Oldalak

vasárnap, március 23, 2014

„Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei”- Nagyböjt 3. vasárnapja - hanganyag is

„Én vagyok az, aki veled beszélek”- Jn 4, 5-42

A mai evangéliumi szakaszban egy nagyszerű, életfordító, életvitel változtató találkozásnak lehetünk a tanúi, Szamaria földjén, Jákob kútjánál. Egyébként a Biblia tele van olyan találkozásokkal, amelyek arról beszélnek, hogy az Isten meghívja az embereket, hogy kivegyék részüket Gondviselő tervéből.
A „találkozás” szó elsősorban valami előre nem láthatót jelent, valami meglepőt. Másodsorban valami valósat, ami ténylegesen megérint, ami fontos életünk szempontjából. Ilyen értelemben minden találkozás egyedi és soha meg nem ismétlődő, akár Isten és ember között jön létre, akár ember és ember között valósul meg.

A találkozások legtöbbjénél azon fordul meg minden, hogy az illető személyisége milyen hatással van ránk. Hiszen naponta megszámlálhatatlan emberrel találkozunk, és mégis milyen ritkán vésődik emlékezetünkbe egy-egy arc, egy gesztus, egy hang! Bár nagyon sok függ tőlünk, mégis a hangsúly legtöbbször azon a bizonyos „másikon” van: ő hívja fel magára a figyelmet. Ha az illetőből személyiségének legbensőbb értékei sugároznak ránk, megvan a remény az igazi találkozásra.
A második lényeges mozzanat: én hogyan érkezem a találkozásba? Sok függ attól, hogy milyen félelmek vagy elvárások töltenek be a találkozás pillanatában. Sok múlik azon, hogy milyen a befogadó képességünk? Ugyanis minden igazi találkozáshoz nyílt szívre, figyelemre, és alázatosságra van szükség. Mindenesetre a találkozás annál jelentősebb lesz, minél mélyebb készséggel fogadja azt az ember.
Találkozásainkat különösen a harmadik mozzanat teszi drámaivá, vagyis az, ami a találkozás közben történik bennünk, velünk és a másikkal. Mert az igazi találkozás sohasem rögzít valamely helyzetet, hanem mozgat. Ennek tudható be, hogy utána nem vagyunk ugyanazok, akik előtte voltunk, mert általuk maga az élet, a saját életünk és a másik élete formálódik. Egyértelmű tehát, hogy az emberi élet alapvető mozzanatával állunk szemben még a jelentéktelennek tűnő találkozásainkkor is.
Természetesen mindaz, amit az imént elmondtunk, vonatkozik a bibliai találkozásokra is, ugyanis bibliánkat át- meg átszövi a „látni”, „találkozni” szó. Ez nem véletlen! Mert az egész Biblia elsősorban Isten kísérletezésének a története, hogy az emberiséggel találkozzék; a Teremtéskönyvétől a Jelenések könyvéig az ember után járó ezer meg ezer lépése: a napszálltakor az édenkertben sétálgató Jahvétól (Ter 3,8) az ajtónkon kopogtató Úrig, aki várja, hogy beengedjük, és kettesben lehessen velünk (Jel 3,20).

Amikor az Úr Jézus megkezdi nyilvános működését, amikor először lép fel a názáreti zsinagógában, az is azzal indul, hogy „a zsinagógában minden szem rászegeződött” (Lk 4,20). Az első, nyomába szegődő tanítványok ezt kérdik tőle: „Mester, hol lakol?” És Jézus azt feleli: „Jöjjetek és lássátok” (Jn 1,38-39).
Arról van tehát szó, hogy lássunk valakit, találkozzunk valakivel. Állandó visszhangja ez Szent János evangéliumának: „És az Ige testté lett, és mi láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14). De éppen ez a János, egyike annak a két tanítványnak, akik hallották Jézus ajkáról: „Jöjjetek és lássátok!” Látott, és jól megjegyezte azt a pillanatot: „a tizedik óra körül”. Soha nem felejti el, hogy a Krisztussal való találkozása nem értelmi síkon folyó beszélgetés, nem ideológiai összejövetel volt, hanem Jézus az érzékein keresztül érintette meg. Később erről így nyilatkozik: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent: láttuk, tanúságot teszünk róla...” (1Jn 1,1-3)
Így tehát a hit személyek, vagyis az Isten és az ember találkozása. A kegyelmek kegyelme az, ha úgy találkozunk az Úr Jézussal, ahogyan egy barátunkkal találkozunk, egy férfival, egy nővel, akinek odaadtuk az életünket, aki megváltoztatta a létünket és életutunkat. Bármilyen nyomorúságaink, hibáink, hiányosságaink legyenek is: mi találkoztunk az Úrral.
Ebből láncreakció fakad, egyik tanítványtól a másikig: „A kettő közül, akik János szavára követték őt, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először saját testvérével, Simonnal találkozott, s azt mondotta neki: ,Megtaláltuk a Messiást', s Jézushoz vezette őt...” (Jn 1,41) „Másnap Jézus találkozott Fülöppel... Fülöp találkozott Natánaellel, és azt mondta neki: ,Akiről Mózes a törvényben és a próféták írtak, azt megtaláltuk: a názáreti Jézust, Józsefnek fiát'.” Natánael kétkedő, jöhet valami jó Názáretből – kérdi. „Jöjj és lásd – válaszolta neki Fülöp” (Jn 1,43kk). Ugyanezt mondja a szamariai asszony a város lakóinak a mai evangéliumi szakaszban: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindazt rám olvasta, amit csak tettem. Talán ő a Messiás?” (Jn 4,29).
És egy csapásra ott vagyunk a tanúságtétel és az apostolság hiteles forrásánál, ahol nem azt mondja az ember: „Gyertek, nézzétek csak, milyen derék és okos legény vagyok én”', hanem: „Találkoztam az Úrral, jöjjetek s lássátok”.
Jákob kútjánál is egy igazi találkozás jön létre a Mester és az asszony között. Bár nagyon szomjas és fáradt lehetet az Úr, mégis Ő az, aki felüdíti és megváltoztatja egy másik ember életét. Az asszony bűnös, kicsapongó életet élt, s e miatt nem a hajnali hűvösben ment vízért – amikor a többi asszony is ott volt a kútnál, mert szégyellte magát, ugyanis életvitele miatt megvetették –, hanem a déli forróságban, egyedül megy, hogy senkivel se kelljen találkoznia. Bűnös életvitele magányossá és szerencsétlenné, boldogtalanná tette.
Egy szokásos hétköznapon tehát, vízért ment a kúthoz. Egyedül. Ott pedig Jézus várta őt. Jézus, aki annyira tudott szeretni, hogy egészen elfeledkezett saját magáról, szomjúságáról, s új életet ad ennek a bűnösnek, aki most már bátran rohan az emberek közé s azok – csodák-csodája – hallgatnak rá és hisznek a korábban megvetett és lenézett személynek. Ők is Jézushoz jönnek.
„Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne”- mondja az Úr. „Ismerjük a fizikai szomjúságot, amikor hiányzik az ivóvíz; ismerjük az élet és a boldogság utáni szenvedélyes vágyat. De ismeri-e lelkünk az Isten utáni szomjúságot?” (Dietrich Bonhoeffer)
A víz, amelyről Jézus beszél, már nem a fizikai szomjúságot csillapítja az emberben, hanem ez magának Isten Lelkének az ajándéka, amelyet Jézus azoknak ígér, akik hisznek benne. Ez annak a víznek az igazi értéke, amelyet Jézus kinyilatkoztat a szamáriai asszonynak, aki fokozatosan ismeri fel a szomjas Jézusban először (1) a szomjas zsidó zarándokot, majd, amikor élete rejtett dolgaiba lát Jézus, (2) már a prófétát, végül felismerése beteljesül, amikor Jézus kijelenti neki: Én vagyok a (3) Messiás, aki veled beszélek!

A szentmisében az Oltáriszentség által mi is sokszor átélhetjük ezt a megrázó pillanatot, a Krisztussal való találkozást. „Én vagyok az, aki veled beszélek”- mondja nekünk is Jézus, vagy mondaná, ha hagynánk neki, különösen a szentáldozás utáni pillanatokban, illetve egy-egy szentségimádás, szentséglátogatás alkalmával.
Szent Ágoston és sok más egyházatya ezért a szamariai asszonyban az Egyház előképét látják, azét az örök életre szomjas közösségét, amely létét és fönnmaradását Jézus élő vizéből, a keresztségből meríti. A keresztségre készülőknek, s talán még inkább nekünk már megkeresztelteknek, végig kell járnunk a szamariai asszony és a nagy konvertiták, megtérők útját – a látás-tapasztalás világából el kell jutnunk a hit bizonyosságára.
Az igazságot addig nem aktualizáljuk, nem tehetjük magunkévá, amíg nem vagyunk meggyőződve róla, amíg nem válik a saját igazságunkká, amiért megszenvedtünk, vagyis amíg a sajátunk, a belső ügyünk nem lett – állítja Richard Rohr ferences atya. Biztos, hogy a hiteles vallásosság sem érheti be kevesebbel. Minden nemzedéknek magának kell elsajátítania a saját legmélyebb hitét. Az előbb idézet atya szokta mondani: „Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei”. Vagyis minden generációnak magának kell tisztába kerülnie Istennel, és magának kell felfedezni az Istennel kapcsolatos rejtélyt.
S ez az út nem is olyan könnyű: van benne tépelődés, kétkedés, türelemgyakorlat, vágyakozás és mindenekelőtt mélységes szomjúság… De megéri, mert életutunk legmaradandóbb találkozását készíti elő Istennel, Jézus Krisztussal, a Szentlélekben.
„Nem szomjazik meg soha többé!” – milyen csodálatos ígéret! Hiszen valamennyien szomjazunk, valami olyan valóságra, amelyet nem enyhíthet semmiféle forrásvíz, alkohol vagy üdítőital. Ezt érezzük, amikor fel-felbukkan bennünk a kérdés az életről, a halálról, a létről és a nemlétről. Ebben a szomjúságban a Teljességre kérdezünk rá, ezt a lelki szomjúságot minden kor ismeri, elég csak a költészetbe, a filozófiába tekinteni. Erre a metafizikai vágyra, legbensőbb kívánságunkra ismert rá már korábban Dávid király egyik zsoltárában, a kinyilatkoztatás szavaival: „Istenem, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld” (62,2). Akár saját szavainkkal is kifejezhetjük ezt az élményt, és azt, amikor rátaláltunk az igazságra, vagyis: „aki ebből a vízből iszik, nem szomjazik többé”.

Mindannyian bűnösök vagyunk. S egyszer csak, esetleg egy teljesen átlagos hétköznapon, a legmegszokottabb munka közben, a szívünk csöndjében, vagy a szentmiseáldozat keretében vár minket a Mester, mint Jákob kútjánál az asszonyt, mert találkozni akar velünk, meg akarja változtatni az életünket. Az ember számára a Krisztussal – szavával a Bibliában, testével az Oltáriszentségben – való találkozás mindig olyan esemény, amely erővel tölti el, amely értelmet és értéket ad élete számára.
A kérdés az: felismerjük Őt? S ha igen, akkor szaladunk-e a felismerés örömében, hogy másokat is Jézushoz hívjunk? Jött-e már valaki utánunk? Hívtunk-e már valakit Jézushoz? Ha nem – még nincs késő – induljunk olyan friss lelkesedéssel, ahogy a szamariai asszony… Keresztségünk értelme ez: megtisztulni a legszentebb víz hatására, és egy életen át csatornaként továbbadni másoknak Krisztust, az Élet Vizét.
Nagyböjt – keresztségünk értékének újragondolása. Hála azért, hogy nem kell örökké szomjaznunk, meríthetünk magunknak és ajándékozhatunk másoknak is az élet vizéből, azoknak, akik még szomjaznak, hogy mindenki eltaláljon az örök életre szökellő vízforrásig, Krisztusig.

Nincsenek megjegyzések: