Oldalak

szerda, március 05, 2014

A mai nappal, hamvazószerdával elkezdődik a nagyböjt.

Az áldozatbemutatásának helyét, az oltárt megfosztottuk díszeitől. A szent negyven nap idején a lila szín uralkodik a templomban, liturgiában. Mindez lelki összeszedettségre, bűnbánatra akar hangolni. A nagyböjt felkészít a húsvét méltó megünneplésére, s egyben a jó keresztény életre. Ez azonban harc árán születik. A felismert bűnök legyőzéséhez lemondással, imával és jótettekkel esdjük le Isten kegyelmét.
Bár a nagyböjti fegyelem külső formájában gyökeresen megváltozott, de lelki tartalmában megkívánja a bűnbánatot, az őszinte megtérést és a kiengesztelődést. Magunkra vesszük a mulandóság külső jelét, hamut szórunk fejünkre, hogy lélekben teljesen megújuljunk.

A mai nappal, hamvazószerdával elkezdődik a nagyböjt. A Biblia tanúsága szerint a böjtölés mindig valami nagydolog előtt történik. Az Ószövetségben mielőtt Eszter királyné bement volna a királyhoz, hogy kegyet kérjen tőle a zsidó nép életben maradásához, szigorú böjtöt tartott. A mi Urunk Jézus Krisztus is mielőtt elkezdte volna nyilvános működését negyvennapos böjtöt tartott. 
Ma, mi is negyvennapos böjti időszakba kezdtünk, mert hitünk legnagyobb eseményére, központi titkának megünneplésére készülünk: Jézus Krisztus kínszenvedésének, megváltó kereszthalálának és dicsőséges feltámadásának a megünneplésére.
A készület miatt helyesebben ezt a szent időszakot a húsvéti előkészület szent negyven napjának kellene nevezni, nem pedig nagyböjtnek. Ugyanis a böjt kifejezés azt sugallja, hogy ezt az időszakot böjtöléssel szenteljük meg, böjtöléssel készülünk a húsvétra. Valóban böjttel is – a másik két dolog mellett. Mint hallottuk az evangéliumból, Jézus Krisztus, vallásos életünket egy hármas alapra helyezte: a böjtre, az alamizsnálkodásra és az imádságra.
De mi ez a három dolog és hogyan kell helyesen gyakorolni? 

Bizonyára ismerős előttünk, hogy amikor a negyvennapos böjt idején Jézust a pusztában megkísérti a sátán, akkor először azt ajánlja, hogy változtassa a követ kenyérré, vagyis a böjtölés ellenkezőjére csábítja. De nemcsak Jézust, hanem mindannyiunkat. Mert a kenyér nemcsak élelmet jelent, hanem az ember anyagi jólétét: pénzét, vagyonát. Szüntelenül megvan a kísértés világunkban arra, hogy pusztán a testi jólétünkkel törődjünk. Pedig nemcsak teste van az embernek, hanem lelke is, amelyet épp úgy kell ápolni, mint a testét, ha nem jobban. Ugyanis a lélek az, ami elsősorban hasonlóvá teszi az embert az Istenhez. „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet” (Jn 6,63).
A közvélemény a böjtöt valami maradi, sőt egészségtelen dolognak tartja - annak ellenére, hogy évezredes hagyománya van, hogy nincs olyan vallás, melyben a böjtnek ne lenne helye. A böjt elsősorban valami táplálék vagy ital nélkülözését jeleni. Ennek az a lényege, hogy a böjt által az ember megtapasztalja teremtettségét, és kiszolgáltatottságát, hogy mindinkább ráhagyatkozzék Istenre. A böjt a test imája. A lelkünk imádkozik, s a testünk a böjt által vesz részt az imában.
Éppen ezért pusztán a böjtölés önmagában semmit nem ér. A böjtölés nem cél, hanem eszköz, az Istenhez való közeledésben. Most a nagyböjt során az előírások értelmében minden pénteken böjtölnünk kell. Igyekezzünk ennek a böjtölési gyakorlatnak tartalmat adni, ne csak azért elvégezni, mert az Egyház előírja, mint parancsot. Ha csak a külsőségek miatt tartjuk meg a böjtöt, akkor semmivel sem vagyunk különbek a farizeusoknál, akik a törvényben csak a törvény betűjét tartották szem előtt, nem pedig a szellemét. Vagyis mindenben eleget tettek a vallási törvények előírásainak - külsőleg. Belül azonban egyáltalán nem azonosultak vallásos tetteikkel. Ezért mondta Jézus rájuk: "Hasonlítanak a fehérre meszelt sírokhoz, melyek kívülről szépek, de belül tele vannak a halottak csontjaival és mindenféle undokságokkal”.
A böjtnek, Isten iránti szeretetből kell fakadnia. Abból, hogy általa közelebb kerülünk az Istenhez. A böjt nem látványos cselekedet, hanem olyan, ami csak ránk és az Istenre tartozik.
De a böjt önmagában kevés a vallásos életben. Nem elég valami jóról lemondanunk, hanem az embereket szánó és a velük mindenütt jót tevő Jézus felszólítására és az Ő példáját követve nekünk is az együttérzésen túl konkrét jócselekedeteket kell végeznünk a rászorulókkal. Az imádság által Isten felé, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása közben pedig embertársaink felé nyitjuk meg szívünket. 
Épen ezért a szent negyven nap a böjt mellett egy másik fontos dologra hívja fel a figyelmet: az alamizsnálkodásra, a szeretetnek tettekben való kifejezésére. Ez a szó, hogy alamizsna a koldulást juttatja eszünkbe, de valójában ehhez semmi köze. Az alamizsnálkodás tulajdonképpen a felebaráti szeretet gyakorlását jelenti, azt, hogy embertársammal tegyek valami jót, ne csak magamra gondoljak.
Ezzel szemben a sátán arra ösztönöz minket, hogy csak a saját érdekeinket, jólétünket, kényelmünket, karrierünket nézzük, a másikkal ne foglalkozzunk.
Sokan a keresztények közül a külsőségeknek élnek: megtartják a tíz parancsot - külsőleg. De ha jobban odafigyelünk, akkor még a tíz parancsot sem tartják meg, hanem sokszor csak az első három van szemük előtt - az Istenre vonatkozó parancsok. Ennek megfelelően sokak vallásossága kimerül abban, hogy eljár a templomba, imádkozik, és nem káromkodik.
Megfeledkezünk a tízparancsolat másik hét pontjáról, a felebarátra vonatkozó részről. Megfeledkezünk arról, hogy hitünkben az isten- és emberszeretet egymástól elválaszthatatlan. Önmagában az egyik nem sokat ér. Nem sokat ér, egy imádságos istenszeretet, ha nincsenek meg a felebaráti szeretet tettei.
A jócselekedeteket sem szabad pusztán látványosságból véghezvinni, mint a farizeusok, hanem titokban kell. Jézus arra szólít fel, hogy "készítsetek magatoknak ki nem merülő erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol a tolvaj hozzá nem fér és a moly meg nem rágja." Ezek a kincsek a felebaráti szeretett tettei. Mert ha valakivel jót teszünk akár a legkisebbek közül, azt magával Jézussal tesszük, az utolsó ítélettel kapcsolatos elbeszélése alapján. Minden rászorulóban Jézust kell meglátni, aki értünk szegénnyé lett, aki otthagyta a mennyország boldogságát, hogy a mi emberi életünk küzdelmeiben is osztozzék velünk.
Kt. A szent negyven nap és a vallásos élet harmadik legfontosabb tette az imádság. A pusztában a sátán arra csábítja Jézust, hogy neki adja a világ valamennyi országát, ha leborul és imádja őt. Jézus válasza: "Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!"
Igazából csak akkor imádjuk Istent, ha valóban ő áll életünk középpontjában, ha ő tölti ki életünk minden területét, ha nem csak addig van jelen életünkben, amíg szükségünk van rá, amíg vasárnap van, vagy amíg templomban vagyunk, vagy imádkozunk.
A szent negyven nap a megtérés ideje. A megtérésre pedig nemcsak a hitetleneknek, az istentagadóknak van szüksége, hanem mindannyiunknak életünk utolsó percéig. Életünk utolsó leheletéig kell törekednünk arra, hogy Isten töltse be életünket. Ebben a megtérésben egy nagyon fontos eszköz az imádság.
Az imádság nem szavak, imaszövegek puszta elmondásából áll, hanem az Istennel való személyes, élő kapcsolatból. Már a gyerekek is megtanulják a hittanon, hogy az ima az Istennel való beszélgetés és nem Istenhez való beszélés. Vagyis nemcsak mi beszélünk hozzá, hanem ő is hozzánk. Ezt azonban meg kell hallani a lélek csendjében, az igazán figyelmes imádságban, a szentmisében, mint a legtökéletesebb imában. De hogyan szóljon hozzánk az Isten, ha nem halljuk meg, ha beletemetkezünk a gépiesen végzett imaszövegekbe, ha a szentmisén nem figyelünk oda a miseszövegére, ha nem kapcsolódunk be a szentmisébe azáltal, hogy közösen mondjuk a válaszokat és együtt énekeljük az énekeket a kántorral?
Meg kell tanulni helyesen imádkozni. Úgy, hogy az Isten is meg tudjon szólalni, hogy az ő szavát is meghalljuk. Imánk ne csak egy egyoldalú monológ, betanult szöveg, kis versike legyen.
A szentmisében az egyik nagyböjti prefáció figyelmünkbe ajánlja a több imádkozást. Ennek az a célja, hogy szívesen időzzünk Jézussal és örömmel beszélgessünk vele. Bizonyára sok mindent szeretnénk elmondani neki, és őneki is mindig van mondanivalója a mi számunkra. Napközben többször is próbáljunk néhány percre elcsendesedni és imádkozni munkahelyünkön vagy otthonunkban. De különösen is hasznos lenne, ha időt találnánk arra, hogy rendszeresen betérjünk a templomba, szentséglátogatást végezzünk, és az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus közvetlen közelében imádkozzunk.
A nagyböjt folyamán, péntekenként keresztúti ájtatosságot végezzünk. Ez az imádság már évszázadok óta alkalmas eszköz ahhoz, hogy egyre jobban átéljük, mit vállalt értünk, a mi megváltásunkért Jézus. Akár a templomi közös szertartáson veszünk részt, akár otthonunkban végezzük ezt az imát, gondoljunk közben arra, hogy mindezt a szenvedést Krisztus az irántunk való szeretetből vállalta önként magára.
A nagyböjt - a szent negyven nap kezdetén újítsuk meg vallásos életünk három alappillérét: a böjtöt, a jó cselekedeteket és az imádságot. Ügyeljünk arra, hogy vallásos cselekedeteink, ne célként, ne teljesítményként, azaz mennyiségként legyenek életünkben jelen, hanem eszközként, hogy általuk közelebb kerüljünk Istenhez. Ezért imádkozzunk és kérjük a mindenható Atyaisten kegyelmét, segítségét, hogy mindezt meg tudjuk valósítani életünkben. Tekintsünk arra a Jézusra és adjon erőt az ő példája, aki a sátán hármas kísértésének ellent tudott állni és megmaradt az Istenhez való hűségben.

Nincsenek megjegyzések: