Oldalak

vasárnap, december 08, 2013

Adventi várakozásunk a hűség próbája - Mária adventje - Advent 2. vasárnapja

 Ma advent második vasárnapján, ami egybe esik Szűz Mária szeplőtelen fogantatásával, az adventi időszak nagy lelki-mesternőjének, Máriának az alakját és életpéldáját szeretnénk felidézni és segítségével, megpróbálunk lelkiekben fölkészülni Karácsony szent ünnepére.
Hogy is ünnepelhetné az Egyház advent idején az eljövendő és várva-várt Üdvözítőt anélkül, hogy ne gondolna a Szűzanyára, ki szíve alatt hordozta, akit az egész világ várt. Ezért teljes joggal nevezhetjük adventet liturgikus Mária-hónapnak. Erre szolgálnak elsősorban a hajnali, rorátés szentmisék, ahol a körülmények lehetővé teszik azt. Szép, igazán kifejező szimbólum van abban, hogy a hajnal pirkadásakor mondjuk ezeket a szentmiséket, mert Mária a hajnal, aki jelezte, hogy jön Krisztus, a világ világossága, az igazi Nap, aki szétoszlatja az éj sötétjét.
Még jobban a kereszténység hajnalcsillagának mutatja be a szent Szüzet a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, mely advent elejére esik. Ekkor ünnepeljük Máriát, mint azt a nagy jelet, amelyet Szent János evangélista ír le. Ő, azaz asszony, kinek „ruhája a nap, a hold a lábai alatt és fején tizenkét csillagból álló korona ragyog”. Ő az, kit úgy köszöntött Gábor angyal: „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes”…
Szent Bernát írja: „Mária a Jákobból támadt nemes csillag, melynek fénye az égen tündököl, bevilágítja a földet, felmelegíti a szíveket, növekedésre serkenti az erényt. Mária a nemes és fényes csillag, e végtelen tengerünk fölött magasló, amely érdemei miatt ragyog, és példái által megvilágosít minket… Ha követed őt, sohasem tévedsz el utad során. Ha kéred őt, nem veszíted el a reményt… Oltalma alatt eléred a kikötőt.”

A világtörténelem legnagyobb eseménye, hogy Isten emberként lejött hozzánk a földre. Az emberiség, ameddig a történelmi emlékezet vissza tud nyúlni, mindig vágyakozott az Istennel való találkozásra. Ezért alakultak ki a különböző vallások rítusok. De ezekben mindig az ember akart valahogy fölfelé kapaszkodni, valamiképpen eljutni a természetfelettihez, Istenhez, vagy az istenekhez.
Az Ószövetségben a próféták jövendöléseiben tűnik fel egy új gondolat: Isten meg fog látogatni minket. Sőt, mint írja Izajás próféta – Ő elébe siet annak, aki az igazsághoz szabja tetteit, és aki utjain járva rá emlékezik (Iz 64, 4.).
Ennek a gondolatnak a beteljesedése kezdődik meg akkor, amikor Gábor angyal megjelenik Máriánál. De Isten mindenben másként viselkedik, mint azt várták. Nem gazdag pompában, ereje teljében jön el, hanem az emberi gondoskodásra rászorulva, szegényen, szerényen, szinte észrevétlen száll alá közénk. Mária is megérzi ezt az ellentmondásos, paradox helyzetet, átéli a maga kicsinységét, de mégis igent mond az angyalnak. Nem fél a környezetétől, elfogadja az utat, amit Isten számára kijelölt.
Igaz, kezdetben, az angyal üdvözlő szavára „zavarba jött és gondolkodóba esett”, sőt később rá is kérdez az angyalra: „hogyan történhet meg ez”?
Tehát nem közömbös számára, hogy mit hoz a jövő, amennyiben lehetséges tudni szeretné, hogy mit jelentenek az angyal szavai.
A nagy görög filozófus, Platón szerint: „A vizsgálódás, a gondolkodás nélküli élet nem méltó az emberhez”.
Pedig a XXI. század kezdetére a nyugtalanság megszűnt, a vágy kihunyt sok ember szívéből. Sajnos mi keresztények is hozzászoktunk a békés közömbösséghez, a felületességhez és az áldozatmentes, kényelmes élethez. Egykor igen fontosnak tartott kérdések átadták helyüket a televízióból ránk zúduló, értelmetlen, zagyva reklámoknak. Eltűntek a gondolatok, helyükre divatok, közhelyek és felületes ravaszkodás nyomult. Hát ezért kell újra megtalálnunk a szent ágostoni nyugtalanságot, hiszen - amint Julien Green írja - addig lehetünk nyugodtak, amíg él bennünk a szorongó várakozás.
Ez a kereszténység lelke, a sürgetés, a vágy, a várakozás, a hívő könyörgés lelke: Jöjjön el a te országod… Jöjj el Uram, Jézus! Sören Kirkegaard figyelmeztet minket: Nem tudjátok, hogy a szellem legmagasabb rendű nyugtalansága egyben a keresztény lét sajátossága?
„Hogyan történhet meg ez”? Ezzel a szorongó, izgatott kérdéssel indul Mária igazi adventje. Várakozása az Úr jövetelére – amely várakozás egy benne titokzatos módon megfogant gyermek születésére.
Még minden homályos számára: hogyan is valósul meg az amiről az angyal beszélt, mit szól József, hogy lehet a benne mocorgó élet a Magasságbeli Fia? De szorongó várakozásában állhatatos, ragaszkodik az igenhez, amit egyszer kimondott. Szíve mélyén kincsként őrzi azt. Ez Mária adventje. Az igen örömében és bizonytalanságában eltöltött kilenc hónapi tevékeny várakozás, amelynek a gyümölcse maga Jézus.
És a mi adventünk milyen, ennek gyümölcse a karácsonyi Kisded? Julien Greennel mi is valljuk? - addig lehetünk nyugodtak, amíg él bennünk a szorongó várakozás.
Ezzel kapcsolatban a nagy költő, Rilke gondolatát idézhetjük, mely szerint „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk“. Mondhatnánk ezt akár úgy is, hogy meg kell tanulnunk várakozni arra, ami a miénk. Mert Jézus születésének ünnepe több mint 2000 éve a miénk. Miénk a szenteste csendje, nyugalma, békéje, de a szentmise örömhíre is, éppúgy, mint a karácsonyfa szépsége, a gyertya fénye, szeretteink kedves szava, a befűtött szoba melege, az ünnepi étel illata és íze… és még sorolhatnánk, mi mindenünk van, ami után vágyakozhatnánk, és hálát is adhatnánk egyúttal.
Igen, „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk, és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul haza találnunk.
Az életutazás legdrágább kincse a reménység, a Végtelen felé tartó zarándokok erénye. Ők meg vannak győződve róla, mint Dávid, hogy csak idegenek és jövevények vagyunk előtted, mint amilyenek atyáink is voltak (1 Krón 29,15). Tudatában vannak egy látszólagos ellentétnek: Az Úr veletek van, mert ti is vele voltatok. Ha keresitek, hagyja, hogy megtaláljátok; de ha elhagyjátok, ő is elhagy benneteket (2 Krón 15,2). Másrészt Izajás meg nyíltan mondja: Aki nem keresett, rámtalált, fölismert, aki utánam nem járt (Róm 10,20). Isten szereti a csapdákat, a meglepetéseket, és szeretné, ha az emberek ott várnák őt a kútnál, mint a szamariai asszony, a tűző nap hevében vagy éjjel, mint Nikodémus, a házuk rejtekén vagy mindennapi munkahelyükön.
Pilinszky János szerint: „Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni.” Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát.

Advent idején mi arra várakozunk, és az után vágyódhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk.
A keresztény ember tehát a Boldogságos Szűzanyához hasonlóan: váró ember, Jézust váró ember, amit minden szentmisében meg is vallunk: „Reménykedve várjuk az örök boldogságot, és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét.”
Így volt ez a kereszténység kezdetétől fogva. Szent Pál levelei tesznek tanúságot róla: „Várjátok Urunk Jézus Krisztus megjelenését” (1Kor 1,6). „Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét (Tit 2,13).
De éppen maga Jézus biztatott bennünket erre a várakozásra. Hiszen Ő tanított bennünket így imádkozni: „Jöjjön el a Te országod!” S amint közeledett Jézus földi életének utolsó órája, úgy lett egyre világosabb, hogy az „Isten országa” valójában nem más, mint maga Jézus, az „Emmanuel”, a „velünk lévő Isten”, aki megment bennünket a bűn és halál sötétségéből, és elvezet az örök élet feltámadására. Így az Isten országának várása Jézus halála és feltámadása után Jézus-várássá alakul.
Bizonyára ismerjük az újszövetségi Szentírásból, az őskeresztények arám nyelven mondott egy szavas imáját: „Maranatha” (1Kor 16,22). Ezt a szót kétféleképpen is lehet fordítani, attól függően, hogy hogyan olvassuk: Urunk jön, vagy Urunk, jöjj. Az őskeresztények valószínűleg az utóbbi értelemben használták, de örömteli reményük alapja éppen az volt, hogy ezek a szavak állító mondat formájában is érvényesek. „Jön az Úr”, egész biztosan jön! Senki jövetelét meg nem gátolhatja. Mi pedig várjuk, reménykedve várjuk, és imádkozva kérjük ezt a nagy, biztos eljövetelt, amely megnyitja számunkra az örök életet.

„Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Valljuk a szentmise Credójában. Ez az „örök élet” szoros kapcsolatban van Jézus-várásunkkal. Ugyanis csak olyan „örök életre” érdemes várni, amelyet a szeretet tölt ki. Ha senkit nem várunk és senki nem vár ránk, ha senkit nem szeretünk, és senki nem szeret, akkor értelmetlen az élet. Ha egy ilyen élet örökké tart, az a pokol. Csak úgy érdemes örökké élni, ha az élet találkozás azzal, akit „reménykedve várunk” és aki reménykedve vár bennünket. Mert nemcsak mi várjuk Jézust, hanem Jézus is vár minket. Nemcsak mi várjuk az Atyaisten országának eljövetelét, hanem az Atyaisten is vár mireánk, gyermekeire – bizony sokszor „tékozló” gyermekeire –, és ujjongva örül, ha hazatalálunk, és szívére ölelhet bennünket. Szent Ágoston írja „Ott nyugalmat lelünk és látjuk az Istent: látjuk és szeretjük, szeretjük és dicsérjük. Ez lesz a vég, amelynek vége nincs.”

A mi adventi várakozásunk is hasonló lehet Máriáéhoz. Az életünk során mindannyiunknak egyszer igent kell mondani Istennek, ha nem akarjuk eltaszítani magunkat Tőle. Lehet, hogy van, aki már megtette: kimondta az IGENT, vagy még előtte áll, szorong, tépelődik, gondolkodik és kérdez, ez nem baj csak közömbösek ne maradjunk, mert csak „addig lehetünk nyugodtak, amíg él bennünk a szorongó várakozás”- mondtuk korábban.
Viszont ha van bátorságunk kimondani az igent és ráhagyatkozni a gondviselő Istenre, mint a názáreti Szűz tette, életünket Krisztusra, a Sziklára építeni, akkor a Szentlélek minket is beárnyékoz.
Isten mindannyiunkban meg akar foganni, fejlődni szeretne bennünk, hogy végül világra jöjjön általunk. Ehhez nekünk is Mária állhatatosságával és türelmével kell hordoznunk Őt a mindenapjainkban. Ragaszkodnunk kell a kimondott IGEN szavunkhoz, mert ez a szavunk teremtő szó: Istent termi számunkra.
Adventi várakozásunk ezért a hűség próbája: Kitartok-e a bennem élő Isten, Jézus Krisztus mellett minden körülmény között?
Ha igen, akkor szép lesz és eredményes lesz az adventi várakozásom és boldog a Karácsonyom.

Nincsenek megjegyzések: