Oldalak

vasárnap, augusztus 30, 2015

Az embereket szeretni, a dolgokat használni kell - Évközi 22 vasárnap

A mai vasárnap szentírási részeinek középpontjában Isten törvénye áll. Az első olvasmány a törvény iránti hűséget az Istennel kötendő szövetség lényeges feltételeként mutatja be. Ez a hűség válasz Isten szeretetére, aki oly közel került népéhez, aki meghallgat minden hozzá folyamodót, aki elérhető az őt keresők számára, sőt a szentáldozásban, az Élet Kenyerének vételében, egyesülni lehet Vele.

Az isteni törvény célja nem az ember rabságba döntése, hanem emberségének kibontakoztatása, ebbe a felelősségteljes munkába akar segítséget nyújtani az Úristen. Isten az ő törvényei által az ember javát akarja, az ő barátságába gyökerező új élettel akarja megajándékozni, életútját biztonságossá és szabaddá tenni, hogy kellőképpen Célba juthasson. Isten törvényei olyanok, mint a közlekedési szabályok, az útjelző táblák, amik az autós biztonságos célba jutását szolgálják.
Isten törvénye, Isten szava az, amely képes vezetni az embert az élet útján. Isten törvénye képes kivezetni az embert az önzés szolgaságából és bevezetni az igazi szabadság és az élet földjére. A Bibliában ezért a törvény nem teherként, elnyomásként, korlátozásként jelenik meg, hanem mint az Úr legértékesebb ajándéka, tanúságtétel atyai szeretetéről, népéhez való közelségéről, a vele való szövetségéről.
Ennek következtében, akinek a szívében az Isten lakik, annak a bensejébe vésődik az Isten törvénye, amelynek gyakorlása megnemesíti az embert és biztosítja arról, hogy az igazság és a jó útján halad, megadja neki a reményt, hogy eljut Istenhez.

A szent leckében Jakab apostol a törvény bensőséges jellegét hangsúlyozza. Az igazság szavaként mutatja be, amelyet az Isten oltott az ember szívébe, hogy elvezesse az üdvösségre. „Fogadjátok tanulékony lélekkel a belétek oltott tanítást, amely képes megmenteni lelketeket”(1,21) – mondja az apostol. Az ember szívébe életnormaként és vezetőként ugyanaz az isteni szó van belevésve, mint ami létbe hívta. Az ember feladata tehát az, hogy szívében meghallgassa ezt a szót, majd hűséges „végrehajtója” legyen. „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg”(1,22) – tanítja az apostol.
Jakab apostol szerint a felebaráti szeretet Isten igazi szeretetének konkrét kifejezése. „Az Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztán maradni a világ szennyétől”(1,27).

Az evangélium az előbbi, törvénnyel kapcsolatos gondolatot mélyíti el. Mózes ezt mondta: „Ahhoz, amit mondok, ne tegyetek hozzá semmit, és ne vegyetek el belőle, hanem tartsátok meg az Úr parancsait”(Mtörv 4,2).
Mégis, az idők folyamán bizonyos helytelen buzgóság, aprólékos előírások seregével halmozta el a törvényt, olyannyira, hogy az alaptörvények szinte eltűntek. Jézus korában mintegy 615 tiltó, és parancsoló előírás szabályozta a hívő ember életét, ezek közé tartozott például az egyébként tiszta poharak, korsók, rézedények újbóli leöblítése, vagy szombaton hány lépést szabad megtenni, ahhoz, hogy ne sértsék meg a szombati munka tilalmat.

Az Úr Jézus tanítása szerint a bűn gyökere nem az ószövetségi parancsolatok körül kialakult előírások, megtartásában, vagy meg nem tartásában van, hanem a mi megosztott szívünkben.
Hitünk szerint a bűn szabad döntés Isten ellen. Ez a döntés azonban nem a pillanat műve. A nagy bűnök is kisebb árulásokkal, csalásokkal kezdődnek, amelyek aztán egymásra épülnek, olyan értelemben, hogy lerontják a lelkiismeret éberségét, aminek következtében a nagydolgok is lassan kicsikké válnak, illetve elhanyagolhatónak tűnnek, amikkel kilehet egyezni, megalkuvást lehet kötni.
Júdás nem azért árulta el Jézust, mert gyűlölte volna, hanem mert jobban szerette a pénzt; árulása korábbi apróbb csalásokkal, lopásokkal kezdődött… Péter sem azért tagadta meg Mesterét, mert nem szerette, hanem azért, mert félt, mert fontosabbnak tartotta saját, veszélybe került életét, mint Mestere sorsát. A testvér, vagy szomszéd sem azért megy késhegyre, vagy törvényszékre egy barázda földért, vagy az örökség elhanyagolható részéért, mert gyűlöli testvérét, szomszédját, hanem mert jobban ragaszkodik az anyagi javakhoz, mint embertársához. Pedig „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16, 26) – teszi föl az elgondolkodtató kérdést az Úr Jézus.

A krisztusi életvitelben fontos ügyelni az apró hazugságokra, megalkuvásokra, az anyagiakhoz való rendetlen kötödésekhez, a kisebb törvények elhanyagolására, mert utána a fontosabb dolgokban is lazaság fog beállni.
Jézus erőteljesen helyteleníti a külsőségeket hangsúlyozó, a csupán erre alapozó gondolkodásmódot: „Képmutatók – mondja –, az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”(Mk 7,8).

A vallás valódi értelme nem más, mint hogy Istent hallgatva éljünk, hogy az Ő akaratát, törvényét teljesítsük, ami létezésünk igazsága és segít, hogy jól éljünk. Viszont ha a vallás elveszíti valódi értelmét, akkor helyét másodlagos fontosságú szokások gyakorlása veszi át, amelyek leginkább az embernek azt a szükségletét elégítik ki, hogy úgy érezze: rendben van Istennel. A mai evangéliumi szakasz szerint ez a gyakorlat már Jézus idejében is veszélyeztette a korabeli vallásokat, de sajnos korunk kereszténységében is tetten érhető, ezért nekünk is el kell gondolkodnunk azon, amit Jézus a farizeusoknak és írástudóknak mondott.

Jézus elítéli azt a magatartásformát, amely csupán a törvény betűjét tartja szem előtt. Félretolja a kívülről származó tisztátalanság fogalmát és a belső, a szív tisztaságára irányította a figyelmet. A hegyi beszédben ezt mondja: „Boldogok a tiszta-szívűek, mert ők meglátják az Istent”(Mt 5,8). Isten a tiszta szívűeknek mutatja meg önmagát. Még akkor is, ha talán koszos, mosatlan a kezük. Ugyanis, „kívülről semmi se kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle – a szívéből – származik, az teszi az embert tisztátalanná”(Mk 7,15).
Képmutatás, ha valaki csak a törvény betű szerinti megtartására törekszik, aki csak a külsőségre, a látszatra ad, arra, hogy mit szólnak az emberek, vagy túlzott fontosságot tulajdonít bármi más külsőségnek, ugyanakkor szíve tele van bűnnel.
Azt hiszem ma is, sok esetben igazat adhatunk India nagy bölcselőjének Mahatma Gandhinak, aki egy alkalommal ezt mondta: „A képmutatásnak és az őszinteség hiányának a korában élünk. Bármely valláshoz is tartozzanak az emberek, csupán a vallás külsőségeivel törődnek. Annak alapvető elveire ügyet sem vetnek”.

Éppen ezért az embernek belső világát kell megtisztítani először, tanítja Jézus, mivel „az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,21). A szív megtisztítása nélkül nem lehet megtartani Isten törvényeit sem, mivel a törvényeknek pontosan az a céljuk, hogy kiszabadítsák az embert a káros szenvedélyek szolgaságából, a bűn, az anyagvilág rabságából, és így szabaddá, s alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére.
Igaz, olyan társadalomban élünk, amelynek a megbecsülését ki kell érdemelnünk ahhoz, hogy elmondhassuk magunkról, hogy értékesek vagyunk, mert „vittük valamire” – mindegy, hogy becsületes, vagy becstelen módon. Ezt tesszük például a ruházatunk, az autónk, a házunk, az anyagi javaink mutogatásával. Ezzel szemben ugyanakkor nehezünkre esik a lelki értékekről beszélni, sőt olykor nehéz önmagunkban még a lelket is megtalálni…
Olyan társadalomban élünk, amelyben az ember egyre többet vár el, egyre többet akar, folyton úgy érzi, hogy neki ennél több járna. Ám minél többet birtokolunk, érdekes módon annál kevésbé tudunk örülni neki. Hány és hány szülő, testvér és szomszéd állítja, hogy békében, szeretetben és egyetértésben éltek, míg vissza nem kapták a földeket, erdőket, míg sor nem került a szülői örökség elosztására, de miután visszakapták, miután osztozkodni kellett föllőtte, megszűnt a béke, ádáz ellenségekké lettek…
Hogy miért van ez így, azt már 800 évvel ezelőtt Szent Ferenc atyánk megfogalmazta, azért, mert: „Nem mi birtoklunk, hanem a tulajdonunk, a vagyonunk birtokol bennünket”. Ez a paradoxon, ellentmondás rejlik minden anyagi vagy szellemi jó birtoklásában. Mennél inkább az anyagi javakra vágyódunk, annál több dolog hiányzik a megelégedettségünkhöz. Ugyanakkor annál kevesebb időnk marad Istenre és embertársa egyaránt.
Újabban, nagyon sok „időmegtakarító” kényelmi eszköz van forgalomban, az emberek mégis folyton rohannak, és soha sincs idejük.

Ha a lélek kifelé tevékenykedik, kevesebb idő marad a bensőre, a lélekből forrásozó szeretetre, és így természetesen a másik ember észrevétlenül fogyasztási cikké silányul a számunkra.
Mit tud ez az ember tenni értem – kérdezzük szinte magunk előtt is titokban, hogy lehet hasznos a számomra? Vajon tudja-e gazdagítani az én önmagamról alkotott képemet? Hozzá fog-e járulni ahhoz, hogy erősebbnek érezzem magam?
Így aztán kevés tapasztalatunk van az önzetlen, igaz barátságról, amelynek a kapcsolaton kívül nincs más érdeke, hátsó gondolata. Ezek után nem lephet meg, hogyha már sejtelmünk sincsen a szellemi, a lelki, az istenes életről, mert Isten is már fogyasztási cikké lett, a saját önzésünk tulajdona.

Ezzel szemben Jézus olyan társadalmat akart, ahol az ember van az első helyen, és utána jönnek a dolgok. Az Úr Jézus tanítása szerint az embereket szeretni, a dolgokat pedig használni kell. A mi társadalmunk azonban pont a fordítottját teszi: a dolgokat szereti, és az embereket használja, illetve kihasználja, s aztán eldobja…
Szent Bonaventúra, a ferences hittudós mondja: „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” Ugyanis az igazi szabadság abban áll, hogy az ember örömét leli a jóban, kedve telik Isten akaratának teljesítésében és az emberek boldogításában, a nekik való örömszerzésében.

Az Isten akarata: szeretni. Egyébként az Úr Jézus az ószövetségi törvényt, az Isten és a felebarát iránti szeretett parancsában teljesítette be. Aki pedig szeret, az semmit sem tesz szívesebben, mint éppen azt, hogy szeret. Ezért mondja Pál apostol, hogy a belénk öntött Szentlélek szívünk „törvényévé” lesz, úgyhogy aki a Lélek szerint él, beteljesíti a törvényt (Róm 8,2-4).
„Higgy és szeress!” – ezt parancsolja az ószövetségi törvény beteljesítője, Jézus Krisztus, s erre ösztönöz a Szentlélek is. Minden más törvény, parancs, előírás nem más, mint ennek az alaptörvénynek az aprópénzre váltása.

Akiben a Szentlélek tüze ég, az fogja átélni igazán Szent Ágoston híres mondásának igazságát: „Szeress és tégy, amit akarsz!” Ha szeretsz, mindig azt teheted, amihez kedved van, mert soha nem fogsz rosszat tenni, soha nem fogsz olyat tenni, amivel árthatnál embertársadnak. S ha mégis ártasz, fájdalmat okozol, akkor ez azt jelenti, hogy nincs meg benned az igazi, a krisztusi szeretet.

Az az igazi jó ember, akinek kedvére van jónak lenni, másoknak örömet szerezni; aki nem muszájból, félelemből, gyávaságból „jó”, hanem azért, mert örömét leli benne. Az ilyen emberben Isten is kedvét leli, és majd egykor, földi pályafutása végén azt fogja mondani: lépj be Urad örömébe.

Befejezésül, kérjük a Boldogságos Szűzanyát, az Esztelneki Madonnát, hogy segítsen minket nyitott és őszinte szívvel hallgatni Isten Igéjét, hogy az Ige irányítsa gondolatainkat, döntéseinket, szavainkat és tetteinket. Ámen.


Szentírási részek: MTörv 4,1-2. 6-8. - Jak 1,17-18. 21b-22. 27. - Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23

Nincsenek megjegyzések: