A karácsonyi ünnepkör után a nagyböjt kezdetéig az évközi idő egy részét tartja az egyház: meg-megállva, elgondolkodva Jézus életén, példabeszédein, kijelentésein, tanításán. Az évközi második vasárnap középpontjában Keresztelő Jánosnak Jézusra vonatkozó kijelentés áll: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!”
Ezt a jól ismert kifejezést, mondatot, megszoktuk, hozzá tartozik a vallási nyelvünkhöz, az, hogy Jézust azonosítjuk az Istennek feláldozott báránnyal. S bár ismert a bárány szimbolikus Krisztus-ábrázolása is, mégis ritkán gondolunk a hasonlat értelmére, mélységére, pedig érdemes megpróbálni, mert csak így juthatunk közelebb Jézusnak, az Isten bárányának titkához.
Töprengésünk első kérdése: vajon az Isten-embert hogyan lehet egy állattal jelképezni, vagy ha mégis, akkor miért nem az erőnek, a hatalomnak az állatképeivel?
A bárány képe mögött a zsidó vallási fölfogás egy igen régi fogalma, az engesztelő bárány, a bűnbak áll, amit Izajás próféta az eljövendő Messiásra vonatkoztat.
A bűnbak kifejezést mi magunk is szoktuk használni olykor és talán nem is tudjuk, hogy épp az Ószövetségből származik.
Volt ugyanis minden évben egy ünnep: az engesztelés nagy napja, amikor a főpap az egész nép bűnének bocsánatáért mutatott be áldozatot. Ilyenkor vettek két kecskebakot, az egyiket levágták, a másikra pedig jelképesen rárakták, ráolvasták az egész nép bűnét és kikergették a pusztába, ahol ez a bűnbak elpusztult. A nép viszont megmaradt, Isten megbocsátott neki és nem kellett meghalnia.
Izajás próféta szerint Isten szenvedő szolgája lesz a bárány, az a leölésre szánt juh, amely szótlanul áll nyírója előtt (Iz 53,7). Jézus az Isten Fia, aki alázatosan beállt a bűnösök közé, és így veszi el a világ bűneit, Ő vállalja majd magára a világ bűneit, hogy megsemmisítse, eltörölje azokat, miként az a kultikus állat, az imént említett kecskebak, amelyet a nép bűneiért áldoztak fel, a pusztába vezettek ki, hogy ott a bűnökkel együtt elpusztuljon.
Az evangélisták megjegyzik, hogy Jézus is hallgatott Pilátus előtt, tehát illik rá Izajás kijelentése, az áldozati bárányról, mely „nyírója előtt nem nyitotta ki ajkát”.
A bárány fogalma mögött van még egy másik előkép, az Egyiptomból való szabadulás alkalmával leölt bárány vére, amellyel bekenték a zsidóházak ajtófélfáit, s ennek köszönhetően megmenekültek abba a házba a zsidó elsőszülött gyerekek. Itt a bárány vére által mások szabadulnak meg!
Az arám nyelvben a két szó: bárány és szolga egyazon alakú szavak. Mintegy nyelvtanilag is előkészítve azt, ami Jézus személyében lesz valósággá: benne az ószövetségi bűnbakból az emberiség föláldozott megváltó báránya lesz, dicsőséges, húsvéti bárány, aki az örökkön élő Isten.
Kt. Töprengésünk második gondolata: A bűnökkel terhelt ártatlan bárány képe csak azoknak mond valamit, akik elfogadják a bűn létét, annak szomorú valóságát, jelenlétét az életükben. Bizonyára emlékezünk arra, hogy amikor felelősségre vonták a ’89-es események gyilkosait, vagy a náci haláltáborok tömeggyilkosait, nem egy így védekezett: „Nem vagyok bűnös, mert parancsra tettem”. A bűntudatot kiölte belőlük a hamis, vak engedelmesség egy felső hatalom kénye-kedvének.
A bűnt nem könnyű elismerni, beismerni, hiszen akkor meg is kell bánni, ki is kell valahogyan javítani, meg kell szüntetni, amit sokan egyáltalán nem akarnak.
„Bűnös ez az egész világ!” – szokták mondani, „csoda, ha mindenki lop, hazudik, és csal?” Megbánni csak azt lehet, amit rossznak tartok, s ami valahol mélyen sért engem is, és ami tönkre tette az Isten és köztem lévő viszonyt.
Nem elegendő bánat az, ha valaki azért fájlalja a bűnét, mert belőle kára származott, vagy, mert szégyenkeznie kell miatta.
A megbánásnak végső soron Isten iránti szeretetből kell fakadni, abból a tényből kiindulva, hogy tettemmel vagy mulasztásommal megbántottam azt, Aki fenntartás nélkül szeret engem, ezért elsősorban tőle kell kérnem a bocsánatot, s Ő arra fog indítani, hogy embertársaimmal is rendezem a nézeteltéréseket, megbántásokat.
S itt következik a legfontosabb mozzanat: a bűnt nem elég csak megbánni, azt el is kell törölni! Lehet, hogy valakinek sikerül szakítania a bűnnel, vagy elfelejtenie, mégis valahol megmarad az életében, bántja, nyugtalanítja.
Bűneink adósságát vállalta magára életáldozata árán Jézus, az Isten báránya, hogy föláldozva önmagát, örökre eltörölje. Ahogy Szent Péter első levelében olvassuk: „A hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak drága vére váltott meg” minket (1,19). Ezért „boldog, aki megmossa ruháját a Bárány vérében” (Jel 22,14).
Mai elmélkedésünk harmadik gondolata: Keresztelő Jánosnál egyértelműen látjuk, hogy Jézus a bűnös világ engesztelő áldozata, aki beteljesít minden ószövetségi bárány vonatkozást, ő az, kinek vére által élethez és szabadsághoz juthatunk.
Ez a jézusi felségcím – a már korábban mondottak alapján –, úgy mutatja be őt, mint aki személyében engeszteli ki magával az Istent az egész emberiségért. Jézus ezzel egy életformát kínál fel. Követőinek is hasonló sorsot szán. Mert, ahogy a Szentatya, Ferenc pápa fogalmaz: „Jézus útja a végsőkig tartó hűséges szeretet útja, egészen az életáldozatig, a keresztig tartó út.” Ez az oka annak, hogy a keresztények, amikor Krisztus követésére vállalkoznak, akkor mindig áldozatot is vállalnak.
A közösségért áldozatot hozó ember a keresztény közösségben mindig értékes embernek számít, sőt, úgy gondolták, hogy a nagy célok megvalósítása lehetetlen anélkül, hogy valaki ne hozna áldozatot érte. A kereszténység legnagyobb célja, Isten országának megvalósítása is, csak életáldozatok árán történhet meg. De a földi közösségek kiépítése és gazdagítása is sok áldozatot követel, és csak önfeláldozó emberekkel működhet, legyen szó akár egyházi vagy világi, plébániai vagy falú közösségekről.
Természetesen van ellenvélemény is. Korunk, kényelemhez szokott társadalma leértékeli az áldozatot, szükségtelennek tartja. Van, aki azt gondolja, hogy sok esetben szükségtelen áldozatot hozni, mindez, hogy saját kényelmességüket elfogadhatóként tüntessék fel. Legfőképpen talán azért, hogy a szükséges áldozatokat ne kelljen meghozniuk. Hála Istennek, azonban vannak olyanok is akik vallják, hogy a boldogságot és szépséget csak „áldozattal lehet elérni”, mert azzal, hogy beszélünk róla, a dolgok nem változnak meg, fel kell magunkat áldozni értük.
A ma embere menekül az áldozat elől, sok esetben a másokért hozott áldozat elől is - szülő a gyermeknevelés elől, ami olykor nem kis áldozatba kerül -, s ez igen sok fájdalomba kerül. Talán fontos lenne észrevennünk, a legnagyobb dolgok mindig csak ésszerű áldozatok árán valósulnak meg, s ezeket meg kell hozni valakinek.
Jézus áldozattá vált értünk, a keresztények is csak áldozatok árán képviselhetik Mesterüket. Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, hangzott el az evangéliumban. Igaz, nagyon kell szeretni céljainkat, hogy áldozatot is tudjunk hozni értük.
„Íme, az Isten Báránya” – mutatja fel a miséző pap a szentostyát, Krisztus testét. Ő az áldozati Bárány, aki a kereszten elvette a világ bűneit: a szentmisében ugyanez a Bárány fekszik az oltáron "fogyasztásra készen", kenyér és bor színe alatt.
Tudjuk, hogy a szentmiseáldozat Krisztus kereszthalálának, vagyis a Bárány leölésének újbóli megjelenítése, az áldozati lakoma, a szentáldozás pedig a megváltás gyümölcseinek magunkhoz vétele, ami nem más, mint a "világ bűneinek elvétele" és a "lélek békéje".
„Ő nem gyönge veletek szemben, hanem hatalmas köztetek” (2 Kor 13,3) - mondja Pál apostol Jézusra, az Isten Bárányára utalva. Bárcsak komolyan vennénk jelenlétét köztünk, észrevennénk, hogy a Bárány minket néz, „engem néz, egyedül engem kérdez, s egyetlen szó erejéig se mások bűneiről, hanem egyedül a saját bűneimről!” – ahogy Pilinszky János írja (Szög és olaj, 466). Ezért kérjük: Jézus, az Isten Báránya! – Irgalmazz nekünk! Jézus, az Isten Báránya! – Adj nekünk, és az egész világnak, minden embernek békét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése