„Amikor még kisgyermek voltam és az általános iskolába jártam, sóvárogva vártam azt a pillanatot, amikor régi és egészen teleírt füzetemet leadhattam tanítómnak, hogy egy újra cseréljem fel. A régi füzet egyáltalán nem tetszett már nekem. Tele volt ugyanis áthúzásokkal, törlésekkel, hibákkal és tintapacákkal. Az új füzetbe azonban csak szép mondatokat akartam írni. Elhatároztam, hogy abba majd sokkal szebb és kalligrafikusabb betűket rajzolok, abban jobban fogok vigyázni a helyesírásra, röviden: megpróbálok, kisiskolásként, egy mesterművet alkotni. Ehhez a történethez hasonlít az új év kezdete is. Az elmúlt esztendő a „régi füzet”, amelyben elszalasztott idők, szarvas hibák, apró gyengeségek és emberi hiányok vannak. Az új évet, az „új füzetet” (azonban senki nem lehet biztos abban, hogy mind a 365 napját teleírhatja majd...) szépnek képzeljük el, és abban reménykedünk, hogy belőle Isten segítségével – minden kényszerű nehézség ellenére – egy kis mesterművet hozunk majd létre.”
Ez a rövid és találó példázat arról tanúskodik, hogy milyen szeretetreméltó, szívélyes, emberien meleg, mély együttérzéssel rendelkező, nevetően egyszerű, alázatosan bölcs, lefegyverzően jóságos, értelmesen finom és mélyen vallásos volt az a pap, akit 1978 augusztusában pápává választottak, és aki mindössze 33 nap után, éjszaka, egyedül meghalt. „... Azonban senki nem lehet biztos abban, hogy mind a 365 napját teleírhatja majd...”! Milyen tragikusan igazolódott be ennek a mondatnak az igaza ebben az összefüggésben... Így közülünk sem tudja senki, hogy „új füzete”, a 2014-es esztendő minden lapját teleírhatja-e majd vagy sem.
1. Mielőtt ebbe belemélyednénk, nézzük meg még egyszer és közelebbről „régi füzetünket”. Mielőtt kiadnánk a kezünkből, lapozzuk át ismét röviden. Első benyomásunk nekünk is az, ami a pápának, kisiskolás korában: sok rajta a „szamárfül”, a „tintapaca”, egyszer nevetséges, máskor azonban szarvas hiba, amelyek közül egyeseket sikerült kijavítani, mások azonban ott éktelenkednek életünk 2013-as füzetében.
Ha azonban csak ezt vennénk észre, akkor az igazságnak csupán csak az egyik oldalát látnánk. Mert biztosan léteznek régi füzetünk 365 lapján olyan részek is, amelyek tiszták, tetszetősek és hibátlanok. Olyan oldalak, amelyekre szívesen gondolunk vissza, mert ha akartuk volna, akkor sem tudtuk volna szebben írni.
Azért is kezdjük az új esztendőt mindig egy szentmisével, hogy ezt a régi füzetet Istennek leadhassuk. Abban a biztos tudatban tesszük, hogy Isten mindent, amit oltárára helyezünk, elfogad és az Ő határtalan szeretetében átváltoztat. Ebben az Isteni szeretetben aztán azok a tettek is javunkra válnak, amelyekre talán nem voltunk olyan büszkék az elmúlt esztendő során.
Mert Isten egy jóságos „tanító”, nevelő, különösen az Ő „gyenge” és „esendő” tanítványaival szemben. Azon kívül pedig Ő tudja a legjobban, hogy mennyi erőfeszítés és jószándék rejlik egy-egy sikertelen kimenetelű „házi feladat” mögött. Ezért is akarja azt, hogy az új esztendő kezdetén rövid időre magunkba szálljunk, Vele állandóan megismétlődő hibáinkat szemtől-szembe és minden elkendőzés nélkül megbeszéljük, azok mélyebb értelmét feltárjuk, és a jövőben, ha - „minden kényszerű nehézség ellenére” - bekövetkeznek, elkerüljük.
2. Fordítsuk most tekintetünket az „új füzetre”. Az elmúlt pár napban már írogattunk is egy-egy oldalára. Egyikünk sem tudja, hogy hogyan fog ez is az év végére kinézni. Ezért helyes lenne a füzetet egy jelmondattal kezdeni. Így az első nagy kísértéstől, a céltalanságtól megszabadulhatnánk. Olyan lehetne ez a jelmondat, mint egy vörös fonal, amelyhez igazodhatnánk, és amelyhez vissza-vissza térhetnénk, ha – gondolatban és tettben – elkalandoznánk a helyes iránytól.
Amikor egy ilyen jelmondat után néztem, egy régi latin mondat jutott eszembe: „Tu adesto! – Légy velem, Uram!” Ezt mondogatták régen az emberek, ha hosszú útra keltek. Mivel nem akartak egyedül nekivágni a nehéz, bizonytalan és veszélyes útnak, Istent szólongatták: „Légy velem, Uram!” Meg voltak ugyanis győződve arról, hogy ha Isten velük van, akkor minden jóra fordul.
„Légy velem, Uram!” Szerintem nekünk is ezzel a rövid imával kellene kezdenünk az új év minden napját.
„Légy velem, Uram!” Ha jól megy nekem, ha boldog vagyok, ha sikerül valami, ha dolgozom, ha alszom, ha másokkal találkozom, legyen az a fehér asztal, a szentmise, az iskola, az iroda vagy a munkapad.
„Légy velem, Uram!” Akkor is, ha életem egén veszélyfelhők gyülekeznek. Ha valami nem sikerül. Ha magányosnak érzem magam. Ha valamiért padlóra kerülök. Ha nem látok kiutat. Ha szívemet a szomorúság gyötri. Légy mellettem a kísértés és a megpróbáltatás óráiban épp úgy, mint a bűnben, a betegségben, a szenvedésben – a halálban. Légy ott mindenütt, ahol épp vagyok, és védj, vezess, őrizz, végy válladra engem...
„Légy velem, Uram!” Ha az új év minden napját így kezdjük, akkor soha nem leszünk egyedül. Akkor Isten soha nem hagy el bennünket. És még ha úgy is éreznénk, hogy egyedül kínlódtunk, későbben be fogjuk látni, hogy épp azokban a pillanatokban volt hozzánk a legközelebb.
„Légy velem, Uram!” Ez a mi kérésünk 2014-re. Isten pedig meg fog hallgatni bennünket. Jelenlétének számtalan jeleivel tudtunkra adja majd, hogy Ő megáld és megvéd bennünket, arcának fényességét felénk fordítja, irgalmas lesz hozzánk és üdvösséget ad nekünk.
Ezt kívánja minden Hívének és Olvasójának 2014. január 1-jén
Imre atya
Stuttgartból
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése