Oldalak

vasárnap, október 26, 2014

Szeress, és tégy, amit akarsz - évközi 30. vasárnap

A kép forrás helye
A mai Szentírási részek üzenete az Isten és a felebarát iránti szeretet főparancsára irányítja figyelmünket. Éppen ezért a farizeus által fölvetett kérdésnél, melyik a főparancs, nem az a fontos, hogy alattomos szándékkal, csapdát állítva kérdez-e, vagy tényleg tisztázni akarta, hogy az akkor érvényben lévő ószövetségi törvény 613 rendelkezése közül melyik az első, a legfontosabb, hanem sokkal inkább a Jézus által adott válasz: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből… Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.”

Ha jobban szemügyre vesszük ezt az evangéliumi szakaszt, akkor látni fogjuk, hogy a Jézus által meghirdetett főparancsnak iránya hármas: szeretni kell Istent, felebarátot és saját magunkat. 

Jézus szerint itt a felebarát iránti szeretet mércéje saját magunk – (majd később látni fogjuk, a mérce Ő maga lesz, aki életét áldozta értünk a kereszten): tehát szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezért ahhoz, hogy felebarátomat szeretni tudjam, el tudjam fogadni, előbb önmagamat kell elfogadnom és szeretnem. Mert aki még önmagát sem tudja elviselni, az még kevésbé tudja elfogadni embertársát, felebarátját. Aki viszont képtelen elfogadni és szeretni embertársát, annak az Isten iránti szeretetének őszintesége, helyessége is megkérdőjelezhető. Mert amint hallottuk a mai evangéliumi szakaszból, az Isten és embertárs iránti szeretet szorosan, és elválaszthatatlanul összetartozik egymással, és a kettőnek az alapja az önmagunk iránti szeretet.

Az embernek nem könnyű hibáival és gyengeségeivel elfogadnia és ugyanakkor helyesen szeretnie önmagát, anélkül, hogy beleesne az önostorozás, vagy az önszeretet, az önzés, az egoizmus bűnébe.
Ha mélyen önmagunkba nézünk, rájövünk arra, hogy telve vagyunk hibákkal, gyarlóságokkal, gyengeségekkel, kisebb-nagyobb vétkekkel. Rájövünk arra, hogy mennyire gyengék, gyarlók, sokszor szeretetlenek, és kibírhatatlanok tudunk lenni. Rádöbbenünk arra, hogy telve vagyunk túlzott aggódással, hogy életünk folyását és tetteit a félelem irányítja, aminek következtében nyugtalanság és békétlenség uralkodik a szívünkben, és ezt kisugározzuk a környezetünkre is. Így pedig nem tudjuk elfogadni magunkat, szeretnénk, ha jobbak, tökéletesebbek lennénk. De ezek csak vágyak maradnak, mert egyik pillanatról a másikra nem tudunk megváltozni. A lélek ugyan kész, de a test gyönge – mondja Pál apostol. Az ember ilyen állapotba kerülve szinte meghasonlik önmagával, így nem tud megbékélni bensőjében, zsákutcába kerül élete.

A hivő embernek, vagyis nekem itt siet segítségemre a Szentírás, és tudomásomra adja, hogy mindezek ellenére van kiút a zsákutcából, mert van Valaki, aki engem így is elfogad, aki engem minden gyarlóságom ellenére szeret. Ez a Valaki pedig a Teremtő és Gondviselő Isten. Aki tenyerébe írta nevemet Izajás próféta szerint, és nem tud úgy a tenyerébe nézni, hogy nevemet abban meg ne látná, rám ne gondolna.
Isten szeretett engem már létezésem előtt. Szent Ágoston azt mondja: „Teremtettél, mert szerettél”. Isten, nem a miatt szeret engem, ami vagyok, hanem azért vagyok, mert szeret engem. Ha Isten szeretetének nincs alapja, nincs oka, akkor nem is semmisülhet meg. Éppen ezért Isten szeretetét soha nem veszíthetem el, mert nem saját teljesítményemnek köszönhetem, mert Isten szeretete ingyenes ajándék, amely szabadságot, békét és boldogságot ad.

A csodálatos isteni ajándéknak, az irántam való isteni szeretetnek a felismerése segítséget nyújt ahhoz, hogy elfogadjuk önmagunkat úgy, amint vagyunk, és erőt ad ahhoz, hogy lassan-lassan azzá váljunk, akivé lennünk kellene, akinek Isten szeretne látni bennünket.
De ugyanakkor ez a fölfedezett ingyenes isteni szeretet arra ösztönöz minket, hogy ezt tovább adjuk, másokkal is megosszuk, hogy embertársaink felé forduljunk vele.
A Kivonulás könyvének szent írója is megtapasztalta Isten ingyenes ajándékát, szeretetét, az egyiptomi rabságból való szabadulás történetében. Ezért figyelmezteti népét, a mai első olvasmány szerint, hogy ezt az ingyenes isteni szeretet nem szabad megtartani, hanem tovább kell adni: „Az idegent ne használd ki, és ne nyomd el… hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban”; mintha azt mondaná: ti, akik annyit szenvedtetek az egyiptomiak kínzása miatt ne okozzatok szenvedést a köztetek élő idegeneknek. S mindezt nem elég csupán humanitárius érzelemmel tenni, hanem Istenre való tekintettel, akinek különös gondja van a megpróbáltakra, aki meghallgatja kiáltásukat, és együtt érez velük.

Az Isten és emberszeretet parancsai szerepelnek már az ószövetségben is külön-külön. Jézus ezeket idézi, annyi különbséggel, hogy a két törvényt szinte összeolvasztja, és kijelenti, hogy „ezen a két törvényen alapszik az egész törvény és a próféták.” Azaz az Istennek a Szentírásban kinyilatkoztatott akaratát az Isten és a felebarát iránti szeretet kettős parancsába lehet összesűríteni.
A keresztény embernek nincs szüksége arra – mint pl. az izraelitának –, hogy törvények sokaságát (613) tartsa észben, sem arra, hogy kinyomozza melyek a fontosabbak ezek közül. Elég, ha egy törvényt megtart, a Krisztus által meghirdetett szeretet főparancsát, hogy teljesen megértse és megélje mindazt, amit Jézus tanított. Ezért mondja Szt. Ágoston püspök: „Szeress, és tégy, amit akarsz”! – mert aki szeret, az rosszat nem tesz. Aki Istent teljes szívével szereti, az készen áll akarata teljesítésére, és feltétel nélkül szolgálatára szenteli magát.

Nos, pontosan Isten akarata miatt és az érte vállalt szolgálat szellemében kell szeretni az embertársat, és nagylelkűen a segítségére sietni a szükségben lévőnek. Jézus példája nyíltan megmutatja: úgy teljesíti az Atya akaratát, hogy az emberek szolgálatára bocsátja magát, üdvösségükért feláldozza önmagát.
Megváltó műve, kereszthalála, egyenesen kifejezi az Atya és az emberek iránti szeretetét. A kereszténynek ugyanezen az úton kell járnia: nem szakíthatja el, tehát az embertárs szeretetét az Istenszeretettől, vagyis az emberszeretetet nem fokozhatja le egyszerű humanitárius, emberbaráti cselekedetre. De Isten szeretetét sem szakíthatja el az embertárs szeretetétől, mert ez csak afféle eszményi, platonikus ábránd lenne.
Az isten- és emberszeretet szoros kapcsolatban van egymással. Aki megízlelte az Isten megismerésének és szeretetének örömét, indítást érez, indítást kell, hogy érezzen arra, hogy ezt az örömet megossza embertársaival. Az Istentől kapott szeretetet tovább akarja, és tovább kell, hogy adja másoknak. Ezért szögezi le Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, hogy: „Ha valaki azt állítja: Szeretem Istent, de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát”.

Igazából azzal mérhetem le Isten iránti szeretetem hatékonyságát, milyenségét, nagyságát, hogy milyen kapcsolatban állok az embertársaimmal: minden emberrel. És itt elsősorban nem azokról van szó, akik szimpatikusak számomra, akik hasonló elveket vallanak, mint én, akikkel egy táborba, egy „gáskába” tartozom, hanem azokról, Krisztus tanítása szerint, akik nincsenek az ínyemre, akik másként gondolkodnak, akik nincsenek velem egy véleményen, akik az ellen táborhoz tartoznak, akik gyengék, akik elesettek és…
Az első keresztények életében a kívülállók megcsodálták, hogy hitük milyen szépen megmutatkozik az egymás iránt való magatartásukban. És ebben volt az ő nagyságuk, az ő erejük. Ezért volt az, hogy bár kockázatos, életveszélyes volt kereszténynek lenni, az üldözések idején, mégis egyre többen csatlakoztak hozzájuk, mert látták, hogy hogyan élnek és mennyire szeretik egymást.
És mi a helyzet ma? Egy alkalommal India volt miniszterelnöknője, Indira Gandhi, európai útjáról hazatérve így nyilatkozott: Európában láttam vasárnapi keresztényeket és hétköznapi pogányokat.
Megdöbbentő a kijelentése, s mégis elég gyakran igaz. Vajon mit mondana akkor, ha a mi falunkat, közösségünket, családunkat látogatná meg, s bepillantást nyerhetne a szürke hétköznapjainkban folytatott életvitelünkbe, hallaná párbeszédeinket, láthatná magatartásunkat, munka és szórakozás közben egyaránt?

Befejezésül leszögezhetjük, hogy a mai napon Isten üzenete arról tanúskodik, hogy az istenszeretet lényege: tegyük meg Isten akaratát életünkre vonatkozóan. A felebaráti szeretet legfőbb jellemzője pedig: a tisztelet, az őszinte jóakarat, a segítőkészség és a türelem – baráttal és ellenséggel szemben egyaránt.
Vagy úgy is fogalmazhatnánk: Isten akarata az, hogy Krisztust lássam és szolgáljam embertársaimban, mert ez a feltétele annak, hogy nyugodt lelkiismerettel fordulhassak hozzá az imában és járulhassak az Úr asztalához a szentmiseáldozatban. Nem méltó Jézus barátságára, az, aki közömbös mások sorsa iránt, vagy lenézést, irigységet és haragot táplál szívében.

Nincsenek megjegyzések: