Oldalak

vasárnap, február 01, 2015

Prófétát támasztok nekik testvéreik köréből... - évközi 4. vasárnap

„Prófétát támasztok nekik testvéreik köréből… ajkára adom szavaimat, s ő mindent tudtukra ad, amit parancsolok neki” (Mtörv 18, 15-20).
Az első olvasmányból kiderül, hogy Isten nem közvetlenül, hanem választottai, „szócsövei” által szól az emberiséghez. A próféták után, az Újszövetség kezdetén, a második isteni személy, Jézus Krisztus, az istenember által tanít, mégpedig úgy „mint akinek hatalma van”- olvastuk a mai evangéliumi szakaszból. Aki azért jött, hogy az isteni tanítással, a szentségek rendelésével és példaadó életével szebbé tegye életünket, világunkat és megmutassa az örök boldogságba vezető utat. Mennybemenetelekor ezt a feladatot az apostolokra és azok utódaira, a püspökökre és papokra bízta.

Így a püspök, a pap fölkent, fölszentelt prófétája az Úrnak. Az egyházi rend szentsége révén maga a Mester él titokzatos módon a kiválasztott személyben. És mégis, a mai világban sokak szemében a pap olyan színben tűnik fel, mint a kereskedelmi ügynök valamilyen árú képviseletében, amit alig akar megvásárolni valaki.
De ez nem is csoda, hiszen ma egy olyan világban élünk, amikor, ahhoz, hogy valaki komolyan vegye a kereszténységet, az árral szembe kell úsznia. Nagyon sok esetben csak a keresztény szólam a divat, nagyon sokan megelégszenek azzal, hogy meg vannak keresztelve, hogy voltak elsőáldozók, hogy eljárogatnak időnként a templomba, de már azt sokallják, hogy a szürke hétköznapok közepette is, az evangélium tanítása szerint alakítsák magatartásukat, cselekedeteiket, beszédüket.
A papokról mindig is beszéltek. Gyakran tették meg regények, filmek, színdarabok fő- vagy mellékszereplőjének. – Igaz, sokkal többször negatív figuraként, mint pozitív hősként. Mindezeket összevetve nem kell csodálkoznunk azon, hogy az emberekben hamis, vagy hiányos kép alakult ki rólunk. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a sok negatív irodalmi ábrázolás a legtöbb esetben nem felel meg a történelmi hűségnek, valóságnak. Igaz, sajnos azt sem lehet állítani, hogy a papság minden egyes tagja, minden időben hívatásának magaslatán állt volna. Már a 12 apostol között is volt egy áruló. De hát létezik-e olyan emberi közösség, amelynek minden egyes tagja hívatása magaslatán áll, tökéletes és hiba nélküli?

A papokról alkotott hiányos és hamis kép eredete oda vezethető vissza, hogy sok ember előtt nem világos, hogy mi a papság lényege, sajátságos küldetése és feladata. Nem tudják, hogy a papi hívatás másokért végzett szolgálatot jelent. Azoknak sikerül helyes képet alkotni a papról, akik fölfogják és megértik, hogy a papság lényege: Isten akaratából, a krisztusi hívásra igent felelve szolgálja az embereknek az Istennel való élő kapcsolatát. A pap Isten népét tanítja, irányítja és segíti megszentelődésüket. A szó legnemesebb értelmében szolgálja őket. Azt teszi, amire senki sem képes e földön: oda áll az Isten és ember közé, bemutatja a legszentebb áldozatot: a kenyeret és bort Krisztus Testévé és Vérévé változtatja Istentől kapott hatalmánál fogva, szentségeket szolgáltat ki, a krisztusi örömhírt hirdeti és tanítja.

Soha sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a papi rend alapítója maga Jézus Krisztus. Aki földi életében személyesen hívta meg azokat a férfiakat, akiket kiválasztott. Évekig tanította őket, majd hatalmat adott nekik a gonosz szellem felett, gyógyító és egyéb csodatevő erővel ruházta fel őket. „Menjetek és hirdessétek: közel van a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzetek ki ördögöket” (Mt 10,7). Sőt személyes megbízottaivá teszi őket: „Aki titeket befogad, engem fogad be”(Mt 10,40) – mondja választottainak.
A Szentírás tanúskodik arról, hogy az apostolok tovább adták ezt a hatalmat, vagyis papokat szenteltek: „Az egyházak élére előjárókat rendeltek és imádkozva, böjtölve az Úr oltalmába ajánlották őket” (14,23) olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben.

Mindebből és számtalan más szentírási idézetből az következik, hogy a papi rend nem önmagát találta fel és ajánlja szolgálatát az embereknek, ahogy állítják rólunk tévesen némely vallás tolakodó és házaló hirdetői, hanem isteni intézkedés következtében jött létre.
Egyébként erre utal az első olvasmányban Mózes is: „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened a te saját nemzetségedből s a te testvéreid közül”… Tehát, egyfelől isteni hívás, küldetés és hatalommal való felruházottság létezik, másfelől, gyarló emberi természet, e világiság, hiszen nem földön túli lények a papok, hanem testvéreik közül, saját nemzetségükből és saját koruk társadalmából származó emberek.

Mi következik ebből? – Részben az, hogy mindig hatékonyan fognak működni Isten felszentelt papjai, és munkájukat megsemmisíteni sohasem lesz képes a sátán, legfeljebb károkat okozhat. „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus?” – szól a gonosz lélek az általa megszállt emberből, akit Jézus végül is elhallgattatott.
Másrészt viszont a pap magán viseli korának hibáit. Van egy régi közmondás: „minden népnek olyan papja van, amilyent megérdemel”. Így, gyenge közösségből, gyenge pap kerül ki. Materiális közösségből, anyagias pap. Kényelem szerető családból, puhány Isten szolgája, és így tovább.

Korunk legsúlyosabb problémái közé tartozok: a vallási közömbösség, a langyosság, a középszerűség, olykor a hitetlenség és az, hogy akik hívőknek vallják magukat azok közül is sokan úgy élnek, mintha igazából nem hinnének. Ők simán össze tudják egyeztetni a haragtartást, bosszúállást, a templomba járással, - a megbocsátani nem akarást a szentgyónással, szentáldozással, - a napi imát az állandó kritizálással, pletykával, megszólással - az Isten iránti szeretetet, a felebarát gyűlöletével.

Egyszóval ezen utóbbi emberek életében, bár bevallásuk szerint Istenben hisznek, a valóságban Isten még sincs jelen mindennapjaikban, nincs hatással életükre, magatartásukra, gondolkodásmódjukra, cselekedeteikre, beszédjükre. És ha ez így van, akkor valójában mit jelent kereszténynek lenni? Mi értelme hívőnek mondani magunkat? Ha a vallásosság csak egy maszk, álarc, amit sajnos nem csak a farsangi mulatságokon hordozunk!
Szent Ferenc atyánk mondotta: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, még a szavakkal is”. A Szentatya, Ferenc pápa mondta egy alkalommal: „Hirdessük az evangéliumot életünkkel, tanúságtételünkkel.” Majd hozzá tette, hogy „a hívek és a lelkipásztorok következetlensége a között, amit mondanak, és amit csinálnak, a szó és az életmód közötti különbség aláássa az egyház hitelességét”.

Az imént vázolt problémák azok, amelyek, egy hívatásának élő pap életét nagyon meg tudják nehezíteni. Ilyenkor úgy érzi magát sok pap, mintha ellenkező irányba rohanó vonat záró lámpája lenne. Az a benyomása, hogy a ma születő világban nincs helye, mert annak nincsen rá szüksége. Hiszen a nemhívők a múlt századokból visszamaradt csodabogárnak tekintik, - a magukat hívőknek vallók közül pedig sokan csak annyira veszik igénybe a papi szolgálatot, amennyire az kielégíti a vallási hagyományokhoz való felszínes, üres ragaszkodásukat.
Egyébként, ha valami többet akar, ha nem elégszik meg a felszínnel és hallgatóit is a mélyebb, elkötelezettebb, az öntudatosabb keresztény élet felé sarkalja, ha arra ösztönzi, pl. hogy - tudatosabban kapcsolódjanak be a szentmiseáldozatba, ne csak szemlélői, hanem aktív résztvevői legyenek, - ha arra figyelmeztet, hogy nem az élettársi kapcsolat, hanem a szentségi házasság az Isten akarta életforma, - ha arra emlékeztet, hogy az igazi értékeket, nem a reklámok és filmek hősei tolmácsolják hanem az evangéliumok, ha arra biztat, hogy a napi horoszkóp helyett inkább a Bibliát olvassák, akkor könnyen a fejéhez vághatják: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus?” S mi mást tehetne ilyenkor a pap, mint Mestere nyomdokaiba lépni, aki nem akarta a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Ő nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy lehetőséget és alkalmat nyújtson mindazoknak a megtérésre és üdvözülésre, akik hisznek benne, és bűnbánatot tartanak.

Hitünkből eredő meggyőződésünk, az hogy Isten az emberi élet eredete és célja. Teremtményi voltunkból következik, hogy Istent, még ha akarnánk sem rázhatjuk le. Amíg az ember él, Isten nem lehet közömbös a számára, sajnos ez sokszor csak idős korban tudatosul. Éppen ezért prófétákra, papokra mindig is szükség lesz. Isten részéről azért, hogy az Ő üzenetét és akaratát továbbítsák az emberek felé. Az embereknek pedig azért, hogy közvetítsenek köztük és az Isten között.

A mai szentmiseáldozatban a Boldogságos Szűzanya és e templom védőszentjének, Szent György vértanúnak közbenjárására kérjük Urunkat, Istenünket, hogy küldjön nekünk buzgó lelkületű és szentéletű papokat, akik vállalják az isteni küldetést! Ugyanakkor adjon Őhozzá, Istenhez ragaszkodó öntudatos embereket, akik a korral és divattal nem törődve, elutasítják a kétéltűséget, a „maszkos kereszténységet” és felvállalják az örök érvényű keresztény értékeket, s mernek és akarnak is, a Jézusi tanítás fényében élni, gondolkodni, cselekedni, és beszélni.

Nincsenek megjegyzések: