Oldalak

kedd, október 15, 2013

Avilai Szent Teréz emléknapja

Jézusról nevezett Teréz az Egyház egyik legnagyobb női szentje. 
Nagy Szent Teréznek is hívják, megkülönböztetendő a kármelita rend XIX. századi nagy alakjától, Lisieux-i Szent Teréztől. 1614-ben V. Pál pápa boldoggá, 1622-ben XV. Gergely szentté avatta. VI. Pál 1970-ben egyházdoktorrá nyilvánította.

Teréz (Tereza Ahumada) 1515. március 28-án született a spanyolországi Avilában. 1536-ban lépett be a kármelita rend Encarnación (Megtestesülés) kolostorába. „Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint az a perc, amikor elhagytam a szülői házat. Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok” – írta később. Az elbűvölően csevegő, fiatal szerzetesnőt sokan látogatták a városból, köztük egy fiatal nemes, akivel szívesen barátkozott. Közben azonban bensőséges imaéletet élt, s állandóan úgy érezte, hogy Isten szeretete nem tűr vetélytársat. Végül döntött: megszakított minden fölösleges társadalmi kapcsolatot, és egészen Isten imádásának szentelte magát. Elárasztották a misztikus kegyelmek – olvasható Kovács Gábor, Hagiosz című honlapján.
„Az emberen úgy külsőleg, mint bensőleg valami mély kábultság vesz erőt. A külső ember, vagy mondjuk inkább – hogy jobban megértsétek – a test, moccanni sem mer, hanem mint aki elért útja végére, megpihen, hogy aztán annál jobban tudjon újra előre haladni. Ebből a pihenésből ugyanis kettőzött erővel kel fel. Az ember testét nagyon kellemes érzés fogja el, a lelke pedig teljesen ki van elégítve. Úgy örül annak, hogy ott van a forrás mellett, hogy még mielőtt innék belőle, a szomja lecsillapodik, s úgy érzi, nincs többé kívánnivalója. A lelki tehetségek pihennek, s szeretnének állandóan ilyen nyugalomban maradni, mert minden mozdulatuk zavarólag hat a lélek lobogó szerelmi lángjára. Mindazonáltal nincsenek megbénulva, mert hiszen képesek arra gondolni, hogy kinek a közelében vannak” – írja önéletrajzában Teréz.
A misztikus szerzetes úgy érezte: „cselekedeteket kell végrehajtani, mindig csak cselekedeteket”, hiszen „nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni”.
Teréz mindenekelőtt hűséges akart lenni a rendi regulához, mert tapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől, egyetlen fillér nélkül hozzálátott Avilában egy kis kolostor építéséhez. Az 1562-ben alapított, Szent Józsefről elnevezett kármelita rendházban szigorúbb életmód volt érvényben. Teréz, elszánva magát, hogy a kármelita életet a maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját, és nevet változtatott: ettől kezdve Jézusról nevezett Teréz volt a rendi neve. Az általa kezdeményezett reform visszaállította a kármelita rend eredeti kontemplatív karakterét. Ez ösztönözte később Keresztes Szent Jánost is arra, hogy hasonló megújhodást vigyen végbe a rend férfi szárnyán belül.
Rendje megújításán fáradozva sok megpróbáltatást kellett szenvednie. Bármilyen alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentől kapott kinyilatkoztatások miatt nővértársai üldözni kezdték, azzal vádolván, hogy látomásai nem Istentől, hanem az ördögtől valók. E kínos helyzetből négy szent – Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János – tanúságtétele szabadította meg: ők igazolták Teréz misztikájának igaz voltát.
A támadások ellenére tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták számára. Sokan csatlakoztak Terézhez. Jelentős támaszt kapott Keresztes Szent Jánostól és Grácián Jeromostól, akik mellette álltak akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene – szerepel a Szentek életében.
Teréz az Egyház egyik legnagyobb női szentje. Számos jelentős könyv szerzője: önéletrajzából, mely Az Úr irgalmasságának könyve címet viseli, a Tökéletesség útja, a Belső várkastély és Az alapítások műveiből megismerhetjük misztikus tanítását.

Önéletrajzában négy szinjét különbözteti meg az imádságnak, s ezt az öntözés négy módjához hasonlítja. Az első mód az, amikor vödörrel mi magunk hordjuk a vizet – ez az aktív erőfeszítéssel végzett imádság. A második az, amikor vízemelő kereket használunk – olyan összeszedettség, amelyben már fellép a belénk öntött szemlélődés, a nyugalom imája is; a harmadik, amikor az öntözött földhöz vezetjük egy folyó vizét – a nyugalom imájának intenzívebb formája; a negyedik a záporeső – az egyesülés, unión, amelyben Isten átmenetileg leállítja a lelki képességek működését. „A lélek olykor mintegy kiemelkedik önmagából, olyanféleképpen, mint az égő tűz, amely lángot vet; s olykor az a tűz hirtelen nagyon meg tud növekedni. Ez a láng magasan föléje emelkedik a tűznek, de azért nem különböző dolog a tűztől, hanem ugyanannak a tűznek a lángja.”
„Lelkem azonmód összeszedetté válik, én pedig belépek a csendesség vagy az elragadtatás állapotába, így képtelen vagyok használni lelki képességeimet vagy érzékszerveimet… Minden elnyugszik, a lélek pedig egyedül marad a hatalmas csend és a mélységes elégedettség állapotában” – olvasható Teréz tapasztalata a Lelki számadások című könyvében.

A hagyomány szerint egy szeráf az isteni szeretet tüzes lándzsájával döfte át a szívét. A transverberatio jelenetét örökíti meg Bernini híres szobra a római S. Maria Vittoria-templomban.
1582. október 4-én este halt meg Alba de Tormesben. 1614-ben V. Pál boldoggá, 1622-ben XV. Gergely szentté avatta. VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én egyháztanítói címmel tisztelte meg. Liturgikus ünnepe október 15-ére került.

Forrás: Magyar Kurír 

Nincsenek megjegyzések: