a messzi idegenben, sokszor életüket kockáztatva, sőt napjainkban is föláldozva Irak, Szíria területein, de a világ többi országaiban is ahol életveszélyes kereszténynek lenni, és hogy ennek milyen szerepe van, kell, hogy legyen a mi életünkre vonatkozólag.

A küldetés, a misszió a kereszténység központi gondolata. Már az apostol szó is küldöttet jelent, Az Úr Jézus végső akarata, parancsa mennybemenetele előtt ez volt: „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden népnek és nemzetnek, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28, 20). Az első keresztények mindnyájan küldötteknek tekintették magukat. Nekünk is Pál apostol szerint „Krisztus követségében kell járnunk” (2 Kor 5,20) – mégpedig a világban, az Egyházban és a családban is.

Először is küldetésünk van a világban. A kereszténység többek között azzal tűnt fel az ókori világban, hogy minden szempontból az egyetemesség, a katolicitás jellemezte. Missziós vallás volt, mely a nemzeti sajátosságok szem előtt tartásával mégis minden ember felé hangsúlyozta krisztusi küldetését.

Az ókori római birodalomra jellemző vallási „pluralizmus”, több istenhit meghozta a maga „eredményét”: végül az emberek egyik vallást sem vették igazán komolyan. A kereszténység nemcsak nemzetek és fajok fölöttiségével keltett föltűnést küldetésének teljesítése közben, hanem azzal is, hogy egyetemes, vagyis minden emberre érvényes erkölcsi magatartást követelt meg híveitől. Nemcsak ún. „vasárnapi” vallás volt, ami megtűrte a hétköznapi pogányságot, hanem világszemléletével átitatta a mindennapi élet szövetét, mégpedig mindenkire érvényes formában.

Éppen ezért maradandó hatást az egyház ma is, küldetése gyakorlása során, csak akkor fejthet ki, ha hűséges marad az apostoli módszerhez, ami a másik ember személyének és szabadságának tiszteletben tartásával párosul és az Isten- és emberszolgálatban, az áldozatvállalásban, ha kell, akkor a vértanúságtól sem riad vissza. Maradandó hatást ma is, csak akkor fejthet ki, ha magáévá teszi és éli a mai evangéliumi szakaszban elhangzott Jézusi kijelentést, miszerint: „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”.

Ennek tudatában írta a Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben a missziós vasárnappal kapcsolatos körlevelében: „Krisztus tanítványai a világ minden részén ebben a távlatban tevékenykednek, fáradoznak, hordozzák a szenvedés terheit és ajándékozzák oda életüket. Ismét határozottan megerősítem, amit tiszteletre méltó elődeim többször mondtak: az Egyház nem azért végzi tevékenységét, hogy kiterjessze hatalmát vagy megerősítse uralmát, hanem azért, hogy mindenkinek elvigye Krisztust, a világ üdvösségét. Nem akarunk mást, mint az emberiség szolgálatába helyezni magunkat, legfőképpen azok szolgálatába, akik a legjobban szenvednek, és kitaszítottak, mert hisszük, hogy „az evangéliumot hirdetni korunkban kétségkívül nemcsak a keresztény világ számára fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja” (Evangelii nuntiandi, 1). Az emberiség „csodálatos eredményeket ért el – a technika, az informatika és a különböző tudományok világában –, de úgy tűnik, közben elvesztette a végső valóságok és saját élete értelmét” (Redemptoris missio, 2). Ezért hangsúlyozza Benedek pápa: „Az Egyház küldetése, hogy reménnyel „fertőzzön meg” minden népet”.

Másodszor küldetésünk van az egyházban. A katolikus egyház nagy ereje abban is rejlik, hogy küldetésének eredetét nem valamiféle „demokratikus”, úgymond „népi” megbízatás alapján teljesíti, nem is az egyéni, emberi karizmák vonzerejére vezeti vissza, hanem Péter sziklájára, az apostoli jogfolytonosságra épít, ami közvetlenül visszavezethető az isteni megbízatás, azaz Jézus missziós parancsára. A keresztények küldetésének a mai világban tehát isteni küldetésre visszavezethető jogi alapja van, aminek igazát az egyházra kiárasztott Szentlélek hitelesíti.

Az egyháznak, mint intézménynek is, de mint megkeresztelt személyekből álló közösségnek is, az apostoli küldetés jegyében hirdetnie kell az evangéliumot, és annak értékrendjével kell szembesítenie korunk problémáit, rámutatva a természetfölötti, örök életre vezető megoldások lehetőségére, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Nem véletlenül hangsúlyozza Pál apostol tanítványának, Timóteusnak: „Hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan”.

Harmadszor küldetésünk van a családban. A család kis-egyház. Születésünkkor először a családdal találkozunk és halálos ágyunkon, jobb esetben utolsóként kezünket a család felé nyújtjuk. Nem nézhetjük közömbösen a másik lelki életének alakulását. Bizonyos, hogy minden ember személyiségének belső szentélye a lelkiismeret, ami az Isten szava bennünk. Csakhogy ez képességileg van így. Ténylegesen, hogy jól működjön a lelkiismeret, szükség van annak fejlesztésére és nevelésére. Erre pedig elsősorban az édesanya és édesapa hivatott. Az édesanyáknak meg van, azaz Isten-adta tehetségük, hogy kisgyermekkorban a jó felé tereljék a gyermek érzületvilágát. Amikor a gyermek kezd már felcseperedni, az édesapa súlyos kötelessége, hogy a gyermeket szembesítse a krisztusi értékrenddel. Képviselje a családban az egyház tanítását, az örök isteni igazságokat.

Ezért az édesapának és az édesanyának buzgó, vallását gyakorló jó kereszténynek kell lennie, akik nemcsak szóval, hanem vonzó életpéldájukkal éreztetik, hogy Krisztus követségében járnak a rábízottak között, és megéri komolyan venni Krisztus tanítását.

Ne feledjük, gyermekeink vallási nevelése akkor lesz hatékony, ha érzik, hogy szüleik nem családi szokásokra, nem is pusztán a saját szülői tekintélyükre hivatkozva állnak elő követelményekkel, hanem a „Gondviselő Atyára”, Istenre támaszkodnak. Persze a szülők keresztény küldetése nem fejeződhet be a családban. A gyermeket be kell vezetniük a nagyobb egyházi közösségbe is, nehogy azt gondolják, hogy a keresztény ügy pusztán a „mi családunk” magánügye, hanem közügy.

A gyermekeknek is van küldetésük a családban. Ébren kell tartaniuk szüleik egymás iránti felbonthatatlan szeretetét. A gyermek Isten követe, aki a házassági szeretet és felbonthatatlanság hírnöke a szülők felé.

„Az Egyház arra törekszik – írta 2009-es körlevelében Benedek pápa –, hogy átalakítsa a világot a szeretet evangéliumának hirdetésével, „mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez és… ezáltal ahhoz, hogy Isten világosságát a világba hozzuk” (Deus caritas est, 39). Ezzel az üzenettel is arra hívom az Egyház minden tagját és intézményét, hogy ebben a küldetésben és szolgálatban vegyen részt”.

Fontos, hogy mindazok, akik a keresztség szentségének felvételekor, s még inkább a bérmálkozáskor megkapták, megkaptuk a krisztusi küldetés feladatát, ennek tudatára ébredjünk és Isten segítségével, felelősségteljesen és gyümölcsözően tegyünk eleget neki, ott, ahová az isteni Gondviselés állított bennünket, lett-légyen szó akár a messzi idegenről, a missziós tájakról, vagy a közvetlen családi, ismerősi, munkahelyi, iskolai környezetről. Nem feledve, hogy „a hit ajándék, amelyet azért kaptunk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak”(XVI. Benedek pápa 2012-es körlevele).

Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Az evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az egyház tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal.

Befejezésül XVI. Benedek pápa 2009-es körlevelének végét szeretném idézni: „Ezért kérek minden katolikust, hogy imádkozzon a Szentlélekhez, hogy az Egyházban növekedjen a misszió iránti szenvedély Isten országának terjesztéséért, illetve a missziósoknak és azoknak a keresztény közösségeknek a támogatásáért, akik a frontvonalon végeznek missziót gyakran ellenséges környezetben és üldöztetések között.

Egyidejűleg arra is hívok mindenkit, hogy anyagi támogatáson keresztül kézzel fogható jelét adja a helyi egyházak közötti közösségnek, különösen ebben a válságos időszakban, amelyet az emberiség jelenleg átél, hogy lehetővé tegyük a fiatal egyházaknak, hogy a szeretet evangéliumának fényével árasszák el a népeket.”