Oldalak

szerda, december 31, 2014

Szívem mélyéből dicsőítem az Urat – Év végi hálaadás

A hívő ember életének vannak fontos időpontjai: karácsony, húsvét, születésnap, házassági, papszentelési, szerzetes-fogadalmi évforduló. De ilyen az év végén szilveszter napja is. Természetesen nem a "nagy bulizás", a nagy mulatság miatt, hanem mert lehetőséget ad arra: először is hogy számba vegyük életünk napjait. Másodszor hogy hálát adjunk azokért a Mindenható és Gondviselő Istennek. Harmadszor, hogy arra kérjük az Urat a jövőben is járjon velünk.

Először tehát, hogy számba vegyük életünk napjait. Az idei év szilvesztere életem 19 255-dik napja, másoknak több, vagy kevesebb. Benne sok minden: ez az idő alatt megtanultunk, beszélni és járni, írni és olvasni. Ugyanakkor sok mindent elmulasztottunk megtanulni - ezt-azt végérvényesen. Sokat dolgoztunk és talán nem sokat kerestünk, de nem keveset el is pazaroltunk. Gyerekeinknek, unokáinknak példát adtunk erről-arról, köztük olyasmiről is, amit jó lenne, ha ők nem követnének. A magányos számvetésben konkrét szerény örömök és kínos emlékek törnek rá az emberre…

Sokszor úgy tűnik, mintha a világmindenség csak ugyanazon ismétlődések sorozatából állna. A világ mégsem ugyanaz, mint egy évvel korábban. Magunk is sokat változtunk: idősebbek lettünk, újabb tapasztalatokkal gyarapodtunk, újabb sikerekben és örömökben vagy éppen bánatban és kudarcban volt részünk…
Így a mai estén nem véletlenül tesszük fel a kérdést: Vajon mi lett belőlünk az elmúlt esztendőben? Melyek voltak életünk legfontosabb eseményei, és azok Isten nagyobb dicsőségét szolgálták-e, vagy a magunk dicsőségét hajkurásztuk általuk, akár mások szenvedése árán is? A kérdéseket vonatkoztathatjuk egészen személyesen önmagunkra, de ferences templomunk közösségének életére is: Mi történt templomi közösségünkben?

Az elmúlt év folyamán templomi közösségünkből sokan bővelkedtek a szeretett gyakorlatinak kézzelfogható jeleivel amikor adakoztak: - a Fülöp szigeteki lakosság megsegítésére, - a Szent Erzsébet-i karitász gyűjtésre, - a helyi Szent Rita napközi otthon támogatására, - az úgynevezett Péter fillérek által  a Szentatya céljaira, - a missziók javára, - a Szent Földön élő keresztények támogatására, - ferences fiataljaink képzésére, - a Mária Rádió megsegítésére, - a szentély székeinek a megvásárlására, - a kolostor temető kapujának a kicserélésére, - és nem utolsósorban virágokra, amikkel szebbé tehettük templomunkat, elsősorban a húsvéti ünnepek alkalmával,  illetve  az egyszerű vasárnapi persely adományokra, amivel hozzájárultak templomunk, kolostorunk fenntartásához.
Itt ki kell emelnem a rendkívüli adományokat, amikből a templom és kolostor villanyhálózatának legalább nyolcvan százalékát felújíthattuk és életveszélyességét megszüntethettük, amiből a vízhálózat egy részét rendbe tehettük és hidrofort rakhatunk be, illetve a központi fűtésen annyit javíthatunk, hogy kolostorunkban az idén nem kell fáznunk, mint tavaly.

Mivel nem vagyunk plébánia ezért nincs biztos bevételi forrásunk az úgynevezett egyházadóból, s ha mégis szeretnénk valamit csinálni, javítani, felújítani, szebbé tenni, akkor rendkívüli adományokra van szükségünk. Márpedig tenni való van bőven csak meg kell néznünk a templomunkat kívül és belül vagy a kolostorunkat...
Az eltelt évben a szeretet kifejezésének jegyeit viselték magukon azon közmunkálatok is, amivel a fürdőszobákat használhatóvá tették, mindjárt a kezdet kezdetén, amivel a temetőt szebbé tehettük, amivel a kolostorkert kerítésének egy részét felújíthattuk, amikkel a kertünkben lévő fákból tűzifát készíthetünk, amivel a szántásba, kaszálásba besegítettek, amivel a pityókát kertünkből betakaríthattuk és nem utolsósorban, amivel besegítetek a temető és kolostorudvar időnkénti fűnyírásába.

A szeretet kifejezésének jegyeit viselték magukon azon adományok is, amikkel jó néhányan besegítettek a székelyudvarhelyi ferences kollégium diákjainak lelkigyakorlata alkalmával az étkeztetésébe, vagy az örökös szentségimádási nap alkalmával a Márton Áron zarándoklat tagjainak a vendégül látásába, illetve a Szent Ferenc búcsú és más alkalmakkal ajándékozott minden fajta adománnyal.
De gondolok itt a templom gondos rendben tartására, amit egy ideig a lányok végeztek és a díszítésére, a nagytakarításokra, a kántori teendő lelkiismeretes ellátására, a ministráns szolgálat végzésére, a konyha vezetésére, kolostor közösségi helyeinek a rendbe tartására, s nem utolsó sorban munkatársaim tevékenységére.

Isten fizesse meg mindenkinek mindazt, amit Isten nagyobb dicsőségére, templomunk és kolostorunk érdekében tett a krisztusi szeretet jegyében. Jó tudni, hogy vannak emberek, akikre lehet számítani, akár beszerzésről, akár meghibásodott csapról, villanyvezetékről vagy vas és famunkálatról, illetve kerti tevékenységről lett légyen szó. 

A lelki tevékenységek között a látványosabbak a liturgikus tevékenységek, ezek közé tartozik a szentmiseáldozatok bemutatása, a szentségek, különösen az oltáriszentség és a bűnbánat kiszolgáltatása.
Ha számvetésnél tartunk, akkor még említést tehetünk a különböző lelkiségi tevékenységekről, amit Isten kegyelméből az idén sikerült megvalósítani: gondolok itt a Szent Antal kilencedre, a nagyböjti triduumra, amit a kővári plébános, Arthur atya tartott. Isten kegyelméből sikerült aránylag szépen megszervezni a Szent Ferenc búcsút, sőt főpróbaként a Szent György búcsút is, amin a kedves hívek is szép számba vettek részt. A „főpróba” jól sikerült, s így az elkövetkező esztendőkben Isten segítségével szeretnénk teljes fényében megünnepelni Szent György napját. Már most mindenki följegyezhetné az április 24 délelőtt 11 órás dátumot, s az előtte lévő három estét, amikor is lelkigyakorlattal készülnénk templomunk búcsú ünnepére.
Megtartottuk az örökimádási napunkat is, ami sajnos nem váltott ki nagy érdeklődést a hívek között, alig voltak napközben az Oltáriszentség előtt, ha a Szent Rita otthon gyerekeit leszámolom, akkor a többi jelenlévőt a két kezemen meg tudtam volna számolni. És a befejező szentmisén is szinte több volt a pap és vendég, mint a helyben lakó.

Olyan szomorú, hogy a Szentségi Jézus évente egyszer rendkívüli fogadást tart a templomukban, amikor köszönthetjük, imádhatjuk, segítségét kérhetjük, nála elidőzhetünk, vele minden bajunkat megbeszélhetjük, és mi nem élünk a nagy lehetőséggel, mintha nem érdekelne bennünket az ő Személyisége, mintha nem jelentene semmit Ő a mi számunkra, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, mintha nem lenne semmi szükségünk rá, mert mi nélküle is jól megvagyunk… Amúgy, nagyszombaton is alig voltak a szentsírnál kitett Oltáriszentség előtt, ha a gyerekek nem jöttek volna őrködni, akkor sokszor senki sem lett volna a Szentségi Jézussal. 

Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy milyen a mi kapcsolatunk, mennyire élő és személyes ez a kapcsolat az Oltáriszentségben köztünk élő Jézussal? Mennyire vesszük Őt komolyan, amikor belépünk a templomba, akkor azt, annak tudatában tesszük, hogy itt Ővele találkozhatunk, vagy csak rutinból, megszokásból járunk templomba és nem Ő miatta? Pedig ha belépünk egy lakásba, akkor azt minden bizonnyal a házigazda miatt tesszük, mert látni akarjuk őt, mert találkozni akarunk vele, mert beszélgetni szeretnénk vele… Nem ugyan ez a cél kellene vezessen bennünket, amikor betérünk a templomba, Isten házába?
Milyenek a mi áldozásaink, ha egyáltalán vasárnapról vasárnapra eljárunk a szentmisére és szentáldozáshoz járulunk, s ha nem akkor miért nem tesszük? Tudatában vagyunk annak, hogy a fehér ostya színében a második isteni Személy, Jézus lép be a szívünkbe, vagy csak egy megszentelt kenyérdarabnak tartjuk Őt, amire nem fontos odafigyelni?
Számvetésünket folytathatnánk… De azt hiszem, mindannyiunk előtt világos, hogy nem a statisztikai adatokon, nem a számokon, nem is a mennyiségen van a hangsúly a lelkiéletben, hanem a szeretetben megvalósult életen, a lelkiismeretesen végzett munka teljesítésén, mely egyszerre szolgálja Isten nagyobb dicsőségét, embertársaink javát és lelkünk üdvét.

Másodszor, miután számba vettük, nagyvonalakban, életünk úgy mond anyagi és lelki dolgait, fontos, hogy hálát adjunk azokért a Mindenható és Gondviselő Istennek.
Ezzel kapcsolatosan a Zsoltáros (111) így imádkozik: „Szívem mélyéből dicsőítem az Urat a szentek tanácsában és a nagy közösségben! Az Úr művei nagyszerűek, emlékezetesek mindazoknak, akik örülnek rajtuk. Tevékenysége fönség és erő, s igazságossága örökké tart. Csodáit örökre emlékezetbe véste, az Úr kegyes és irgalmas. Ételt adott az őt félőknek, szövetségéről mindvégig megemlékezik.”

Szívem mélyéből dicsőítem az Urat... Ebben a nagy dicséretben és hálaadásban első gondolatunk az legyen, hogy csak a nagy lélek tud igazán hálát adni.
Általában, azért nem tudunk hálásak lenni, mert kicsinyek vagyunk. A törpe lélek olyan, mint a zsugori. Összegyűjti, eldugdossa, amit kap, soha nem ülteti el a szívében, így az kiszárad, gyökértelenné válik, senki sem részesülhet belőle. A nagylelkű ember mindjárt igyekszik beleásni lelke talajába a kapott jót, hogy teremjen és tudjon belőle adakozni. - A jóság és az irgalom olyan, mint az a fa, amelyik sok gyümölcsöt érlel; gyümölcséből mindenkinek jut.
Az Úr művei nagyszerűek... – imádkoztuk a zsoltárossal –,az Úr kegyes és irgalmas. Ételt adott az őt félőknek...
A nagy lélek megérti, hogy hálás szívvel kell fogadnia Isten ajándékait. Egyik legnagyobb gyengeségünk, hogy nem tudunk méltó módon elfogadni Istentől. Ha el is fogadjuk, amivel megajándékoz, éppen csak megengedjük, hogy letegye mellénk ajándékát, de a szívünkbe nem tudjuk beengedni, vagy nem is akarjuk.
Pedig mennyi mindenért kellene hálát adnunk! Csak egyszer járjuk végig az Isten kegyelmének útját a lelkünkben! Csak egyszer ébredjünk rá, mit kaptunk Istentől, és megértünk valamit Isten jóságából. Megértjük, hogy miért kell örökké zengeni: Szívem mélyéből dicsőítem az Urat... - Nézzünk az életünkbe, számtalanszor keresett minket Krisztus az eltelt évben is... Elénk állt Ő, akit nem is kerestünk, Akire nem akartunk rátalálni. Elénk állt csak azért, mert szeret, semmi másért. Nem törődik azzal, hogy mi még akkor is, amikor simogatásra nyújtja a kezét, ráütünk. Meglátjuk-e, hogy akkor is szeret, amikor rosszak, tékozló fiúk vagyunk és ez a szeretet vezeti hozzánk?! Jó lenne észrevennünk, megéreznünk ezt, és ha eddig soha nem nyílt hála a szívünkben, most hálának kellene ott fakadnia...

Hogyan adjunk hálát? ... Az életünkkel, ahogyan a vértanúk és szentek is tették. A vértanúk esetében az volt a hála, meghaltak Krisztusnak, Krisztusért. A mi esetünkben, a hála itt az lehet, ha Krisztusnak és Krisztusért élünk. Válaszoljunk hát mi is az életünkkel és ne mással, Krisztus szeretetére! Tehát nem kell keresnünk semmi mást, mint amit a kezünkbe ad, azt adjuk Neki. Nem akarjunk nagy és rendkívüli tetteket véghezvinni, hanem tegyük azt a szürke, kicsi hétköznapi dolgokat, ami az életállapotunkból fakadó feladatunk, akár mint nagyszülő, szülő vagy gyermek, vagy éppen egyedül álló.
Ez lesz a mi hálánk. Mert szeret minket és mi is szeretni akarjuk Őt. A szeretet elsősorban cselekedet, nem más, nem érzelem és simogatás. Ha valaki azt hiszi, hogy szereti Istent, de nem teljesíti parancsait, nyugodtan állíthatjuk, hogy nem szereti Őt. Mert aki azt állítja, hogy szereti az Istent, de akár csak egyetlen szavát is nem fogadja el, nem veszi komolyan, nem törekszik a vele való élő személyes kapcsolatra, az képmutató…
Szívem mélyéből dicsőítem az Urat... mert életét adta, vérét ontotta értem, és mindenben látom a hatalmas, diadalmas szeretetet, ami Krisztust erre indította. Ha nem érzem, hogy nekem most valamit mondanom kell, ha nem érzem, hogy tud a szívem szeretni, akkor boruljak le és kérjem, hogy öntsön a szívembe szeretetet.
Sok mindenért lehetek hálás, de azt az egyet soha sem szabad felednem, hogy Isten Fia önmagát adta nekem a kenyér színében és meghalt értem a keresztfán! Ő, Aki ellen annyit lázadtam, harcoltam, önmagát adta nekem és meghalt értem, a bűnös emberért... és mit teszek én Érte?
Életünk lanyhaságának egyik oka az, hogy nincs személyes Isten-élményünk, messze vagyunk Tőle. Sok lélek közönyös, bár szentgyónást végez, gyakran járul szentáldozáshoz, és mégis olyan távol van Krisztustól. Hogyan várhatnám, hogyha valami nem a szívügyem, az irányítsa az életemet?! Szent Ferenc atyánkat azért nevezi az ének „együgyű szívnek”, mert neki igazából egyetlen fontos ügye volt, az Isten dicsősége, s embertársainak lelki üdve.
Ha csak egyszer is megérezném, hogy Krisztus nekem adta önmagát a fehér ostya színében és értem halt meg a kereszten, akkor a Szívem mélyéből dicsőítem az Urat – kezdetű zsoltár eleven valóság, boldogság lenne a számomra, akkor lendületes, pezsdülő lenne a lelki életem! Keressük az Urat, hogy rátaláljunk, amíg megtehetjük, nehogy késő legyen... Szent Ágoston így zokog: „Te bent voltál és én kint... későn szerettelek...”

A mai este azért vagyunk itt az Úr Házában az év utolsó estéjén, hogy a számadás és a hálaadás mellett, arra kérjük az Urat a jövőben is járjon velünk. Senki sem tudja, mit hoz az eljövendő 2015-ös év. Tele vagyunk várakozással és reménnyel.
Tudjuk, hogy nekünk magunknak is kell munkálkodnunk, az életünkre vonatkozó isteni tervek megvalósításán, meg kell tennünk azt, ami tőlünk telik. De jó tudni, hogy van, aki velünk jár, AZ, aki az emberi élet minden oldalát ismeri. A megvilágosult, de a sötét oldalát is.
Talán nem véletlen, hogy szilveszter karácsony után következik. Karácsonykor Isten emberré lett, hogy egészen közel lehessen hozzánk, nálunk lehessen, és velünk járhasson. Ő az Emánuel, a velünk lévő Isten, testvérünkké, útitársunkká vált.
Vele, újra Isten értékes ajándékaként élhetjük át az újév derűs pillanatait. De akkor is velünk lesz, amikor igazi nehézségekbe ütközünk. Igen, Jézussal együtt tudjuk csak igazán, nagy bizalommal Isten kezébe helyezni jövőnket.
Hát tegyük is meg, most e szentmiseáldozatban, Szent Szilveszter pápa, Szent György vértanú, e templom védőszentjének, s az Esztelneki Madonna, a Boldogságos Szűzanya, akinek Istenanyaságának ünnepével kezdjük az újévet, az ő közbenjárásukra, múltunkat ajánljuk Istenünk szerető irgalmába, s jövőnket az Ő gondviselő jóságába. Ámen!

Nincsenek megjegyzések: