Oldalak

vasárnap, augusztus 24, 2014

Hát te kinek tartod a Názáreti Jézust? – Évközi 21. vasárnap

A kisgyermekek többnyire azt teszik, amit szüleik mondanak nekik, de ahogy növekszenek, egyre inkább maguk akarnak dönteni ügyeikről. Barátokat, barátnőket, s majd iskolát és szakmát választanak, eldöntik, hogy hogyan használják fel szabad idejüket. Sok minden érdekli őket, gyakran változtatják véleményüket. Azt keresik, sokszor öntudatlanul, ami kielégíti és boldoggá teszi életüket.

Azonban jó lenne tudni mindannyiunknak, hogy életünk teljes boldogságát csak Krisztustól remélhetjük. Őt küldte hozzánk az Atya, hogy minket boldoggá tegyen. Sokan még nem értik, hogy csak Krisztus tud igazán boldoggá tenni, ezért nem is foglalkoznak vele komolyan, nem törekszenek megismerni tanítását, s még kevésbé aszerint élni. De aki idővel megérti Őt, az megváltoztatja életét. Annak életének középpontjába maga Krisztus kerül, Tőle várja boldogságát, Neki él. Viszont aki másban keresi élete boldogságát, apró kis örömökben, amik elmúlnak az még nem találta meg Krisztust, és nem is fogja megtalálni, azért nyugtalan, békétlen és boldogtalan a szíve, az élete.

Megtérésnek nevezzük azt, amikor valaki rátalál Krisztusra, mint élete legfőbb értelmére, boldogságára. A megtérés óriási erőfeszítést kíván, mert le kell mondani dédelgetett bálványainkról, fel kell hagyni mindazzal, ami Isten akaratával nem egyeztethető össze életünkben. Pusztán a saját erejéből nem képes rá az ember, Krisztus segítsége szükséges hozzá, de nekünk is akarnunk kell a megtérést.
A megtérés Isten országának a kapuja, amelyen keresztül az örök életbe léphetünk be. Az örök életet nem úgy kell elképzelni, hogy a halál után beengednek valami mesebeli helyre. Az örök élet ezen a földön kezdődik el, az Úr Jézus által meghirdetett Isten országába való belépés által. Jézus elmondta, hogy az Atya végtelenül szeret bennünket. Az ember elhiszi, befogadja szívébe Istennek iránta való szeretetét. Ez a szeretet megtisztít a bűntől, hálára, viszontszeretettre indít, és arra, hogy Jézussal szeressünk mindenkit, azt is, aki nem rokonszenves, vagy épen ártani akar nekünk. A halál után jut a "végállomásra" az ember, az örök boldogságba.
De kicsoda ez a Jézus Krisztus, aki örök boldogságot ígért az Őt követőknek, aki képes boldoggá tenni az embert egy örökkévalóságon át? Ezt a kérdést, mint hallottuk a mai evangéliumi szakaszban, maga Jézus is feltette a tanítványainak: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" (Mt.16,13).

Bár nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, mégis akkor kerülünk legközelebb az igazsághoz, ha visszafordítjuk a kérdést, ha magától Jézustól kérdezzük meg: Hát Te Názáreti Jézus, Te kinek tartod magadat? És Jézus nyilatkozik, vall önmagáról a Biblia lapjain!

Kétezer évvel ezelőtt, földi szolgálata alatt Jézus azt hirdette: „Én és az Atya egy vagyunk.” Ebből az is következik, hogy Ő az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben a menny és föld Alkotója, és hogy csakis Általa lehet része az emberiségnek valódi békességben és örök életben. Nemcsak megtette ezt a drámai kijelentést, de bizonyítékokkal alá is tudta támasztani állítását. A csodákkal isteni hatalmát igazolta.
Pontosan ezekre a tettekre hivatkozik, amikor a templomszentelés ünnepén a zsidók meg akarták kövezni: „Láthattátok mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?” – kérdi, majd így folytatja: „Ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és értsétek: az Atya bennem van, s én az Atyában vagyok"(Jn. 10,38).
Jézus csodáinak végrehajtásánál egyértelműen megmutatkozik isteni hatalma. Minden csodatetténél világos, hogy Ő saját erejéből teszi azt, amit tesz: "Akarom, tisztulj meg" (Mt. 8,3) - szól a lepráshoz. "Kelj föl, fogd az ágyadat és menj haza" (Mt. 9,6) - mondja a bénának. "Ifjú, mondom neked, kelj föl" (Lk. 7,14) - szól a halott naimi ifjúhoz. "Lázár, jöjj ki" (Jn.11,43) - parancsol a negyednapos halottnak. És minden esetben megtörténik az, amit Jézus mond: a leprás megtisztul, a béna felkel, ágyát fogva hazamegy, a naimi ifjú föltámad, és Lázár kijön a sírból, mégpedig azonnal.

De ezeknél nagyobb tette az, ahogyan elszenvedi a kereszthalált, és ahogyan diadalmasan föltámad halottaiból harmadnapra. Az Úr Jézus úgy szenvedett és úgy halt meg a kereszten, hogy az önmagában elég volt ahhoz, hogy a pogány századost, Jézus istenségének a megvallására indítsa: "Ez valóban Isten fia volt".
Jézus földi-életének végső órájában, a kereszten az a legcsodálatraméltóbb, ahogyan megbocsát ellenségeinek. Fájdalmai közepette, nem átkozódik, nem szitkozódik, hanem imádkozik: "Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek".
És végül minden tettének és minden tanításának koronatanúja a Föltámadása. Jézus életének középpontja azon kijelentése volt, hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”(Márk 8,31).
Annyira koronatanú a föltámadás, hogy a hittudósok szerint, sőt már magának Szt. Pálnak a véleménye szerint is: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem”(1Kor.15,14). Ha Jézus Krisztus nem támadt fel a halálból és nem győzte le azt, akkor a keresztények a világ legnagyobb bolondjai. Ha Jézus Krisztus nem támadt volna fel a halálból, akkor, amit az Egyház hirdet, nem lenne más, mint hazugság. Ha Jézus Krisztus nem támadt volna fel a halálból, akkor a keresztények hite, a mi hitünk és a világ hite haszontalan és hiábavaló lenne.

A korábbi kérdést, amit Jézushoz intéztünk, így is feltehetjük: "Hát te a harmadik évezred embere, aki a keresztség-szentségében részesültél, kinek tartod a Názáreti Jézust?” Számunkra nagyon fontos ennek a kérdésnek a tisztázása. Fontos, mert ettől függ keresztény önazonosságunk megőrzése, sőt földi és örök boldogságunk is. Hiszen ha Jézus valóban Isten, akkor el kell döntenünk, hogy mihez kezdünk ezzel a tudással, engedjük-e hogy hatással legyen az életünkre, mert ha ő nem Isten, akkor semmi közünk hozzá, de ha annak valljuk, akkor annak meg kell látszania az életünkön is.
Nem kell sokat fáradnunk a válasz megfogalmazásával. Kis hittanos korunkban megtanultuk, hogy: Jézus Krisztus az Isten Fia, valóságos Isten és valóságos ember, akiben az örök Ige, a második isteni személy kétezer éve testet öltött.

Az imént föltett kérdésre ez a helyes válasz, de nem elégséges. Nem elég tudnom, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember, hanem e tudás személyes meggyőződésem, hitvallásom, életem része kell hogy legyen.
Valahogy úgy, mint Tamás apostolnak, akinek kételkedése után újra megjelent a feltámadt Krisztus, s akkor térdre roskadva ennyit mond: „Én Uram, én Istenem".
Tamás apostol azzal, hogy földre roskadt Krisztus előtt, és Őt Urának és Istenének vallotta, egy egész életre elkötelezte magát mellette. Ettől a pillanattól kezdve Tamás életében minden egészen megváltozott. A Krisztus istenségébe vetett hit megvilágította egész emberi létét, új értelmet és célt adott neki. Olyannyira mély volt ez a Krisztus melletti személyes döntés, hogy később, amikor életét menthette volna azzal, ha megtagadja Krisztust, ő nem tette. Inkább választotta a halált, mert Krisztus nélkül az életet értelmetlenek találta.

Sőt rájött arra is, hogy nem elégséges a Krisztusba vetett hitet megvallani, hanem azt tovább is kell adni. Igen, Krisztus arra küld bennünket, hogy szerepünk a kovászé legyen, vagyis, belülről alakítsuk át, szenteljük meg azt a világot, amelyben élünk. Ránk vár az a kényes feladat, hogy a modern, szétszórt, a hit, vallás és Isten iránt gyakran közömbös és ellenséges társadalomban, az élet minden területére és állapotába elvigyük az evangélium örömhírét, vagyis azt, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, annak örökélete, örök boldogsága legyen”.

Azonban e feladatnak csak akkor tudunk eleget tenni, ha hitünk alapja nem a szokás, nem a hagyomány, hanem a személyes meggyőződés. „Hiszek, mivel meggyőződtem az igazságról”. Ne feledjük, ha hitünk alapja a személyes meggyőződés, az öntudatos hit, akkor igehirdetésé válik az életünk és mindenkori magatartásunk. Ez azt jelenti, hogy nem fogjuk véka alá rejteni - igaz nagydobra verni se -, hogy mi Krisztus követői vagyunk, és hogy ez boldoggá tesz bennünket. Lényünkből és viselkedésünkből fog sugározni az a tény, hogy „az Úr nekünk édes Istenünk” és vidám dolog Őt szolgálva szeretni, mert Ő olyan jó Pásztorunk, aki ki tudja elégíteni szívünk, lelkünk éhségét, boldogság utáni vágyát. Magatartásunkon pedig meg fog látszani az, hogy Istennel szeretet viszonyba, személyes kapcsolatba kerülni olyan csodálatos élmény, hogy tőle kedvünk kerekedik magunkhoz ölelni az egész világot, és jónak lenni mindenkihez.
Ha ilyen módon törekszünk megélni és megvallani Krisztusba vetett hitünket, kereszténységünket, nem megjátszva, mesterkélten, élettelen hagyományokhoz ragaszkodva, hanem hiteles, belső sugárzással, az élet-megpróbáltatásaiban, a szürkehétköznapok közepette is, a Szentlélek erejével, az Oltáriszentségből táplálkozva, akkor aratásra fog érni sok szívben a valami többre, valami nagyobbra áhítozó éhség.

„Kinek tartják az embereke az Emberfiát?”

Újra és újra fel kell tennünk e kérdést magunknak is! Természetesen sok személyes válasz létezik, és Jézus személyes választ akar tőlünk. Kinek Barát, kinek Tanító, kinek Mester, kinek Megváltó – mindezek a válaszok a maguk módján helytállóak. De csak egy válasz van, amelyért olyan jutalom jár, amilyet Péter kapott: a mennyek országának kulcsai, vagy amit Tamás kapott, az örök boldogságot…

A valódi kérdés persze inkább az, hogy mi közöm ehhez a Názáreti Jézushoz, akit az Élő Isten Fiának vallok. Más szóval: mit változtat ez a vallomás az életemen? Amennyit változtat, annyit jelent nekem a Fiú, a második isteni Személy. S Péter a végső választ fejjel lefelé adta. Tamás pedig vére ontásával. Ebből pedig kiderül, hogy olykor ennek a kérdésnek a helyes megválaszolása olykor kényelmetlen. De mégis, válaszolnom, válaszolnunk kell rá.

Nincsenek megjegyzések: