E felirat története szerint a híres Savonarola, domonkos szerzetes, neves igehirdető 1496 virágvasárnapján Krisztusról prédikált Firenzében. A hallgatóság seregestül tolongott szószéke alatt. Lázas igehirdetése csúcsaként egy feszületet tartott eléjük és így kiáltott fel: „Firenze népe! Íme, a mindenség Királya, aki a te királyod is szeretne lenni! Akarod-e?” És a nép akarta. Óriási volt a lelkesedés. Beszéde után a nép könnyek között kísérte a városházához, amelynek főbejárata fölé a városi hatóság ezt íratta fel: „Jézus Krisztus, a firenzei nép által megválasztott Király!”
Közel 1500 évvel korábban, ama bizonyos pénteki napon, Jeruzsálemben is fölhangzott a kérdés Pilátus, a római helytartó ajkáról: „Akarjátok-e, hogy a zsidók királyát, a Názáreti Jézust szabadon engedjem, vagy inkább Barabást, a rabló gyilkost?” S a nép Barabást választotta.
A kérdés ma is fölhangzik, igaz nem Pilátus, és nem is Savonarola ajkán, hanem a mi lelkiismeretünk hangján, ha még közömbösségünkkel nem sikerült elhallgattatni: mond, te kit választanál, mond, te akarod, hogy Jézus Krisztus a te királyod legyen jó és balsorsban egyaránt?
Az egyház liturgiája nem ismer szépségében gazdagabb, je-lentésekkel telibb hetet, mint azt, amikor Jézus földi életének utolsó napjairól emlékezik meg. A „Nagy Hét” során az öröm és a fájdalom váltakozik egymással, amikor hol virágdíszek közt zengő himnuszok hangjaival, hol pedig súlyos csenddel megtelve bazilikák, templomok válnak egy állandóan ismétlő¬dő tragédia színterévé.
Virágvasárnap liturgiája Krisztus életének legellentétesebb pólusait kapcsolja össze: a fényt és a sötétséget, az örömöt és a szomorúságot, a hozsannát és a feszítsd meg-et, a felmagasztalást és a megaláztatást, megvetettséget, a szeretetet és a gyűlöletet.
Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe, a béke és a szelídség szimbólumán, hisz a ló a harcé, az erőszaké. Nem Nagy Sándor vagy Napóleon, hódító hatalmával jön, hanem a békesség, a szeretet, a megbocsátás szolgálatával. A nép pedig üdvözli, éljenzi, élteti, ünnepli, hozsannázza, ám nem sokáig…
Amint kiderül, hogy azért született és azért jött a világra, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, máris átváltanak az érzések: a pálmaágakon, földre szórt virágszirmokon, ruhákon dühödt, öldöklő emberek rohannak előre és törnek Jézusra, „Feszítsd meg!”-et kiáltva.
Nagyon sokan, akik virágvasárnap ujjongó örömmel fogad¬ják a Sión városába érkező Messiás királyt, néhány nappal ké¬sőbb, halálát követelve, szitkok között kísérik majd a Golgotá¬ra. Korábban csodái szenzációként hatva néptömegeket toboroztak köréje, beszédei pedig valami földöntúli békességet hintve, bűvkörében tartották az emberek ezreit. És egyszer csak minden megváltozik…
Megfeledkeznek az ötezer ember jóllakásáról, a vakok, bénák, megszállottak gyógyulásáról, a halottak föltámasztásáról, a „magasztos igékről, amelyek ajkáról fakadtak”. Mindebből csak dac, ellenszenv, harag, gyűlölet, halálos ítélet marad. Így van Jeruzsálemben, Firenzében, és Esztelneken is, mindenütt, ahol emberek élnek, és ahol oly könnyen megváltoznak az indulatok. Így van ez ma is, körülöttünk, bennünk...
Miért ez a nagy fordulat?
Mert nem azt hi¬szi, nem azt tartja a tömeg Jézusról, mint aki valójában, a lelkek megváltója és nem politikai szabadító. Nem azért lelkesedik a nép, amiért valójában kellene lelkesednie, hogy Jézus a Messiás.
Miután kiderül: azért született és azért jött a világra, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, akkor eltűnik mellőle a tömegek mindent elsöpörni látszó ereje: egy maga marad.
Noha országa nem e világból való, mégis kristálytisztán kicseng életéből a hatalommal kapcsolatos elsőségről alkotott felfogása. Elsőnek lenni egy családban, egy kisebb vagy nagyobb közösségben, nem azt jelenti, hogy bármit megtehet az ember, hogy mindenkit szolgálatába állíthat, és aki más véleményen van, azt egyszerűen „süllyesztőbe” küldheti. Éppen ellenkezőleg, Jézus szerint, aki első akar lenni, az mindenkit szolgál, annak mindenki egyformán fontos, mert mindenkiért felelősnek érzi magát.
De ezt akkor sem, ma sem gondolja mindenki így, még a megkereszteltek közül valók sem – így hát érthető a nagy fordulat…
A Krisztus szenvedéseivel kap¬csolatos megnyilvánulások hűen tükrözik az emberi értelem és érzelem hullámzását, kettősségét: egyszer az egekig magasztal¬va fölemel valakit, máskor meg a porig alázva földbe tapos. Sajnos nincs ez másként azóta sem, naponta ismétlődhet, bárhol bárki¬vel, csupán talán a módszer, a díszlet változik, de a lényeg ugyanaz marad.
Krisztus passiója, szenvedéstörténete elénk tárja a bűn csődjét, a halált, ugyan¬akkor megmutatja a mindhalálig tartó engedelmesség, hűség példáját, a Mindenható Isten ember iránti végtelen szeretetét, mely a maga teljességében majd csak a húsvét fényében érthe¬tő meg igazán...
Virágvasárnap figyelmeztetés: Jézus drámájának a kezdete, előjátéka annak, ami nagypénteken és húsvétvasárnap bontakozik ki.
Benne tükörben láthatjuk önmagunkat, mint Krisztus Király hűséges alattvalóit, s amit felismertünk Benne, azt követnünk kell: nemcsak szóval, szalmaláng lelkesedéssel, hanem hűséges kitartással, ragaszkodással.
Valami, ami nem egyezik Jézus tanításával, meg kell, hogy változzék bennünk! Valamit másként kell tennünk, mint eddig! Ennek jele lehet a nagy heti szertartásokon való részvételünk, az idei húsvétunk lelkibb ünneplése, az emberek, az elesettek szolgálata…
Krisztus Urunk belép Jeruzsálembe: mosoly, düh, fény, árnyék, élet, halál, hozsanna és feszítsd meg jelennek meg, ahogy ezek az ellentétek a mi életünket is jellemzik.
Lépjünk be vele együtt mi is a szent városba, a nagyhét kapuján, hogy megváltó szeretete nyomán mentek maradjunk a szélsőségektől, de el tudjuk viselni azokat az életünkben! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése