Keresztre feszítve is meg lehet dicsőülni? – nagyböjt 5. vasárnapja

Akash Bashir

A mai evangéliumi szakaszban hallhattuk, hogy néhány görög így szólt Fülöp apostolhoz: „Látni szeretnénk Jézust”.

Ahogy a görög származású zarándokok, kik Jeruzsálemben Fülöp apostolhoz fordultak kérésükkel - úgy akarják kortársaink is látni Jézust, általunk találkozni Vele. Nyugtalanító lehet ránk, keresztényekre nézve, hogy ők Krisztust mindannyiunkban látni kívánják: s nekünk úgy kell átragyogtatni Őt magunkon, ahogy a színes templomablak a ragyogó napot. 

Nem azt veti szemünkre a hitetlen, hogy keresztények vagyunk, hanem hogy nem vagyunk eléggé azok, nem vagyunk eléggé krisztusiak - és ebben van a tragédia. Amikor Mahátma Gandhi, a nagy béke harcos, olvasta az evangéliumot, megrendült, és már-már kereszténnyé lett. De visszatartotta a „keresztények” kettős életvitele, szemlélete, magatartása és lassan visszahúzódott.

Vajon akik minket látnak, a mi életvitelünket ismerik, szavainkat halják és cselekedeteinket látják, azok is visszahúzódnak, vagy még inkább elhatározzák, hogy Jézus tanítása szerint akarnak élni? Ebben rejlik a mi legnagyobb felelősségünk…

Ahogy a Nagyböjtben előre haladunk, a Liturgiát egyre jobban az Úr szenvedése tölti be. A mai Evangéliumban maga Jézus beszél róla, úgy mutatja be a szenvedést, mint megdicsőülése és az Atya akarata iránti engedelmességének titkát. „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia”. E rövid kis evangéliumi részletben négyszer fordul elé a megdicsőülés fogalma: „Atyám dicsőítsd meg nevedet” - „Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem”.

A mennyei Atyának a Fia által való megdicsőülése eddig is megtörtént, mégpedig nyilvános működése, tanítása, csodái által: pl. Lázár föltámasztásánál: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4) – mondja apostolainak Jézus, amikor tudomására jut barátjának, Lázárnak betegsége.

Most azonban olyan megdicsőülésről van szó, amely teljesen új, az eddigi felfogással szöges ellentétben áll. Ki gondolta volna, hogy a szenvedés által, keresztre feszítve is meg lehet dicsőülni? „Eljött az óra” - a szenvedés és a halál órája. Ez azonban János evangélista szerint, nem a gyalázatnak, hanem a megdicsőülésnek a jele. Jézus maga is a halálról nem, mint megaláztatásról, kudarcról, hanem mint felmagasztalásról beszél: „Ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok”- mondja.

Jézus szavait néhány görög kérése váltja ki, akik az Urat szerették volna látni: Jelenlétük mintegy helyettesíti a zsidókat, akik határozottan eltávolodtak tőle, és halálát tervezték. Ezek a görögök minden bizonnyal a megtért pogányok, az úgynevezett. prozeliták voltak, akiket vonzott a zsidó vallás egy Istenhite és azért jöttek az ünnepekre, Jeruzsálembe, hogy az igaz Istent imádják. Jézus a görögökkel való találkozás után, vagy éppen velük kapcsolatban jelenti ki: „elérkezett az óra”!

„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el; egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz”. Tehát elérkezett Jézus örökéletet adó, megváltó halálának az órája. János evangéliuma szerint Jézus azért jött, hogy életet adjon és pedig „bőségben” (Jn 10,10). Ezt az életet, amely magát az mennyországi életet jelenti, Jézus a saját halála által adja nekünk. Az Úr megváltó halálának ezt a misztériumát a földbe esett gabona, búzaszem sorsa világítja meg.

Megdicsőülése a halálon keresztül történik; úgy hal meg, mint a búzaszem, hogy új termésnek, bőséges termésnek adjon életet. Minden szent, minden igaz ember, minden Istenhez jutott üdvözült lélek Jézus földbe hulló életének gyümölcse, hiszen az ő életének felajánlása nélkül senki sem léphetne szövetségre az élő Istennel.

Halálából születik meg Isten új népe, amely magába gyűjti az általa megváltott görögöket és zsidókat, azaz minden nép gyermekét. Jézus tudja ezt, ezért örömmel látja a kereszt órájának közeledtét, ugyanakkor, mint ember rettenetesen iszonyodik tőle: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától?”

Ezek a szavak megsejtetik velünk Isten Fia kínszenvedésének kegyetlen valóságát, aki mint ember megismerte ennek minden gyötrelmét. De nem hátrált meg, hiszen pontosan azért jött a világba szenvedékeny testtel, hogy azt az Atyának engesztelő áldozatul felajánlja: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem”- mondja. Mindehhez hozzá kell még tennünk: „ezt az órát” Jézus nem muszájból, nem kényszerből, hanem önként, önfeláldozó lelkülettel vállalja: mert éppen ezért az óráért jött, mert szereti az embert.

A Fiú szavára az Atya válaszol a mennyből, és megerősíti, hogy kínszenvedésének órája egyben megdicsőülésének az órája is lesz. Jézus akkor von magához minden embert, és akkor dicsőíti meg legjobban az Atyát, amikor felemelik a keresztre, amikor meghal a kereszten.

A mai szentleckében a Zsidókhoz irt levél, folytatva ezt a témát, a legemberibb módon ír Krisztus szorongásáról: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott”(Zsid 5,7): ez a jajszó, kiáltás világos utalás a Getszemáni és a Kálvária jajszavára. Isten Fiaként nem volt szüksége arra, hogy megízlelje a halált, se pedig arra, hogy a szenvedés által tanuljon engedelmességet. Egyiket is másikat is azért ölelte át, „hogy örök üdvösséget szerezzen azoknak, akik engedelmeskednek neki”(Zsid 5,9).

A kínszenvedése így a legékesszólóbban hirdeti az Atya és Krisztus végtelen emberszeretetét, ugyanakkor azt is kinyilatkoztatja, hogy ha el akarjuk fogadni az üdvösséget Attól; aki a kereszthalálban az engedelmességnek egészen elégő áldozata lett, meg kell magunkat tagadnunk, vagyis vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét.

Valahogy úgy, ahogyan tette a püspök, Antiochiai Szent Ignác, akit a keresztényüldözések alkalmával elfognak, és aki Istennek a "búzája" akar lenni, szeretné, ha vértanúságában a vadállatok fogai őrölnék meg. Amikor fogolyként 115-ben, hajón Rómába vitték, akkor a római híveknek írt levelében azt kéri tőlük, hogy semmit se tegyenek megszabadulásáért. „Soha többé nem lesz ilyen alkalmam Istenhez jutni. Milyen szép, hogy elhagyhatom a világot, és Istenhez juthatok, hogy őbenne feltámadjak!” Leveleiben többször visszatérő gondolat, hogy életét, mint váltságdíjat és áldozatot adja övéiért „váltságdíj vagyok értetek”, „engesztelő áldozat vagyok értetek”, „lelkem áldozatul adja magát értetek”.

Szent Ignácnak e szavai világosan jelzik, hogy a Jézus Krisztussal közösségben hozott áldozatainkat, jó cselekedeteinket felajánlhatjuk másokért. Ő kifejezetten a bűnökért engesztelésként ajánlja fel életáldozatát. Ezzel minket is arra biztat, hogy imádságainkat, áldozatainkat, önmegtagadásainkat, szenvedéseink türelmes elfogadását mi is ajánljuk fel engesztelésül bűneinkért, amelyben benne van a mások megtéréséért való könyörgés is. Ezekben a kis áldozatokban is mindig velünk lesz Jézus, hogy erőt adjon nekünk, és hogy áldozatunkat igazán érdemszerzővé tegye.

Vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét, akár úgy is, mint a 19 éves Akash Bashir – a fiatal pakisztáni önkéntes biztonsági őr, aki hősiesen föláldozta életét sokakért a múltvasárnap (március 15-én) a pakisztáni Lahorban, megakadályozva egy öngyilkos merénylőt, hogy bejusson a hívekkel teli katolikus templomba. Elállta az útját, megölelte a támadót, és testével pajzsot alkotva tompította a robbanás erejét. Ő életét vesztette, de megmentett sokakat. Bátor tettének köszönhetően a halálos áldozatok száma nem lett olyan nagy, mint ahogy azt a merénylők eltervezték, mert a fiatalember, aki alig 19 éves volt, vállalta a földbe hulló búzamag szerepét.

Megdöbbentő, mindez egy héttel ezelőtt történt. A hívek ugyanúgy gyűltek össze szentmisére, mint ma mi is, a Lahori Szt. János templomba, bár tudták, hogy kockázatos, de ők mégis megtették és ma is megteszik… A fiatalember is tudta, hogy életveszélyes biztonsági őrnek lenni, de vállalta édesanyja lebeszélése ellenére is, mert valamit tenni akart Istenért és embertársaiért. 

Vajon mi is készek vagyunk vállalni a földbe hulló búzaszem szerepét, vagy nagyon jól megvagyunk a magunk kényelmes, áldozatmentes keresztény életével?

Szent Pál arra figyelmeztet, hogy amikor Jézus testét magunkhoz vesszük – az Úr halálát hirdetjük. A mi keresztény életünk tápláléka tehát Krisztus halálából fakad. De nekünk is meg kell halnunk Krisztussal, hogy isteni, azaz örök életünk legyen.

Ne feledjük: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el; egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz”. Lankadatlanul gyakoroljuk az engesztelést a magunk és mások, különösen népünk, falus-feleink bűneiért. Bűnbánatban, áldozat vállalásban, hangtalan keresztviselésben mossuk tisztára bűntől szennyes földünket, népünket.

„Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz”. Jézus az a búzaszem, aki életének feláldozásával a földbe kerül, és ott egyedül van, hogy aztán feltámadásával gyümölcsöt hozzon.

A tanítványok csak lassan, Jézus példája alapján értik meg, hogy bizonyos veszteség, áldozat árán lehet egy nagyobb jót elérni. Jézus halála olyan áldozat, amelyet egy nagyobb jó, az emberek megváltása és üdvössége érdekében hozott.

De azért is meghozza Jézus ezt az áldozatot, hogy egy egészen új kapcsolatba kerülhessünk vele. Ennek az igazán bensőséges és baráti kapcsolatnak azonban a mi részünkről az az ára, hogy tudjunk mi is búzaszemként a földbe hullva áldozatokat hozni azért, hogy megmaradjunk Jézus szeretetében. S ha megmaradunk Jézus szeretetében, akkor minden bizonnyal, életvitelünket látva, szavainkat hallva, magatartásunkat tapasztalva, kereső embertársaink, kortársaink, talán éppen családtagjaink is, Jézushoz közelebb kerülnek, általunk valamit megtapasztalnak az ő végtelen jóságából és szeretetéből, s ennek segítségével rádöbbennek arra, hogy érdemes Jézus tanítása szerint élni, s az általa megmutatott úton járni.