Oldalak

vasárnap, november 16, 2014

Menj be Urad örömébe! – évközi 33. vasárnap

Ma templomunkban, a közelgő Árpádházi Szent Erzsébet ünnepe kapcsán megrendezésre kerül a szokásos évi Karitászgyűjtés, amint már a múlt vasárnap hirdettük. Az idén, az idős betegek megsegítésére fordítja majd a begyűlt összeget, a Karitász központ.

Mivel a Karitász világszervezetének védőszentje Árpádházi Szent Erzsébet, akinek 19-én lesz az ünnepe, úgy gondoltam, hogy elmélkedésünk középpontjába az ő személyiségét és vonzó életpéldáját állítjuk, hiszen ő az a személyiség, aki a kapott talentumokat, amikről a mai evangéliumi szakaszban olvastunk, nem elásta, de nem is csak a maga és családja, hanem rászoruló embertársainak a javára kamatoztatta.
Erzsébet legfőbb talentumai közé a szolgáló, a cselekvő szeretet tartozott, amely az ő Istenbe vetett igaz hitéből, biztos reményéből és tökéletes szeretetéből forrásozott. 
Most, születésének 807-ik évfordulója alkalmából érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi tette őt ilyen naggyá, miért annyira vonzó és népszerű ma is az ő alakja, nem csak népünk, hanem a különböző nemezetek között is?

 Azt hiszem, azért mert az Árpád-ház legsajátosabb hagyományát, az életszentséget vitte tovább, mint István király, Imre herceg, boldog Gizella, István unokahúga, Skóciai Szent Margit királyné, László király, s az ő lány Piroska, bizánci császárné lelkiségét. Mindezt azzal az egyszerűséggel tette, amely a szentet Istenhez köti.
Szent Erzsébet misztikus volt, a legtökéletesebbek közül való. Isten szeretetében élt, s az evilági dolgokat, anyagi javakat, úgy használta, hogy általuk Istennél örök kincseket gyűjtött. Pedig ahogy körülöttünk, úgy körülötte is kavargott a mulandóság, a családi viszályok, az ármánykodók, a hálátlanok, a földi boldogság, a királyi származás, a szülőföld, a vagyon, a hatalom – mind jött és ment, Erzsébet pedig imádkozott és derűs maradt a szürke hétköznapok, a megpróbáltatások közepette is. Azon munkálkodott, hogy mindig Isten jelenlétében éljen, és hogy „vidámmá tegye az embereket”.
Az ő élő istenszeretetének sugárzása szelídítette meg rosszakaróit és ragyogta be férjéhez fűződő szerelmét, családját, szegényeit, egész önkéntes életáldozatát.
Erzsébetnek Isten iránti mély szeretete a felebarát iránti szeretetben öltött testet, a betegek, az elesetek, a rászorulók felkarolásában vált gyümölcsözővé, akikben Krisztus arcát fedezte fel.

Szent Erzsébet megértette és nekünk is meg kell értenünk: az Egyháznak nem csak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy áthassa és tökéletesítse az evilági dolgok rendjét az evangélium szellemével, melynek lényege: „Szeresd Uradat, Istenedet… szeresd felebarátodat…”(Lk 10,27).
Ez a szeretet tevékeny, akit ez vezérel, az nem marad közömbös a mellette élő gondjai iránt. Akit ez a szeretet tölt el, az hozzájárul a nála hátrányosabb élethelyzetű emberek gondjainak enyhítéséhez.
A szeretet hősies fokon való gyakorlása miatt tűntették ki a már boldoggá avatott Kalkuttai Teréz anyát 1979-ben a Béke-Nobel díjjal. És ő mondta egy alkalommal: „a legborzasztóbb betegség ma nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem inkább, azaz érzés, hogy valaki nem kívánatos, senki nem törődik vele, mindenki elhagyja. A legnagyobb rossz a jóakaró és jótékony szeretet hiánya, a szörnyű közönyösség az útszélen tengődő felebarát iránt, akit gyötör a kizsákmányolás, a korrupció, a szegénység és a betegség”.
Erzsébet, Teréz anyához hasonlóan, minden szükségben lévőben, szeretetre váró emberben Jézus kopogtatására figyelt és magáévá tette a Jelenések könyvének mondását: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem”(3,20).

A jócselekedetek gyakorlásánál fontos szem előtt tartanunk Szt. Pál apostol figyelmeztetését: „Osszam el, bár egész vagyonom a szegényeknek, s vessem oda testemet, hogy elégjek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem”(1 Kor 13).
Vagyis a jó gyakorlása, cselekedete nem egyenlő magával a szeretettel. Sőt a szeretet cselekedetei önzést, hiúságot és gőgöt is álcázhatnak. Ezért mondja Pál apostol: vigyázatok, mert maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. És, hogy ez így van, Jézus megkísértéséből tudjuk. Micsoda jótékonyságra biztatta a sátán az Urat a pusztai böjtölés alkalmával, amikor a köveknek kenyérré való változtatására akarta rábírni, hány és hány éhező embert lakathatott volna jól. S mégsem tette, mert cserében a sátánnak kellett volna engedelmeskednie.
Szent Erzsébet már a középkorban felismerte ezt a veszélyt, amikor a társadalmi ranglétra amúgy is fölényt biztosított neki, és ehhez hozzájárult még az adakozás lehetősége. Ő mégis el tudott rejtőzni a szolgáló szeretet alázatába. És ebben példakép a mi számunkra.
Ezért lenne fontos, hogy megtanuljuk az erzsébeti leckét. Amelyet nagyszerűen fogalmazott meg Szent II. János Pál pápa az irgalmasságról szóló levelében: „Aki ad, bőkezűbbé válik, amikor érzi, hogy a másiktól kegyelmet kap azáltal, hogy ajándékát elfogadja, és viszont aki tudja, hogy valamit kap, de annak is tudatában van, hogy a jótétemény elfogadásával jót tesz, a maga részéről megőrzi személyes méltóságát”.
Szent Erzsébet csillaga 807 év távlatából ezt az eszményt sugározza felénk. Vagyis meg kell tanulnunk úgy gyakorolni a szeretet cselekedeteit, hogy általuk magunkat érezzük lelkileg gazdagabbaknak, nyerteseknek.
Elmondhatjuk, hogy az Isten vonzásában élő ember szeretete és önajándékozása nem korlátozódik szűk családjára, túllép háza küszöbén, és egyre tovább terjed. Szent Erzsébet hitt abban, hogy amit a legkisebbek közül egynek tesz, azt az Úrnak teszi (Mt 25,40). Erre az evangéliumi igazságra képes volt ráirányítani férje figyelmét is. Lajos őrgróf ennek köszönhetően Krisztust véli fölfedezni a leprásban, akit Erzsébet ágyába fektet helyszűke miatt, távollétében.

Szent Erzsébet vallásossága sohasem lett önmagába forduló élménykeresés, abból a szolgálat lelkülete fakadt. Példája arra tanít minket, XXI. századi keresztényeket is, hogy megszabaduljunk a fogyasztói társadalom kényszereitől, élet- és családellenességétől, önzésétől az egymás iránti közönytől, az elhidegüléstől. Nagylelkű összefogásra és szeretetre bátorít minket.
Mert amikor korunk válságát vizsgáljuk, akkor látjuk, hogy az nem egyszerűen anyagi, pénzügyi, még akkor sem, ha az árak növekszenek és a fizetések egy helybe állnak, de nem is környezeti, még akkor sem, ha a látszat arra utal, hanem elsősorban magának az embernek a válsága, az ember hitének a válsága.
Világszerte és népünk körében is fogyatkoznak a mély emberi, érdeknélküli barátságok, egyre többen félnek házasságot kötni, gyermeket világra hozni és nevelni, mert megfogyatkozott az erősítő példa, a pozitív tapasztalat.
Fiataljaink, gyerekeink elmaradoznak a vasárnapi szentmiséről, felhagynak a vallásgyakorlattal, a hit szerinti élettel, mert a felnőttek életéből nem tapasztalják, hogy az Istenbe vetett hit jobbá, szebbé, igazmondóvá, megértőbbé, a mindennapi életben segitőkészebbé, a házasságban hűségesebbé teszi az ő életüket. Igazából nem látnak, nem tapasztalnak különbséget egy templomba járó és nem járó ember élete között… Ezért igen sokan áldozatul esnek a reklámok, a valótlanság káprázatának, miközben „való világnak” hiszik és mondják.

Szükségünk van arra az egyszerűségre, és realitásra, amely Szent Erzsébetet a világhoz, az emberekhez és Istenhez kötötte.
A kereszténység úgy indult útjára, hogy Jézus Krisztusban felfedezték a teljes Igazságot. Valahányszor megújult Egyházunk a történelem során, az mindig olyan embereken keresztül történt, mint Toursi Szent Márton, Szent Ferenc, Szent Erzsébet, boldog kalkuttai Teréz anya, boldog Batthyány-Strattman László, akik újra indultak Krisztustól, akik nemcsak hirdették, hanem élték is Krisztus tanítását.
A mai világ-válság megoldásának útja: visszatalálni Istenhez azon az evangéliumi módon, ahogy Árpád-házi Szent Erzsébet és a többi szent tette, vagyis az Istent és embert szolgáló szeretet által.
Éppen ezért minden munkánk és pihenésünk, örömünk és bánatunk, egészség és betegség között keressük Istent, hogy egymásra is rátaláljunk és önmagunkkal is megbékéljünk. Így mi is megtapasztaljuk, hogy a szeretet nem tud meglenni jótettek nélkül.
Engedjünk az isteni szeretet vonzásának, győzzük le kényelmességünket, hogy Szent Erzsébet példájára mi is a szeretet hősei lehessünk. Szeressünk ingyenesen, ott, és ahol nincs szeretet. Ne rejtsük el az igazi talentumainkat: a képességünket, hogy tudunk szeretni.

Azt azonban tudnunk kell, mondja a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa, hogy „az önkéntes szeretet nem pusztán a jóakarat kifejezése, hanem Krisztus személyes megtapasztalásán alapszik. Krisztus volt az első, aki az emberiséget szolgálta, szabadon odaajándékozta életét mindenki javára. Isten nagylelkű szeretetének megtapasztalása minket is arra serkent, hogy hasonló módon forduljunk testvéreink felé.
Mindenekelőtt az Oltáriszentségből fakadó kegyelem az, ami képessé tesz bennünket arra, hogy ellenszolgáltatás nélkül gondoskodjunk másokról. Ezáltal Isten szeretetének látható eszközeivé válunk egy olyan világban, amely szeretetre áhítozik a szegénység, a magány, az elszigeteltség, a tudatlanság közepette”.
Ne feledjük, a mai példabeszédben a hangsúly nem az öt vagy a két talentum megduplázásán van, mert Istent soha nem hatja meg a mennyiség, hanem az odaadás mértékén, az őszinte és tisztaszív elkötelezettségén van. Ezzel kapcsolatosan arra biztat bennünket a Szentatya, hogy ne féljünk gyökeresen megváltoztatni az életünket, hiszen a másoknak való önátadásban valósítjuk meg életünket a maga teljességében.
Ha ebben a szellemben törekszünk megélni mindennapjainkat, akkor életünk végén, a nagy találkozón ezt fogjuk hallani: „Jól van, te derék és hűséges szolga, menj be Urad örömébe!”

Nincsenek megjegyzések: