Oldalak

vasárnap, augusztus 09, 2015

„Kelj föl és egyél!”- évközi 19. vasárnap

Illéspróféta hagiografikus ikonja
Amint már a múlt alkalommal mondottuk, ezeken a vasárnapokon a szentírási szakaszok központi gondolata az égből alászállott Kenyérrel, az Eukarisztiával, vagy ismertebb nevén az Oltáriszentséggel foglalkozik.

Az első olvasmány (1 Kir 19,4-8) nagyszerűen vezeti be ezt a gondolatot: Akháb, izraeli király feleségének, Izebelnek haragja elöl menekülő Illés próféta, testi-lelki erejében megfogyatkozva, kiábrándultan roskad le egy borókabokornál a pusztában és így sóhajt fel: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!”
Illés kísérlete, hogy Izraelt visszavezesse Jahvéhoz, a választott nép Istenéhez, csődöt mondott. Miután késhegyre menő harcot vívott a Baál istenség papjaival az egy igaz Isten tiszteletéért és győzött, most mégis menekülnie kell a Baál istenséget tisztelő királyné haragja miatt, s meg kell tapasztalnia, hogy próféta voltában is olyan egyszerű, sebezhető és szegény ember, mint mindenki más. Ezért van elkeseredve. Meg szeretne halni végső kétségbeesésében, kilátástalanságában.

Azt hiszem, mindannyiunk előtt ismerős a tény, hogy az ember milyen könnyen kétségbe esik, amikor legszentebb tervei máról holnapra összedőlnek, amikor meg nem értéssel találkozik, amikor szavait és tetteit, szándékosan, azaz tudatosan vagy tudattalanul, de félremagyarázzák, azonban Isten nem hagyja el az érte küzdőket. Illés a pusztán keresztül a pogány királynő haragja elöl Isten hegyére, Hórebre menekül, ahol Mózes azt a Törvényt kapta, amelyért ő, a próféta egy életen át küzdött.
A boróka bokornál a fáradt, kimerült próféta álomba szenderül és álmából egy hang ébreszti fel: „Kelj föl és egyél!” Isten angyala kenyeret és vizet tett mellé, másodszor is. A fölhívásra fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt, ennek az ételnek erejéből, míg célba nem ért, egészen Isten hegyéig, a Hórebig.

A próféta letörtsége azok tapasztalatát tükrözi, akik vallásos életet élve, talán azt hiszik magukról, hogy ők különbek a többi embernél, s egy adott pillanatban erőtlenül a földön találják magukat. Illés próféta története arra figyelmezteti az embert, hogy önmagában elégtelen, és állandóan szüksége van Isten segítségére, az erőforrásra, mely az élet kenyeréből származik.
Isteni étel állítja talpra Illés prófétát, és ad neki erőt arra, hogy hosszú meneteléssel elérje a szent hegyet, ez a csodálatos eledel, amiből a próféta evet, az Eukarisztia, az Oltáriszentség előképe, amelynek erejével a keresztény is végig járhatja élete vándorútját, és célba érhet, elnyerheti az örök boldogságot, vagyis Isten boldogító színe látását.

Az evangéliumi szakaszban az Úr Jézus erről a csodálatos eledelről, erről az erőforrásról, az „égből alászállt kenyérről” beszél, ami, a zsidók körében zúgolódást vált ki. Az Élet Kenyerével kapcsolatosan is érvényesek Pál apostol szavai, amiket a Krisztus keresztjével kapcsolatosan mondott, miszerint: „A zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége”(1 Kor 1,23-24).
A zúgolódás oka, hogy Jézus korában az volt a hiedelem, hogy a várva-várt Messiás csodálatos módon fog eljönni. Az emberek azt várták, hogy a Messiás, szó szerint, az égből száll alá. Arra vártak, hogy valami látványos esemény történik, és természetfölötti jelek lesznek az égben, s akkor meglátják majd, ahogy Isten Fölkentje, a Messiás leszáll az égből.
Ezzel ellentétben, amikor a jól ismert Józsefnek, az ácsnak „fia”, Jézus kijelenti, hogy „Én vagyok az!” (Jn 8,24,28), akkor zavarba esnek, nem tudják összeegyeztetni a valóságot saját elképzelésükkel. Jézust jól ismerték – legalábbis azt gondolták –, tudták, hogy mikor, hol és hogyan jött el. „A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, amiért azt mondta: ’Én vagyok az égből alászállott kenyér’. Így érveltek: ’Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” (Jn 6,41-42) S amint a vita mélyül, még nyíltabban mondják: „Tudjuk, honnan való ez a férfi, de amikor a Messiás eljön, senki sem tudja, honnan való!” (Jn 7,27)

Jézus testével, lelkével, vérével valóságos ember volt, ismerték Őt és a családját (Mk 6,1-6). Kortársainak ez megnehezítette, hogy a hallatlan üzenet lényegét felismerjék. Hogy jöhetett ez az ember „a mennyből”? – amikor jól ismerjük, teszik fel a kérdést. Láthatjuk tehát, hogy Jézus zsidó kortársainak nemcsak azzal volt problémájuk, hogy Jézus testét adja a kenyérben, hanem már azzal is, hogy a második Isteni Személy, az Ige testté, azaz emberré lett.

Ha megpróbáljuk megérteni, hogy a mindenható és örökkévaló Isten irántunk való szeretetből hétköznapi, hozzánk hasonló halandó ember lett, akkor valószínűleg könnyebben elfogadjuk Jézus titkát, aki a kenyér színében önmagát adja nekünk eledelül, irántunk való szeretetből. De ha csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy Istennek a mi elképzelésünk szerint kell cselekedni, akkor sok mindent nem fogunk megérteni.
Hogyan jön le Isten az égből? Hogyan lép be az életünkbe? A mai evangélium rámutat arra is, hogy Isten a mindennapi emberek által közeledik hozzánk, akikkel a hétköznapi életünkben találkozunk.
A kérdés nem az, hogy Isten eljön-e hozzánk vagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e felismerni és befogadni Őt, vagy sem?

Boldog Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvashatunk arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le: „Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem, hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen megtudom Őt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ő mondta – Én vagyok az Élő Kenyér”.

Ki tudja mindezt, ha nem is megérteni, de legalább elhinni? Jézus azt feleli: senki, hacsak nem indítja rá az Atya, aki Őt küldte. Tehát hagynunk kell, hogy Ő indítson és vezessen minket.
Mivel Jézus kortársai nem hisznek benne, ezért nem tudnak átlépni az Úr szavainak anyagi értelmezésén. Nem tudják elfogadni, hogy az Élet Kenyere, az Eukarisztia, az Úr Jézus megtestesülésének, emberré levésének, mondhatnánk azt is, hogy „lepárolt koncentrátuma”. Másrészt viszont a hit ajándék: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött nem vonzza”(Jn 6,44). Márpedig az Atya mindenkit vonz, az ember feladata pedig az, hogy engedjen ennek a vonzásnak és hagyja, hogy az Atya tanítsa: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”(Jn 6,45).
Jézus kortársainak bűne abban rejlik, hogy megátalkodottan elutasítják Isten szavát, amely Krisztus által jutott el hozzájuk. Márpedig aki elutasítja Krisztust, az nem mehet az Atyához, annak az örök boldogságban sem lehet része. Csak az részesedhet az örök-boldogságban, aki hisz az Atya küldöttében.
Megdöbbentő Jézus kortársainak az ellenállása, pedig a tanítványokhoz hasonlóan, ők is láthatták az Úr Jézus csodáit, hallhatták tanítását, s mégsem hittek benne.

Krisztus ma is jelen van Egyházában, bárki találkozhat vele az Oltáriszentségben, és mégis hányan vannak, akik számára közömbös az Úr Jézus szentségi jelenléte templomainkban, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a csodálatos isteni ajándékkal, vagy akik nem hisznek szentségi jelenlétében: hitünk szent titkában.
Nem véletlen, hogy Jézus az Oltáriszentség, az Eukarisztia meghirdetése előtt, annyira hangsúlyozta a hit szükségességét. Aki hisz, abban az Úr szavai semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy Ő valóban a mennyből alászállott élő kenyér, s aki testét eszi az örökké él. „Aki e Kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51) - mondja az Úr.
Az Úr Jézus az Ő kijelentésével a testi halált nem szüntette meg, még csak nem is csökkentette a vele járó félelmet. Biológiailag az ember, ez a mostani, a föld anyagából alkotott ember, nem számíthat örök jövőre.
De azaz ember, akire Isten rátekint, akihez Ő szólott, az, akinek élete eggyé vált az emberré lett Isten-fia életével, az Oltáriszentségből táplálkozva, az bejut a nagybetűs Életbe, és megmarad örökre. Így az ember örök élet utáni vágyálma Jézus Krisztussal eleven valósággá válik, beteljesedik, hiszen szavát adta rá: aki hisz benne, annak örök élete van.

Az Úr Jézus arra is utalást tesz, hogy a zsidók, akiket a manna táplált a pusztában a negyvenéves vándorlás idején, meghaltak, viszont Illés próféta az angyal által hozott ételtől annyira megerősödik, hogy célba ér, eljut a szent hegyig, ahol az Úr titokzatos módon kinyilatkoztatta magát neki.
A keresztény, vagyis mi, akik Teréz anyához hasonlóan, mélységes hittel engedelmeskedünk Krisztus felszólításának: vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, mert ez az én testem, ez az én vérem, az, testi-lelki erőt nyer a mindennapi élet terhének, olykor súlyos keresztjének hordozásához, kétségbeejtő problémáinak a megoldásához, s Jézus ígérete alapján „örökké él”-ni fog, azaz földi pályafutása végén szemtől szembe látni fogja Istenét.

Nincsenek megjegyzések: