 |
| Stuttgart 2013 - cserkészpásztorjáték - Szilveszter archívum |
Valamikor, réges-régen azt mondogatták az emberek: „Istennek jól megy dolga. Nagyon jól megy a dolga. Isten az égben lakik, messze távol mindattól, amivel mi nap, mint nap küszködünk.
Istennek nem kell mindent lenyelni ahhoz, hogy munkahelyét megtartsa;
Isten nem ismeri a hajtást és a stresszt;
Isten nem ismeri azt a szorongó érzést reggelente, mely szerint a munka menetébe nem szabad hibának becsúsznia, jóllehet a szív, a gondolat és a figyelem haza-haza szálldos, ahol a gyermek betegen fekszik;
Isten nem érez fájdalmat, betegséget, nem fél a felsüléstől;
Isten nem tudja, mit jelent forgalmi dugóban rostokolni, vagy az ABC-áruház kasszája előtti hosszú sorban ácsingálni, pedig annyira sietne haza az ember;
Isten nem érzi át a szülők aggodalmát, ha látják, hogy gyermekük élete elcsúszott;
Isten nem érzi át a fiatalokat fojtogató érzést, amikor hivatást és élettársat kell választani;
Isten egyáltalán nem tudja mit jelent: megöregedni, és egyre magányosabban, erőtlenebbül és másokra rászorulva élni!“
Ezt gondolták az emberek.
Egyik részük még azt is mondta: ez így van jól, mert Isten, az Örök, csak így tud mindent a kezében tartani és irányítani.
Más részük azonban tovább elégedetlenkedett és morgott, hangoskodóan felpanaszolva, hogy Isten így mindenből kihúzza magát.
Olyanok is voltak, nem kevesen, akik ezért egyenesen elfordultak Istentől, mert ők ilyen Istennel – úgymond – nem tudnak mit kezdeni.
Hihetetlen, de igaz: Isten meghallgatta az embereket. Megértette, hogy magukra hagyatottaknak érzik magukat. Úgy vélik, hogy még Ő is elhagyta őket. Elhatározta hát, hogy segít a dolgon.
Eldöntötte, hogy emberi testet vesz magára. Egy egészen normális, halandó, érző emberré válik.
Élete legnagyobb kalandjába bocsátkozott.
Egy fiatal szűz nő, Mária, méhében testet öltött és növekedni kezdett.
Már a terhesség ideje sem volt egyszerű. Mária kissé túlságosan is fiatal volt, a férje, József pedig egy kicsit túl öreg. Viszont mindketten igyekeztek jó szülőkké válni, pedig nagyon nehéz körülmények között éltek.
Már a mindennapiért való küzdelem is kemény munka volt, hozzá jött az a bizonyos népszámlálás, amely miatt Názáretből Betlehembe kellett gyalogolniuk hosszú heteken át.
József csak azért reszketett, nehogy Mária is elveszítse gyermekét, mint az egyes barátnőivel már meg is történt…
Isten megtapasztalta a terhes anyák gondját, baját, félelmét és minden rossz tapasztalat ellenére való reménykedését – és Isten ezt soha nem fogja elfelejteni!
És Isten emberré lett, világra született, ordított és sírt, mert mint annyi embert itt a földön, Őt sem fogadták szívesen: idegenben jött a világra, nem volt saját ágya, szegénységben született, mint annyi és megannyi gyermek ezen a világon. Anyja, Mária, szalmára fektette, és betakarta.
Egy pár nap múlva a Jézus nevet adták neki. Nem volt valami különleges vagy ritka név. Sokan viselték ezt a nevet kortársai közül.
És Isten kezdett megismerkedni az emberi élettel. Mária és József nagyon szerették Őt, sokszor megölelték, megcsókolták, sokszor mosolyogtak rá. Jézus nagyon jól érezte magát közöttük, a karjaikban. Noha szegények voltak, de ölelésük meleg volt, biztonságot és szeretetet adott.
Isten megtapasztalta a családi meleg szeretetet – és ezt az érzést soha nem fogja elfelejteni!
És aztán emberek jöttek hozzájuk. Köszöntötték őket. Emberek, akik Istennel addig nem sokat törődtek. Bejöttek az istállóba, Isten Házába, hisz akkor az volt, mindenre rácsodálkoztak, mindent megbámultak. Különösen az nem fért a fejükbe, hogy Isten Fia jászolban fekszik.
És gügyögtek neki, beszéltek hozzá, hangjukban sok vágyakozással, melegséggel, reménységgel, lelkesedéssel. És mert olyan közel érezték magukhoz Istent, mint soha azelőtt, ez szíven ütötte őket.
Későbben királyok is jöttek, akik valamit megsejtettek Isten bölcsességéből, és hálából ajándékokat hoztak neki: aranyat, tömjént és mirhát.
Ezek voltak ám a csillagórák!
Hamarosan azonban Istent is megérintette az élet árnyékos oldala: üldözni kezdték, mert attól féltek a hatalmasok, hogy elveszi a hatalmukat. Sőt, egyenesen életére törtek! Egy hajszálon múlott, hogy megmenekült!
Mária és József külföldre menekítették, ott tartózkodási engedélyért folyamodtak, mert érezték, hogy élete veszélyben forog. Idegenben szorgalommal és becsülettel új egzisztenciát teremtettek maguknak, pedig folyton éreztették velük, hogy jövevények…
Isten saját testén tapasztalta meg a kivetettséget, az idegenséget, a kirekesztettséget. És Isten ezt sem fogja soha elfelejteni!
És Isten nőtt, növekedett, mint a többi gyermek. Iskolába járt és tanult, társaival játszott és vitatkozott, élvezte az életet a falun.
Majd egyre jobban megemberesedett, kiserkent a szakálla, mesterséget tanult, közben élt és szeretett, sírt és kacagott, szórakozott és imádkozott – épp úgy, mint a többiek.
Majd elkezdte gyógyítani és vigasztalni az embereket. Visszaadta nekik az egészségüket, a látásukat, a hallásukat, sőt egyeseket életre is támasztott. Együtt sírt a sírókkal, együtt örvendett az örvendezőkkel. Egyszóval úgy élt emberként közöttünk, mint annyi és megannyi ember.
Isten ezt a tapasztalatát sem fogja soha elfelejteni!
Aztán végül az emberi élet mélységeit is meg kellett, hogy tapasztalja, Megrágalmazták, jótetteit és szavait félremagyarázták, barátai magára hagyták, végül ellenségei kegyetlenül megkínozták és megölték.
A Világosság, amely a világba jött, kihunyt a nap kellős közepén.
De csak pár pillanatig. Harmadnap feltámadt a sírból, visszament a mennybe, és fénye még ma is világít, és világítani fog, amíg csak egyetlen egy ember is él a földön.
Mióta Isten az Ő Fiában, Jézus Krisztusban emberré lett és közöttünk élt, amióta örömeinket és bánatainkat megosztotta, azóta nincs messze tőlünk!
Isten az Ő Fiában, Jézus Krisztusban egészen közel jött hozzánk.
Isten épp úgy velünk van, ha örülünk, mint ha szenvedünk.
Isten épp úgy velünk van ha magányosnak és elhagyatottnak érezzük magunkat, mint ha sütkérezünk a szeretetben.
Isten épp úgy velünk van, ha gyengék és tehetetlenek vagyunk, mint ha tele vagyunk életenergiával és jókedvvel.
Ezt ünnepeljük – hálával – Karácsonykor. Velünk az Isten!
Örömteli Karácsonyt hát minden embernek!
Szeretettel
Imre atya
Stuttgart, 2014 Karácsonyán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése