„Ya
rabbi Yasu!” – kiáltotta egyszerre a 21 narancsruhába öltöztetett kopt
keresztény, amikor az IS fekete ruhás hóhérai nekiálltak lefejezni őket a
líbiai tengerparton. „Ya rabbi!” arabul olyasmit jelent, hogy „Uram!”,
vagy „Ó, uram”, esetleg „Segíts, uram!” Eredetileg Allah megszólítása
volt ez, de a térdre, majd kivégzésükhöz hasra fektetett keresztények
Jézushoz beszéltek. Majd fejüket vették a Jézusról való
bizonyságtételért. Azért haltak meg, mert a kereszt népéhez tartoztak.
Az IS mondja ezt. Ők egyébként nem provokálták, hanem szerették a
muszlimokat. Amikor az arab tavasz idején muszlim barátaik a szőnyegükön
imádkoztak, ők falként vették körül őket. Egyetlen bűnük az volt, hogy
keresztények.
A nyugati újságok címlapjai most nincsenek tele „je suis Copte”
feliratokkal. Nem baj. Ennél nemesebb és dicsőségesebb ez a történet. A
SAT-7 arab nyelvű műsora telefonon meginterjúvolta
az egyik lefejezett fiatalember testvérét, Beshir Estafanos Kamelt. A
műsorvezető megkérdezte tőle, hogy mit érez. Beshir először is
helyesbített: nem csak egy, hanem két fitestvére is ott volt a
tengerparton. „Bisu Estafanos Kamel mártír és Samuel Estafanos Kamel
mártír. Büszke vagyok rájuk! Bisu 25 éves volt, Samuel 23 éves volt. Ők a
kereszténység büszkeségei. Miattuk felemelt fejekkel, büszkén
járhatok!”
„Az ISIS többet adott nekünk, mint amit kérhettünk, mert nem vágták
ki azt a részt, amikor megvallották a hitüket és segítségül hívták Jézus
Krisztust. Az ISIS megerősítette a hitünket. Hálás vagyok az ISIS-nek,
hogy nem vágták ki a videóból, amikor a hitük megvallását kiáltották.”
Az interjú aztán végig ebben a tónusban folytatódott. Valami furcsa öröm
és reménység zuhant a képernyőre, ami széttörte a döbbenet és a gyász
fojtogató páncélját. A reménység az áldozatok testvéréből sugárzott. Őt
hallgatva a műsorvezető könnyei is csorogtak, meg az enyéim is.
„Hogy van a családod?” – állítja meg egy pillanatra a műsorvezető.
„Hidd el nekem, hogy az emberek itt boldogok és méltatják egymást. Nem
gyászolnak, hanem elismerő szavakat mondanak egymásnak, amiért a faluban
olyan sokan haltak mártírhalált. Büszkék vagyunk rájuk!”
Az interjú legdöbbenetesebb része azonban csak ekkor következett,
mert az eddigieket kis változtatásokkal akár egy öngyilkos merénylő
családja is elmondhatta volna. A büszkeség és szégyen mátrixában élő
kultúrák számára különös érték, ha családtagjaikat nagy méltóság éri, és
ahogy egyes muszlimok között hőstettnek számít a hitetlenek
legyilkolása közben elszenvedett hősi halál, keresztények között régi
hagyománya van a vértanúság becsületének. Persze az öngyilkos merénylet
és a vértanúság között óriási különbség van, de a keresztény hit
nemessége másban is meglátszik.
„Hogy éreztél, amikor a légicsapások elkezdődtek és láttad az ISIS
tagok holttesteit?” – tereli a műsorvezető a témát a bosszú kérdésére.
„Megmondom neked az igazságot. Egészen a római idők óta mi,
keresztények célpontok vagyunk a vértanúságra. Ez megkönnyíti számunkra
az ilyen krízisek elviselését, mert a Biblia azt mondja, hogy szeressük
az ellenségeinket, és áldjuk azokat, akik bennünket átkoznak.” Vagyis
nincs bosszúvágy. Megbocsátás van.
A műsorvezető ezután megkérdezi tőle, hogy tudna-e imádkozni azért,
hogy az elkövetők bocsánatot nyerjenek. A testvér ekkor elmeséli az
édesanyjukkal való beszélgetését, aki aznap két fiát veszítette el.
Hatvanas éveiben járó, tanulatlan édesanyjától azt kérdezte, mit tenne,
ha meglátná az egyik ISIS-tagot az utcán, és megtudná, ő volt a fiai
hóhéra. Az édesanyja azt válaszolta: „Behívnám a házunkba, és imádkoznék
érte, hogy megnyíljanak a szemei, mert segített nekünk bemenni a
mennyek országába!”
Az interjú végén a vértanúságot szenvedett kopt fiúk bátyja hangosan
imádkozik az IS-tagokért: „Drága Istenem, nyisd meg a szemüket, hogy
üdvözüljenek! Szabadítsd meg őket a tudatlanságból és a rossz tanoktól,
amiket tanítottak nekik! Ámen.”
Az elmúlt évtizedben rendkívüli evangéliumi ébredés futott végig az
egyiptomi kopt egyházon. Bibliatanulmányozó körök alakultak szerte a
Nílus-parti városokban, megerősödtek a felekezetközi kapcsolatok, új,
hatalmasra duzzadt gyülekezetek jöttek létre, fiatalok tízezreit ragadta
magával a megújulás. 2011. november 11-én a muszlim tengerben élő,
marginalizált, kívülről fojtogatott keresztények felekezetközi
virrasztásra és dicsőítésre gyűltek egybe, hogy együtt erősödjenek
hitükben. Több, mint ötvenezer Jézus-követő találkozott a mokkatami
barlangoknál. Ezeket nemrégiben egy Simaan nevű alázatos, Szentlélekkel
betöltött kopt pap ásta ki és változtatta keresztény gyülekezőhellyé,
miközben elképesztően eredményes missziói munkát végzett a szimplán
csak szemétvárosnak nevezett szegénynegyedben.
Szippantsunk most bele ennek a levegőjébe, hátha bennünket is megérint valami a menny reménységéből. Itt van egy rövid felvétel
a 2011-es felemelő eseményről, nézzetek bele! Néha úgy érzem, a mennyei
valóságot igazán csak szorongatott helyzetben lehet megtapasztalni,
akkor is a Szentlélek által. Az egyiptomi hívők helytállása kijózanító.
Egy nap mi is ott állunk majd egy tengerparton, ha nem Líbiában, akkor
Hádész kapuinál, és egyáltalán nem lesz mindegy, hogy van-e olyan
imádság a szívünkben, mint a narancsruhás vendégmunkások „Ya rabbi
Yasu!” kiáltása volt.
Forrás: http://divinity.szabadosadam.hu/?p=13196
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése