Oldalak

szombat, augusztus 15, 2015

„Üdvözítőnk édesanyja…”- Nagyboldogasszony – Segesd – 2015

Kedves Zarándok Testvérek!

Nagyboldogasszony napján ünnepeljük hitünknek ama igazságát, hogy a Szent Szűz teste, amely az Üdvözítőt a világnak adta, földi életének befejezése után visszatért Istenhez a mennybe, vagyis Isten egészen egyedül álló módon dicsőítette meg azzal, hogy testét is felvette a mennyei boldogságba.
Egyébként magyar vonatkozásban ez a legősibb Mária-ünnep. 1038-ban Szent István királyunk, Imre herceg halála után, ezen a napon ajánlotta országát, s népét a Szent Szűz oltalmába. Ez volt a világtörténelem első ország felajánlása a Szent Szűznek. A többi katolikus ország csak évszázadok múlva követte Szent István példáját.
De nemcsak népünk és a nyugati egyház számra a legnagyobb Mária ünnep a mai, hanem a keleti, az ortodox egyházak számára is.
Éppen ezért nem csoda, ha ezekben a napokban nagyon sokan keresik fel a Mária kegyhelyeket. Szinte érezni a kegyelem áradását az ilyen zarándoklatok, búcsújárások alkalmával, hisz a hitben erősek még erősebbek lesznek, a lanyhák, az alvók felébrednek, a bűnösök, lelkibetegek meggyógyulnak egy-egy őszinte szentgyónás keretében.
Vagyis az őszinte és helyes Mária tiszteletnek, a buzgó templomlátogatásnak, az áldozatos búcsújárásnak eredménye, hogy forróbban ragaszkodunk Szent Fiához és Fia tovább élő misztikus testéhez, az anyaszentegyházhoz, amely elkísér bennünket a bölcsőtől a sírig és minden életszakaszban, minden nehéz órában itt van mellettünk szentségeivel.

Kedves Zarándok Testvérek! A vallási ájtatosságunknak eme megnyilvánulási formája nagyon jó alkalom arra, hogy mindazok, akik itt Segesden élnek, akik zarándokként a megyéből, valamint a megye határain kívülről, illetve a jelenlegi országhatárokon túlról, a Keleti Kárpátok hegylábaitól is ide jöttek, egyetlen család tagjainak érezzék, érezzük magunkat, akik a kulturális különbözőségek ellenére összegyűltünk a Fájdalmas Anya kegyhelyén, Nagyboldogasszony ünnepén.
Olyan anyáról van szó, akit Isten kiválasztott, hogy világra hozza az Atya örök Igéjét. A szűzi fogantatásában Szeplőtelen Mária úgy járta végig földi zarándokútját, hogy rendíthetetlen hitére, töretlen reménységére, alázatos és végtelen szeretetére támaszkodott, követve Jézus nyomdokát. Fia mellett állt anyai gondoskodással születésétől kezdve egészen a Kálváriáig, ahol fájdalomtól megkövülten nézte végig keresztre feszítését, szorította magához Fia élettelen testét, de továbbra is töretlen maradt reménysége. Mária azután megtapasztalta a feltámadás örömét, amikor a keresztre feszített Jézus üresen hagyta a sírt maga mögött, örökre legyőzve a bűn és a halál hatalmát.
Mária, akinek szűzi méhében Isten emberré lett, a mi Édesanyánk is, hiszen Jézus a kereszten, nekünk ajándékozta őt, mint anyát, bennünket pedig gyermekeiként Mária gondjaira bízott.
Ma, Nagyboldogasszony ünnepén égi Édesanyánk, az első olvasmány, a Jelenések könyve szerint a Nap aranysugaraiba öltözött Asszonyként áll előttünk, ma ő rá tekintünk, mint a biztos remény és a jó rossz fölötti végleges győzelmének jelére, mert alkonyati kort élünk. Még el sem felejtettük a kommunizmust, amikor az ateista gondolkodás a keresztényeket a peremre szorította, most pedig az új Európában a keresztény hitet szorítják háttérbe, a magánszférába, amikor nincsenek figyelemmel az öreg kontinens keresztény gyökereire.
Ma alkonyati kort élünk, amikor a keresztény erények és értékek homályba vesznek, sajnos sokszor a magukat hívőnek nevező családok, személyek, életében is. Éppen ezért tekintetünket a Napba-öltözött Asszonyra emeljük, az Atyaisten „legkedvesebb leányára”, hogy a belőle sugárzó erények ne szoruljanak ki se a mi életünkből, se a családjaink, se társadalmunk, se népünk életéből.
Más-vallású testvéreink közül sokan a szemünkre vetik, hogy túlságosan tiszteljük a Szűzanyát – igaz, ma már közülük is egyre többen követik példánkat, néznek föl Máriára. Testvéreim, a helyesen gyakorolt Mária tisztelettel nem esünk túlzásba. Hiszen a Biblia tanításából kiindulva azt valljuk Máriával kapcsolatban, hogy ő is ember, mint mi, ő is teremtmény, mint mi. – Igaz, van egy óriási különbség közöttünk éspedig az, hogy Mária Jézus anyja, Jézus pedig valóságos Isten és valóságos ember, vagyis Istenember, s ennek következtében az Ő édesanyja, Mária Istenanya. S mint ilyen Isten legkiválóbb teremtménye.

Kedves Zarándok Testvérek! Mária, a mennybe fölvett Istenanya életéből mindenekelőtt az ő hitét kell kiemelnünk és elsajátítanunk, ha valóban azt akarjuk, hogy „üdvösségünk nyílt kapuja” legyen földi pályafutásunk végén. Rokona – Erzsébet – is a hitét dicséri, mondván: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45).
Mária boldog, sőt boldognak mondja őt minden nemzedék, de boldogsága nem kizárólag Istenanyaságából fakad, hanem abból, hogy felismeri és teljesíti Isten akaratát. A hit tehát boldogság forrása is lehet.
Napjainkban, amikor sokaknál a hit alkonyát tapasztaljuk, bizony nem árt tudatosítani a szentírási üzenetet, hogy a hit boldogság forrása lehet! Mária boldogsága mindenki számára elérhető, hiszen ehhez csak meg kell hallani Isten szavát, és hűségesnek kell maradni hozzá. Ahogy Mária tette! „Először a szívében foganta meg Jézust, aztán a méhében” – mondja Szent Ágoston. Mindenki felemelkedhet Máriához, akinek a szívében megfogan Isten tanítása. „Minden lélekben, aki hisz, megfogan és megszületik Isten Igéje” (Szent Ambrus). Ha pedig felemelkedünk Mária hitéhez, akkor már itt a földön részesülhetünk Mária boldogságában, földi életünk után pedig fölemeltetünk a mennyei boldogságba. Amellyel kapcsolatosan az apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).
Azonban nem elég Mária hitét elsajátítanunk és általa boldogulnunk, hanem azt úgy kell megélnünk, ahogy ő élte, hogy vonzó legyen mások számára: természetesen elsősorban gyermekeink, szeretteink, közvetlen környezetünk számára.
Épen ezért a mi Mennyei Édesanyánk arra szólít fel bennünket, hogy kerüljük a rosszat és tegyük a jót, engedelmesen követve a minden keresztény szívébe bevésett isteni törvényt. Mária, aki a legnagyobb megpróbáltatás idején is megőrizte reményét, azt kéri tőlünk, hogy ne csüggedjünk, amikor otthonunk ajtaján kopogtat a szenvedés és a halál, azt kéri, hogy tekintsünk bizalommal a jövőbe. Arra buzdít bennünket a Szeplőtelen Szűz, hogy legyünk egymás testvérei és közösen törekedjünk egy igazságosabb, szolidárisabb és békésebb világ építésére.

Kedves Szülök, nagyszülők, nevelők, jó lenne, ha tudatosítanátok mindannyian, hogy a gyermekek, akiknek életet adtatok, akiket neveltek, nem csak testük van, hanem halhatatlan lelkük is.
Az ember úgy van megalkotva, hogy két összetevője, teste és halhatatlan lelke van. Éppen ezért nincs igaza a híres „Cigány-báró” című operett egyik áriájának, amely ezt énekli: „Az élet célja semmi más, mint egy jó evés és jó ivás”. Nem ez, nem lehet ez az élet célja.
Természetesen szükség van az embernek ételre, italra, ruhára, egészséges lakásra, testet-lelket üdítő szórakozásra, pihenésre. De ez nem minden. „Nemcsak kenyérrel él az ember…”- mondja az Úr Jézus. Más is kell neki, az anyagvilág kincseinél, tiszavirág életű örömeinél sokkal többre áhítozik az emberi szív. Szt. Ágoston, a nagy püspök szerint, az emberi szív a Végtelenre van beállítva. Egy hosszú, bűnökkel telített élet után mondja: „Magadnak teremtettél Uram minket és nyugtalan a mi szívünk, míg Te benned meg nem nyugszik Istenünk”.
Valamiképpen erre érez rá a nagy költőnk, József Attila is, amikor így ír: „Tele vágyakkal zokog a lelkem / Szerető szívre sohase leltem / Zokog a lelkem. // Keresek Valakit s nem tudom, ki az? / A percek robognak, tűnik a Tavasz / S nem tudom, ki az. // Csüggedő szívvel loholok egyre, / Keresek valakit a Végtelenbe, / Loholok egyre. // Könnyim csorognak - majd kiapadnak: / Vágyak magukkal messzebb ragadnak - / Majd kiapadnak! // Búsan magamnak akkor megállok, / Szemem csukódik, semmit se látok - / Akkor megállok. // Lelkem elröppen a Végtelenbe, / Tovább nem vágyom arra az egyre, / A Végtelenbe.” (Keresek Valakit) 
Igen, az ember tudva vagy nem tudva, erre a Végtelenre, az Istenre éhezik és szomjazik, s addig nem fogja megtalálni lelke nyugalmát, élete igazi célját, boldogságát, amíg Istenre nem talál.

Kedves Zarándok Testvérek! Ma, amikor figyelmünket a napba öltözött Asszonyra irányítjuk, akit Isten testestül, lelkestül fölvett a mennyei boldogságba, ne feledjük, hogy az ő életének útja is megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel volt telítve: szívét a fájdalmak tőre járta át. Ezért Fájdalmas Anyának is nevezzük őt, akinek tiszteletére jött létre ez a kegyhely. De a szenvedésekkel telített, golgotás út végén a dicsőség várt rá. Így lett a fájdalmas anyából, dicsőséges anya, mind a földön, mind pedig a mennyben.
Mária földi dicsőségét a saját szemünkkel láthatjuk. Hiszen melyik emberi teremtményt szólították, hívták annyiszor örömben, fájdalomban, könnyek között, melyik nevet sóhajtották többször az emberi ajkak, mint éppen az övét? Krisztus után melyik teremtményhez fohászkodtak, könyörögtek többször, Krisztus Urunk után kinek emeltek számosabb templomot? Melyik arcot igyekeztek annyiszor ábrázolni, mint az övét?
Húsz évszázad bizonyítja, hogy igazi prófécia, jövendölés volt, amit a Szentlélektől eltelve a Magnificatban kijelentett: Íme, ezen túl boldognak hirdetnek engem az összes nemzedékek!
Tehát nagy Mária dicsősége a földön. De Mária „Isten dicsőségében” van, nem az emberekében. Az emberek dicsősége a földön és az Egyházban csak halvány tükörképe Isten dicsőségének. Isten dicsősége – maga Isten, amennyiben az ő léte fény, szépség, ragyogás, és főképp szeretet.
S mit tesz Mária ebben a dicsőségben? Megvalósítja azt a hivatást, amelyre minden ember és az egész Egyház meg lett teremtve: Mária az égben teljesen „Isten fölségének dicsérete” (Ef 1, 14). Mária dicséri, magasztalja az Istent. De mondhatnánk azt is, hogy maga Mária az Isten dicsősége, abban az értelemben, hogy dicsekszik Istennel, az ő teremtőjével, és Isten dicsekszik vele, az ő teremtményével.
Mária magasztalja Istent, s eközben örül, ujjong és boldog. A lelke most valóban „ujjong az Istenben”. De fölmerül bennünk a kérdés, hogy a Boldogságos Szűzanya, akit boldognak mond minden nemzedék, és aki már célba ért, aki Isten dicsőségében van, egyáltalán gondol-e ránk, az ő gyermekeire, akik ebben a siralomvölgyben élnek, vagy talán elfelejtett bennünket? Egyáltalán milyen hely jut nekünk immár az ő szívében és gondolataiban?
Azt hiszem miként az ószövetségi Eszter, aki a jólétben, a király palotájában sem felejtkezett el bajba jutott népéről, hathatósan járt közbe érte, úgy Mária sem feledkezik meg rólunk, ő is közben jár értünk, akik hozzá menekszünk, míg csak meg nem szabadulunk e siralomvölgyből.
Tehát a Boldogságos Szűzanya nem tétlenkedik a mennyei dicsőségben, nem unatkozik, hanem dicsőíti Istent és közbenjár érettünk, kik hozzá menekszünk. A feltámadt Jézusról azt írta Szt. Pál apostol, hogy „az Isten jobbján közbenjár értünk” (Róm 8, 34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig közbenjár értünk a Fiúnál.

Kedves Zarándok Testvérek! Amikor Mária közbenjáró hatalmáról beszélünk, akkor nem valami kitalált, vagy elvont következtetésekről beszélünk. Mária közbenjáró hatalma a történelemből, s nem valami elvont fogalomból mérhető le. Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a zarándok Egyház számára, vagyis a hozzá menekülök, az őt kérők számára, ez azért igaz, mert megtörtént és kézzelfoghatóan bizonyítható.
Elég csak a különböző kegytemplomokban, a kegyszobrok, képek közelében hálából elhelyezett emléktárgyakra és a köszönetnyilvánító márványtáblákra gondolnunk, amiket „hálából a Szűzanyának” felirattal láttak el az adakozók, annak jeléül, hogy életükben megtapasztalták a Szűzanya hathatós testi-lelki, vagy éppen anyagi támogatását. Minden egyes emléktárgynak és táblának külön-külön története van, de a befejezés mindegyiknél ugyan az, vagyis annak megvallása, hogy „sohasem lehetett hallani, hogy Mária bárkit is magára hagyott volna, aki oltalmát kérte és segítségért Hozzá folyamodott”.
De bizonyítékok vagytok ti magatok is kedves testvérek, akik elzarándokoltatok ide, hogy köszöntsétek a Szűzanyát és segítségét, oltalmát kérjétek ügyes-bajos dolgaitokban. S mindezt teszitek azért, talán épen személyes tapasztalat alapján, mert meg vagytok győződve arról, hogy van hatalma és együtt érző anyai szíve, közbenjárni, illetve kiesdeni számotokra a szükséges kegyelmeket. Igen, itt és a világ számtalan búcsújáró helyén és templomában, hányan és hányan nyertek el kegyelmeket úgy, hogy jól tudták, Mária közbenjárására lettek meghallgatva!

Kedves Zarándok testvérek, a mi földi utunk is Máriáéhoz hasonlóan, szenvedésekkel, keresztekkel van szegélyezve, de az örök dicsőségbe vezet.
A mai szép ünnep arra figyelmeztet bennünket, hogy a halál után nem a megsemmisülés, nem a beolvadás, a Nirvána vár reánk, hanem a mennyei Atya! Hozzá, haza megyünk. Tulajdonképpen ez a hit teszi értelmessé, értékessé és boldoggá az emberi életet.
Vigyázzunk nagyon, hogy ezt a szent hitet, amit Szent István királyunk hagyott ránk, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a fáklyáját sértetlenül őrizzük meg, és sértetlenül adjuk is tovább gyermekeinknek, szeretteinknek, s minden jóakaratú embernek.
Ehhez kérjük égi Édesanyánk segítségét: „Üdvözítőnk édesanyja, / mennyeknek megnyílt kapuja, / tengerjárók szép csillaga, / Boldogságos Szűz Mária! // Légy segítség hű népednek! / az elesett bűnösöknek, / ki szülője Istenednek, / Anyja lettél Teremtődnek. /…/ Azért, édes Istenanyja, / légy bűnösök szószólója, / botló lábunk támasztója, / üdvösségünk nyílt kapuja.” / … Ámen.

Nincsenek megjegyzések: