Krisztus meggyógyított minden betegséget és gyötrelmet - Évközi 3. vasárnap

Korunk divatos és tragikus betegsége, ami nagyon sok embert érint, az elidegenedettség, ami sokszor depresszióba, sőt tragédiába torkollik. Elidegenedettségnek azt a szomorú életérzést nevezzük, amelyben az ember számára idegennek tűnik az a világ, amelyben él, idegen a munkája, amit végez, a családja, amelyhez tartozik az emberek, a maga élete, sőt még önmaga is, és ez félelemmel tölti el.
Ezt az életérzést Kosztolányi Dezső, a költő: A szegény kisgyermek panaszai című versében így fogalmaz meg: „Én félek. Az élettől és a sötéttől, mely mindenütt kegyetlenül elér, ha száll a nap. Az ablakom alatt hullámozik az ismeretlen éj, a végtelen és ismeretlen éj... Sirok, sirok, mindig csak egyedül, és senki meg nem értett még soha. Oly ismeretlen ez a Nagyvilág, s olyan borzasztó a sötét szoba...”

„Jézus meggyógyított minden betegséget, minden gyötrelmet a nép körében”- olvastuk az iménti evangéliumi szakaszban (Mt 4, 12-23). Hogy ez nem csak a testi betegségekre vonatkozik, hanem a lelkiekre is, s ezek között elsősorban az elidegenedettségre az kiolvasható az első olvasmányból, illetve az evangéliumból is. Ugyanis ezek sora veszik az elidegenedettség jellemzőit, szimbólumait.
Mint amilyen a megaláztatás, a szégyen, ami idegenné tesz az emberi közösségben. A sötét, a sötétben – akár fizikai, akár lelki a sötétség – idegen a világ, nem ismerjük ki benne magunkat, ami félelemmel tölt el a jövőt és az egyes embereket illetően. A rabság érzete, a rab és az elnyomott ki van zárva abból az életmódból, amely számára otthonos lenne. A halálárnyéka pedig azt jelenti, hogy idegen vagyok saját magamnak, mintha élettelen tárgy, hulla lennék, s nem élő személy.
Ezeknek, az ilyen körülmények közepette élő embereknek mondja Izajás próféta, hogy a népnek, amely nagy sötétségben jár, annak nagy világosság támad. Ez a prófétai ígéret vált valóra Jézus Krisztus eljövetelével. Valóban az Ő személyében, az Ő evangéliumának a meghirdetésével nagy világosság támadt az emberiség számára, és ezt a Világosságot nekünk, keresztényeknek kell tovább adnunk.

Jézust, a világ Világosságát, a Fényforrást kell sugároznunk a körülöttünk tapasztalt sötétségbe, a keresztény értékrendre fittyet hányó, s gyorsan terjedő újpogányságba. Ezért van az, hogy utóbbi Szentatyák egyre többet beszélnek az úgynevezett nyugati világ – a keresztény gyökereiről megfeledkező Európa – újra evangelizálásáról. Ebből minden öntudatos kereszténynek ki kell vennie a részét, elsősorban személyes tanúságtételével. Megtenni az igazságot szeretetben, mert csak így leszünk tanúságtevő, világító emberekké. „Aki szereti testvérét, az világosságban él…”(1Jn 2, 10). Aki megteszi az igazságot, az nem jár már sötétségben, kijön a napfényre, és másokat is arra segít, hogy megtalálják az igazságot – Jézus Krisztust –, megtalálják életük célját, értelmét, s így begyógyuljon, az elidegenedettség által okozott halálos seb.

Annak érdekében, hogy az örömhír, a fölszabadító világosság eljuthasson minden emberhez, segítő társakat választott maga mellé az Úr, akiknek azt mondja „emberek halászává teszlek titeket”.  Vagyis megtanítalak arra, hogy hogyan kell és lehet segíteni a beteg embereken, hogyan lehet őket átsegíteni, az elidegenedett állapotból egy más életformába, amibe otthon érezhetik magukat.
A halász hasonlat bizonyos értelemben sántít, mert a halász a halat saját életeleméből halálosan idegen közegbe emeli át: a vízből a levegőre. Isten szolgája viszont az elidegenedettségből, az embernek idegen életmódból az igazi, otthonos emberéletbe igyekszik átmenteni a rábízottakat.
Jézus úgy gyógyít ki az elidegenedettségből, hogy meghirdeti Isten országának örömhírét. Nem azzal vigasztal, hogy: ne búsuljatok, ha idegen nektek a föld, mert majd otthonra leltek odaát a mennyek országában. Ugyanis a krisztusi örömhír lényege: „Közel van a mennyek országa”, nagyon közel, itt a földön, köztünk és bennünk.

Ha befogadjuk a krisztusi örömhírt, akkor ez az ország szívünk, lelkünk mélyén gyökeret ver, és elkezd kibontakozni, megvalósulni. De nem külső hatalom révén, háború és fegyverek által jön létre, hanem a bensőnkben, önmagunk legyőzése révén. Ugyanis ez az ország az igazság, a béke és a szeretet országa, ahogy fogalmaz a szentmise szövege, és ez az ország Jézus szerint a megtéréssel kezdődik el.

Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz, mint ahogy Pál apostol – akinek a tegnap ünnepeltük a megtérését –, is megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak, kevésszer gondolunk arra, hogy a megtérés minden krisztushívő ember sírig tartó feladata, kötelessége.
A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell elképzelnünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek átrendezésével kell elkezdenünk és megvalósítanunk.
A megtérés a helytelen gondolkodásmód felszámolását, valamint a rossz magatartásforma, helytelen életvitel kifelé is megjelenő változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Istenhez. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, hanem a bűnre vivő alkalomtól és annak forrásától is, ami a legtöbbször, nem más, mint a rendetlen, a helytelen önszeretet.
Így a megtérés Jézus gondolkodás módjában azonos a megváltozással és a megújulással. A rossz szokások és beidegződések elhagyásával, a rendetlen és az ártalmas szenvedélyek leküzdésével. Aztán folytatódik a nyitottsággal és a készséggel Isten szava és akarata iránt, mert felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak Isten adhat.

Isten országához tartozni, abba belépni tehát változásokat követel tőlünk. Valami olyasmit, mint Péter, András, Jakab és János, meg a többi apostol és a későbbi korok meghívottaitól. Azok a halászok, akiket Jézus a maga követésére hív a galileai tó partján, elhagyták régi életformájukat, sőt lakhelyüket, családjukat. Pedig még azt sem tudták, hogy miért, kiért…
A régi elhagyása azonban csak a dolog negatív oldala. A pozitív, az, ami a régi helyébe jő, azaz új, a nagyszerű és örökérvényű. S hogy az apostolok ezt a nagyszerűt és újat megsejtik Jézus hívásában, s bár kockázatosnak látszik az egész vállalkozás, s ők mégis követik a hívást, azt mutatja, hogy bátor, vállalkozó kedvű emberek voltak.

Igen, Jézus követése, a kereszténység ma is bátor és kockázatot vállaló embereknek való igazán. Olyanoknak, akik tudnak és akarnak változni, nem ragaszkodnak mindenáron a régihez és a megszokotthoz, a kényelmeshez. Azoknak, akik tudnak és akarnak újra kezdeni, megújulni, és még többre, jobbra törekedni. Azoknak való a kereszténység, akik nem akarnak magukba zárkózni, és önmagukkal megelégedni, hanem a lelki előrehaladás hívei.
Ezzel szemben a félénkek, a maguk kényelmét szeretők, a mindig nagyobb földi biztonságra törekvők, vagyis a megszokotthoz ragaszkodók és a szebb, jobb, igazabb iránt közömbösek mindig porul járnak Isten országában.

A „tartsatok bűnbánatot!” – Jézusi felszólítás az iménti megközelítésben azt jelenti, hogy legyünk bátrak, vállaljuk a kockázatot, merjünk fölhagyni a megszokott, beletörődött, az életbe belesavanyodott életmóddal, és isteni módon éljük az emberi életet, mert így fokozatosan, otthon leszünk a földön és a mennyben is.
Az elidegenedettséget ugyanis nem külső körülmények okozzák, hanem az, a helytelen életmód következménye. Aki Krisztus tanítása szerint él, az nem kapja meg ezt a betegséget, de ha ettől szenved, s kész visszatérni erre a Krisztus által mutatott útra, az garantáltan kigyógyul belőle.

A krisztusi élet lényege a kereszt, vagyis a mindent feladatként való elvállalás. Aki vállalja az ember-élet Jézus által hirdetett értelmét – vagyis, hogy nem önmagamért vagyok, hanem Istenért és az emberekért – az a sötétségből a világosságra jut, az otthon lesz a világban. A sötétséget, a lelkisötétséget ugyanis sohasem a külső erők fogják eloszlatni, hanem a Jézus Krisztussal való találkozás lelkünk mélyén. Mert ahol válaszol az ember Istennek, az örök szeretetnek hívó szavára, ott világosság támad, és élet fakad.

Aki vállalja a krisztusi életformát, ami miatt nem kell szégyenkeznie, az otthon lesz az emberi közösségben, ha az valóban emberi. Aki kiszabadul az alap bűn, az önistenítő önzés rabságából, az otthon lesz a maga életében. Aki bízik a Gondviselő Istenben, Atyjának vallva őt, annak nem lesz félelmet keltően idegen a földi élet, bármit hozzon is. Aki feladatként vállalja önmagát – tehát nem tárgyként sodródik, és nem élvezőgépként viselkedik – az nem lesz idegen önmagának, eltűnik lelkéből a halálfélelem, a tárggyá levés árnyéka.

A keresztény élet tehát nem csak arra készít fel, hogy otthon legyünk majd a mennyben, hanem otthonossá tesz a földi világban is. Sőt a kettőt összekapcsolja, mert tudja, hogy igazi hazánk a mennybe van, de oda az út a földön át vezet.
Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban. Krisztusban pedig találkozott és eggyé lett a mennyei és a földi, az isteni és az emberi. Így, aki az Úrral egy, az vele együtt van egyszerre otthon, az égben is, a földön is.