Oldalak

vasárnap, július 27, 2014

Az a boldogság, amelyet Isten az ember számára megálmodott, felbecsülhetetlen érték, óriási kincs... - Évközi 17. vasárnap

A mai szentírási szakaszok alapgondolatát röviden így fogalmazhatnánk meg: az a boldogság, amelyet Isten az ember számára megálmodott, felbecsülhetetlen érték, óriási kincs, aminek megszerzéséért érdemes minden áldozatot meghozni.

Az ószövetségi olvasmányban Salamon király trónra lépése után imájában nem evilági gazdagságot kér Istentől, hanem bölcsességet, kellő okosságot népe vezetéséhez. Mindenekelőtt, fogékony szívet, hogy megértse Isten akaratát, engedelmes lelkületet, hogy teljesíteni is tudja azt.
A bölcsesség ebben az esetben nem valami furfangosság, nem másokat kijátszó életművészet. A bibliai bölcsesség az Istennel való együttgondolkodás, azonosulás vele, akaratunk alárendelése Isten akaratának. Mivel Salamon lelki dolgot kér, Isten jutalmul gazdagságot, hírnevet és hosszú életet is ad neki. Salamon kérése megmutatja nekünk, hogy az igazi bölcsesség többet ér a föld minden kincsénél, és ezt egyedül Isten adhatja meg.

A szentleckében Pál apostol arra a megdöbbentő és varázslatos titokra emlékezik, hogy Istennek nincs más célja az emberrel, mint hogy megdicsőítse, azaz minden álmát felülmúló boldogsággal ajándékozza meg. Viszont Isten célja akkor valósulhat meg, ha az ember az igazi bölcsességgel rendelkezve, törekszik hasonlóvá válni Krisztushoz, ha az ő tanítása szerint él. Mivel Krisztus a szenvedés és a halál által részesült a feltámadásban és a dicsőséges örök életben, a mi életünk is ezen az úton érheti el a teljességét, juthat el végső céljához, az örök boldogságba. 

A mai evangéliumi szakasz, az Országról szóló példabeszédekkel Jézusra, a megtestesült Bölcsességre mutat, aki megtanítja az embereknek a mennyek országa meghódításához szükséges bölcsességet. A példabeszédben kifejtett tanítása rendkívül eleven, megrázza a szívet-lelket, és így cselekvésre késztet.

Az Úr Jézus az evangéliumi hasonlatokkal az Isten boldogító jelenlétével egyenértékű mennyek országának felbecsülhetetlen értékéről beszél, és az ezzel kapcsolatos helyes emberi magatartásformákra buzdít. Jézus a mennyek országát a szántóföldbe rejtett kincshez hasonlítja. A példabeszédben szereplő ember megtalálja, örömében fogja magát, eladja mindenét, és megveszi a kincset rejtő földet. Eljárása sokak számára érthetetlen, mégis helyes.
Hasonló a helyzet a mennyek országát megtaláló ember esetében is. Aki fölfedezi ezt az országot, az Istennel való boldogságot, eladja mindenét, azaz elutasítja mindazt, ami Isten közelségét, Istennel való személyes kapcsolatát akadályozná. A kincsről nem tudó emberek szemében ostobának, élet idegennek látszik. Ő azonban boldog, és tudja, hogy amit tesz, jól teszi.
Ugyanezt tanítja a másik hasonlat is, amelyben Jézus azt hangsúlyozza, hogy az országot keresni is kell. A példázatban szereplő kereskedő igazgyöngyöt talál, felszámolja, eladja mindenét, csakhogy birtokolhassa, megvásárolhassa ezt az értéket. Mindaz, akinek nincs tudomása az igazgyöngyről, s csak a kereskedő önkiüresítését látja, bolondnak tartja emberünket, aki látszólag tönkreteszi saját egzisztenciáját, megélhetését. A gyöngy birtokosa azonban biztos a dolgában.
Ugyanígy van, a mennyek országát kereső ember esetében is. Amikor az országra rátalál, merészen elutasítja minden látszólagos értékét, mert tudatában van annak, hogy ez a birodalom a bizonytalan és gyorsan tovatűnő földi lét garanciáival szemben minden álmunkat felülmúló életet, örömet és örökkévalóságot ígér.

Mindkét hasonlatban egy kincs felfedezéséről van szó: az első ember véletlenül akad rá, a második tudatosan keresi. Mindkettő siet azonban, hogy mindenét eladja, és megszerezze azt. A mennyek országa – az Evangélium, a kereszténység, a kegyelem, Isten boldogító jelenlétének megtapasztalása, a barátság Istennel – az a kincs, amely ugyan rejtve, de mégis jelen van a mi világunkban. Sokan vannak egészen a közelében, s mégsem fedezik fel, vagy ha felfedezték, nem becsülik értéke szerint, vagy nem sokat törődnek vele, és a földi országnak, az e világnak adják az elsőbbséget. Jobban szeretik a gazdagságot, a szenvedélyeket, a pillanatnyi földi örömöket.
Csak az határozza el, hogy megszerzéséért „minden javát eladja”, aki tanulékony szívvel meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazi boldogságot, a látszat boldogságtól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegtől. Igaz, Jézus nem keveset kér az Ország elnyeréséért, hanem mindent. De az is igaz, hogy nem keveset ígér, hanem mindent: örök életet, az Istennel való örök és boldogító közösségben.

A szentírási szövegek nemcsak a kortársaknak szóltak, hanem határozott kérdéseikkel bennünket is megszólítanak. Vajon tudatosítottuk-e már, hogy Isten milyen felbecsülhetetlen értékű életet készített számunkra? S ha igen, úgy irányítjuk-e életünket, mint a hasonlatok emberei? Vagy még mindig vannak vélt kincseink, amelyek akadályozzák, hogy elnyerhessük az igazi értéket, magát Istent? Ha őszinték vagyunk, nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nem tudunk egyértelműen válaszolni. Éppen ezért legalább a jövőben igyekezzünk a példázat embereinek nyomába lépni. Próbáljunk megszabadulni látszat-értékeinktől, evilági csecsebecséinktől, hogy elnyerhessük a maradandó boldogság kincsét és az örök élet igazgyöngyét.

Ha a földi élet megőrzéséért az ember hajlandó minden javát feláldozni, miért ne kellene még inkább így tennie örök élete elnyeréséért? A tengerbe vetett hálóról, a halászat végén a jó és a rossz halak elválasztásáról és a hitványok kiszórásáról szóló példabeszédnek is ugyanez a végkövetkeztetése.
A fontosak nem az ideiglenes, a néhány napig, óráig tartó helyzetek, hanem a végsők, a döntőek és örökkévalóak. Ezeket az utóbbiakat azonban az időben, a jelen pillanatban készíti elő az, aki igazi bölcsességgel cselekszik. Nem elég tehát a példabeszédet meghallgatni, meg is kell azt érteni. „Megértettétek mindezeket” (51), kérdezi Jézus hallgatóitól.
Nem elvontan, általánosságban kell megérteni, nem is másokra vonatkoztatva, hanem önmagunkhoz, az élethez való konkrét viszonyban, személyes kapcsolatainkban. Aki így érti meg a példabeszédet, az lesz Jézus igazi tanítványa, aki – Jézus szavai szerint – „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (52). Ez azt jelenti, hogy az újban, az újszövetségi szentírásban, és a régiben, az Ószövetségben meg tudja találni magatartásának, életvitelének bölcs mértékét.
Akkor aztán sem az Ország meghódításához szükséges lemondások, sem az élet megpróbáltatásai nem döbbentik meg, megérti ugyanis, hogy nem a földi, hanem az örök boldogság a fontos. Arról is meg van győződve, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (Róm 8,28).

Befejezésül Szent Anzelm szavaival könyörögjünk: „Ó, Uram, Istenem! Add meg nekem azt a kegyelmet, hogy teljes szívemből vágyódjam utánad, és hogy így vágyakozva keresselek és megtaláljalak Téged. És ha megtaláltalak, szeresselek Téged, és az irántad való szeretetem meggyűlöltesse velem azokat a dolgokat, amelyektől megváltottál és megszabadítottál bennünket! Ámen.”

Nincsenek megjegyzések: