A szent Evangélium szerint kell élnem – Évközi 27. vasárnap

Az elmúlt vasárnap arról elmélkedtünk, hogy a Szentírás számunkra nem lehet csupán egy könyv a többi közül, hanem életünk részévé kell válnia. Mindennapjainkat annak fényében kell megélnünk, életvitelünket, magatartásunkat, gondolkodásmódunkat, döntéseinket hozzá kell igazítanunk.
A mai vasárnapon, Szent Ferenc atyánk ünnepe után, arról szeretnénk gondolkodni, hogy az ő életében milyen szerepet töltött be Isten üzenete, vagyis milyen volt az ő kapcsolata a Szentírással, a Bibliával. Mindezt szeretnénk tenni azért, mert a szenteket csak úgy érdemes tisztelnünk, ha égi pártfogásukat kérjük és életpéldájukat követjük.

A nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa egy alkalommal Szent Ferenc atyánkkal kapcsolatosan mondta: „nem szabad engedni, hogy a szent alakjával rosszul vagy visszaéljenek. Ferenc ugyanis nem egyszerűen környezetvédelmi aktivista vagy békeharcos volt – ahogy sokan fel szeretnék tüntetni –, hanem mindenekelőtt egy megtért ember.
Ferenc alakján az ember megértheti, mit jelent a megtérés: a későbbi rendalapító afféle világfi, „playboy” volt, mielőtt megérezte, hogy ez nem elég neki, s meghallotta az Úr hangját”.
Szentírásvasárnapja és Szent Ferenc atyánk ünnepe után jó látnunk, hogy mire képes Isten Igéje, a Szentírás, ha azt nyitott szemmel, halló füllel és befogadó szívvel olvassuk, illetve hallgatjuk. Hisz a fiatal világfi, Assisi Ferenc életében is az igazi megtérést, fordulópontot a Szentírás, Isten szava jelenti, amelyet komolyan vesz, és amiben Isten akaratát ismeri fel. Végrendeletében írja: „senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem ezt ő, a Magasságbeli (Isten) nyilatkoztatta ki részemre, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem.”

Az evangélium szerinti életével vált „Ferenc az Egyház történetének kulcsszemélyiségévé, aki helyrehozta az Úr romokban álló házát” – vagyis az Egyházat (Vatikáni Rádió). Mindezt nem vitákkal, harccal vagy erőszakos támadásokkal tette, hanem szent, alázatos és szegénységben eltöltött életének példájával. Rájött arra, hogy a rossz, a helytelen élet legjobb kritikája az, ha Krisztust követve jobban csináljuk, ha szebben élünk.
Ferenc életpéldája megmutatja nekünk, hogyan tudja az evangéliumi szegénység, szabaddá és derűssé tenni az embert. Aki már semmitől sem függ, az tud szeretettel fordulni minden ember, minden állat és minden növény felé. Nem gyűjt tartalékot, és mégis aggodalomtól mentes, bizalomban él. Komolyan veszi Jézus szavait, és megmutatja, hogyan változik át egy ember, ha hagyja, hogy egészen Jézus szava és lelkisége vezesse.
Élete vége felé Ferenc a vadregényes, sziklás és szakadékos La Verna hegyére vitette magát, hogy az imádságban egyedül legyen, s mind jobban eggyé váljon Urával. Egyik nap megkísértette a szakadék tátongó mélysége, a gonosz erőszakosan örvénylő vonzása. Kétségbeesett rémületében szorosan a sziklához tapadt. A szikla Krisztus (1Kor 10,4). S akit átölel a rendületlen jóság, a Megfeszített átvérzi sebeivel, áthatja jóságával.
Ferenc ott, a hegycsúcson tisztán látja: szikla vagy szakadék. Ezért ragaszkodik a sziklához, a Péteri, a római egyházhoz gyermeki engedelmességgel, s lép a Megfeszítettel életközösségre a szent sebhelyeket viselvén testén, vállalja kiszolgáltatottságát a kiszolgáltatottak szolgájaként, teljesen átadva magát Istennek.

Szent Ferenc atyánk életpéldájából kiindulva, tudatosítanunk kell Istennek szóló teljes és gyökeres önátadásunkat, amely létrejött a keresztségben. Öntudatos keresztény életünk nem lehet más, mint szabad és nagylelkű, feltétel nélküli válasz arra a meghívásra, amelyet Isten intézett hozzánk, és amely újból és újból megismétlődik életünk személyes, egyházi és társadalmi síkján.
Ezt az Istennek való önátadásunkat, mint szövetséget kell minden nap megújítani a Krisztusi tanítás megtartásában, ami számunkra a szabadság, az Úrhoz való ragaszkodás és a mások szolgálatára állás útja.
Ennek ellenére el kell ismernünk Assisi Szt. Ferenc, nem a mi korunk hőse. Ma nem divat az általa szorgalmazott életforma. De mégis nyugodtan állíthatjuk, hogy ő az eljövendő világ embere: van jövője, mert Ferenc által valami szeretetteljes jött a világba, amelyet többé nem lehet meg nem történtté tenni.
Ferenc élete hullámokat vert ebben a világban. A derűs szent mozgásba hozott valamit, amit többé nem lehet feltartoztatni. A lelkesedés, amelyet még ma is sok ember sugároz, azt mutatja: Szelleme a nyolc évszázad távlatából is eleven és élő maradt.

Ha azt akarjuk, hogy nekünk is legyen jövőnk, egyénileg és közösségileg, akkor Ferenc életpéldájából okulva Krisztushoz kell tapadnunk, a sziklára kell építenünk életünket, s személyes kapcsolatra kell törekednünk a Háromszemélyű egy Istennel, aki keresztény életünk alapja és örömünknek, lelki békénk forrása.
Isten különleges módon jelen van világunkban Igéjének olvasásakor, hallgatásakor, az eukarisztia ünneplésekor, a Krisztusi tanítás életre váltásában, az egyházi közösségben, annak lelkipásztoraiban, a szegényekkel vállalt szolidaritásban és a jogaikért való kiállásban, az élet védelmezésében.
Ez az isteni jelenlét arra késztet minket, hogy olvassunk az idők jeleiből, hogy új és bátor válaszokat adjunk korunk kérdéseire. Ez a jelenlét erőt és bölcsességet ad, hogy túllépjünk minden válságon, amelyben elhomályosul, kik is vagyunk, hová is tartozunk, és amely adódhat hitünk zarándokútja során, a magányban, a közösségi életben, a lelkipásztorkodásban, az emberi élet korlátait megtapasztalva (az időskor, betegség, a halál közelsége miatt). Ez a jelenlét elevenen tartja a szeretet tüzét létezésünk mélyén, hogy szabadon, nagylelkűen és szenvedéllyel hirdessük a tiszta öröm, az élet, az összetartozás, az igazságosság és a béke evangéliumát.

Ferenc egyszer útközben a valódi örömről beszélgetett kísérőjével, Leó testvérrel. A valódi örömet – mondta a szent – akkor élnék át, ha minden ember elutasítaná, és kigúnyolná őket.
Számunkra idegen ez a gondolkodásmód. De ez a beszélgetés megmutatja, milyen mélyen eltöltötte Ferenc szívét az Isten iránti szeretet, amelyből forrásozott az ő lelki békéje és öröme. Az emberek elutasítása sem tehette tönkre az ő lelki békéjét és belső örömét.
Mi mindannyian keressük az örömet, és gyakran olyan tevékenységekben keressük, amelyek szórakozást és kellemes érzést ígérnek nekünk – ám végül rá kell döbbenünk, hogy nem önmagunkhoz visznek bennünket, nem képesek eltölteni belső békével, örömmel.
A tönkretehetetlen belső béke és tartós öröm éppen mindig a külső kellemetlenségek elviselésében mutatkozott meg. A mi szívünkben is ott van már az öröm és a béke, amelyet egyedül Krisztus Urunk adhat meg, csak gyakran elvagyunk tőlük vágva. Kerüljünk érintkezésbe örömünk forrásával, engedjük, hogy éltessen! Akkor többé nem az elismerés és a felénk fordulás, a siker vagy a kudarc fognak meghatározni bennünket, hanem a belső öröm és béke, amely bennünk van, és amelyet nem vehet el tőlünk senki és semmi, mert az ima és a szemlélődés által egy mélyebb forrásból, Istenből ered.

Figyeljünk, testvérek, Ferenc példájára, aki a La Verna hegyén lélekben és testben hasonlóvá vált Jézushoz, és minden testvére számára "a tökéletes szemlélődés és ima mintaképe lett, ahogy annak előtte mintakép volt a cselekvésben" (Szent Bonaventura). Isten kegyelmével és Szeráfi Atyánk közbenjárására mi is "felemelkedhetünk Istenhez és leszállhatunk felebarátunkhoz", megtartva az imádság és a cselekvés, a szemlélődés és a tett egyensúlyát.
Az Úr Lelke és az ő szent működése – krisztusi hivatásunk forrása – adjon erőt nekünk, hogy hívására továbbra is örömmel, okosan és bátran válaszoljunk. Hogy "az imádság és áhítat szelleme", amelyet Szent Ferenc Atyánk, élt és nekünk hátra hagyott, az első helyet foglalhassa el személyes, családi és közösségi életünkben.

Ezért kérjük a Szent Ferencről szóló szentmise bevezető könyörgésével: Istenünk, ki Szent Ferencnek megadtad, hogy a szegénységben és az alázatosságban hasonlóvá váljék Krisztushoz, engedd, kérünk, hogy az ő nyomdokain haladva követhessük Fiadat, és örvendező szeretettel egyesülhessünk Veled az örökkévalóságban! Ámen!