Oldalak

vasárnap, augusztus 25, 2013

Kevesen vannak, akik üdvözülnek? (Lk 13, 22-30) - Évközi 21. vasárnap

Életünk végső célja, az üdvösség elnyerésének lehetősége a legfontosabb kérdés számunkra. Ezzel kapcsolatosan fülünkbe csenghetnek az Úr Jézus ismert szavai: Mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is magának, lelke azonban kárt szenved. Az örök üdvösség, az örök boldogság elnyerésének reménye nagy-nagy ösztönzést kellene adjon nekünk a becsületességre, az életben való helytállásra, életünk keresztjeinek türelmes hordozására.
A mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézust megkérdezte valaki: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”(Lk 13,23) – akik elnyerik az örök boldogságot? A fölvetett kérdésre egyszerű választ lehetett volna adni azzal, hogy kevesen vagy sokan jutnak be a mennyek országába, de Jézus nem ezt a választ adta, mert mi értelme tudni azt, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek, ha én magam porul járok, elkárhozok. Bizony semmi értelme.
A „sokan vagy kevesen üdvözülnek” kérdés tehát elvisz a lényeg mellett. Mert mi a lényeg? Bizony nem a számadat, bármennyire is szeretjük a számokban adott válaszokat. Sőt, adott esetben a statisztikai adat kifejezetten félrevezető is lehet.
Például közlik azt, hogy a házastársak nagyobb része nem tartja meg a házastársi hűséget. – Illetve az emberek többségénél természetes a hazugság… Ezek az adatok – még ha igazak is –, félrevezetők, tudniillik elhitetik a házasságban élőkkel, hogy a házastársi hűtlenség, vagy a hazugság, teljesen átlagos, sőt elfogadott magatartásforma, mert mindenki így tesz. Nos, a keresztény tanítás szerint a házastársi hűtlenség, vagy a hazudozás, még ha mindenki így tesz is, nem elfogadott magatartás, hanem a bűnös életvitelnek a következménye. Ezt pedig semmiképpen sem lehet összeegyeztetni a Krisztust követő, öntudatos hivő élettel.
Jézus nem úgy válaszol a statisztikai adatot firtató kérdésre, ahogy azt szerette volna a kérdező, mert nem akar félrevezetni senkit. Ő nem akart megfelelni a kérdező elvárásának, mert őt nem a számadatok érdeklik, hanem az egyes ember örök sorsa, ezért képes beszéddel válaszolt.
„Törekedjetek bemenni a szűk kapun!” – mondta. Mert sokan próbálkoznak majd, de nem fognak bejutni, mert a ház ura felkel, és bezárja az ajtót. Ezután minden próbálkozás hiábavaló. Az érvek nem érnek majd semmit, a válasz mindig csak elutasítás lesz.
Eddig az is nyilvánvaló volt a szövegből, hogy ez a választott népnek szólt, hisz ők voltak Jézus hallgatói és úgy gondolták, hogy csak ők fognak üdvözülni. Az evangélium folytatásában, az első olvasmányból hallott, Izajás próféta gondolata tér vissza, ami által Jézus a lényegre mutat rá, vagyis mindenki üdvözülhet, mivel Isten mindenkinek felajánlja az üdvösséget. Az Úr Jézus azon fáradozik, hogy áttörje a választott nép szűk gondolkodásmódját. Azt hangsúlyozza, hogy a végső számadás napján semmit sem jelent a választott néphez való tartozás vagy a vele való bizalmas viszony. Ezért hiábavaló lesz, ha ezt mondogatják: „A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcáinkon tanítottál”(L13,26). Ha ezekhez a kiváltságokhoz nem járul a hit és hitből fakadó tettek, Izrael fiai sem lépnek be Isten országába. „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak Isten országában, mert így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók”(Lk 13, 29-30). Vagyis a választott nép elsőként kapott meghívást az üdvösségre, de ha nem tér meg és nem fogadja el Krisztust, akkor más, utolsóként meghívott népek lépnek a helyükbe.
Az evangélium örök-érvényű volta miatt az Úr Jézus kijelentése nemcsak az ószövetségi választott népre vonatkozik, hanem ránk is, Isten újszövetségi választott népére, az Egyházra is, vagyis az Egyházhoz való tartozás kiváltsága csak akkor vezet el az üdvösségre, ha azt a Krisztushoz és az ő Evangéliumához való hűséges ragaszkodás kíséri. A hívők nem zárkózhatnak be kiváltságos helyzetükbe. Pontosan ezek a kiváltságok kötelezik arra, hogy testvéreik felé fordulva a hit körébe vonzzák őket. Isten előtt nem a kiváltságok számítanak, hanem az elbizakodottságtól mentes alázat, a mások javát kereső szerető szív, a lemondás szelleme, amely bátorságot ad „a szűk kapun” való bejutáshoz, és legyőzi az önzés mindenfajta megnyilvánulását.
Tehát az Isten országába való bejutás nem a testi származás, a választott néphez való tartozás révén történik. A választott nép előnyt élvezett, az ősatyák birtokolták az ígéreteket, a próféták közvetítették az Isten üzenetét. Azonban mindez nem elégséges arra, hogy az üdvösség birtokosai legyenek. Jézus felajánlja a pogányoknak is az üdvösséget, de mindenkinek vállalni kell a hozzá vezető út megtételét, az erőfeszítéseket, amit Jézus a szűk kapu képével állít elénk.
Az Úr Jézus komolyan veszi az ember örök sorsát, ezért ezzel a képes beszéddel figyelmeztet: ha be akarunk jutni az üdvösségre, akkor komolyan kell törekedni arra, egyébként könnyen megtörténhet, hogy az ember a kapun kívül marad.
Az Úr Jézus nem ad számszerű választ a kérdésre, mert nem akarja, hogy szemünket a statisztikai adatokra vessük. Jézus azt akarja, hogy figyelmünket örök sorsunkra irányítsuk. A költő szavaival élve: Vigyázó szemetek az ajtóra vessétek!
De hol van, azaz ajtó, amelyen át kell mennünk? Jézus saját magát állítja elénk, mint kaput, mikor ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok a juhok számára a kapu… Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül…” (Jn10,7-9).
Jézus válaszával tehát nem a kérdésre ad feleletet, nem jelenti ki, hogy sokan, vagy kevesen üdvözülnek, hanem inkább buzdítani akar, hogy törekedjünk az üdvösségre, mert az nem is olyan magától értetődően fog ölünkbe hullani, annak elnyeréséért nekünk is tennünk kell. Ugyanakkor válaszával az Úr óvni szeretne a vallásos élet, a vallásos magatartás két szélsőséges, végletes formájától.
Az egyik véglet - ami akár a mai evangélium téves értelmezéséből is eredhet - a teljesítményre törekvő vallásosság. Jézus szavait is könnyen efelé lehet értelmezni: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak”(Lk 13,24).
Nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy Isten a vallásosságban egyfajta teljesítményt, mennyiséget várna el tőlünk. Isten nem teljesítményt, hanem őszinteséget és bizalmat vár tőlünk.
De teljesítményorientált világunk gondolkodása a vallásos gondolkodásba is beférkőzött, talán jobban, mint gondolnánk. Az az imádkozó, aki teljesítményét hangsúlyozza – pedig mennyit imádkoztam, szokták mondani –, bizalmatlan imádkozó.
Az ilyenek számára lehetetlen egy szabad, szeretetteli, elfogulatlan kapcsolat Istennel, hiszen már gyermekkorától kezdve a teljesítményben való gondolkodást szívta magába, amelynek lényege, hogy az Istennek őrá figyelését és kéréseinek meghallgatását csak egy meghatározott teljesítmény elérése, bizonyos ima mennyiség elvégzése után tudja elérni. A szeretetet állandóan ki kell érdemelni. Így természetesen nem is csoda, ha az ilyen emberben megrögződik az az érzés, hogy az Atyaisten is csak fáradságos, erőfeszítés után adja szeretetét.
Itt már az isteni parancsok teljesítése félelemmel teli holt engedelmességből ered, és egyáltalán nem szeretetből fakad.
Az hogy feltétel nélkül ajándékozza a szeretetét az Isten, és hogy egy elrontott, de megbánt életet egyetlen szavával megbocsásson, a teljesítmény-mániákus keresztény számára teljességgel abszurd gondolat. Görcsösen ragaszkodik egyfajta átöröklött hit- és istenképhez, a régebbről hozottakat nem vizsgálja felül, és minden változásnak ellenszegül.
A vallásosság másik véglete az a gondolkodás, hogy könnyű üdvözülni. Elég csak egyfajta jó szándék, igyekezet és akkor máris üdvözülhet az ember. Ám az elméleti tudás, a jó szándék és az állandóan hangoztatott igyekezet, még önmagában nem üdvözíthet. A régi mondás szerint is csupa igyekezettel és jó szándékkal van kikövezve a kárhozatba vezető út.
Egyfajta pogány – mert kereszténynek aligha nevezhető szemlélet kezd mind jobban eluralkodni az Egyházban, miszerint a szülők minden további nélkül megkereszteltetik gyermeküket, ragaszkodnak hozzá, hogy legyen elsőáldozó, bérmálkozó, vagyis essen túl mindenen, ami a szokás szerint egyházi, anélkül, hogy a legcsekélyebb elkötelezettség lenne bennük, vagy egyáltalán arról lenne valami világos fogalma, hogy mik ezek az események.
Ne feledjük, hogy Krisztus az örökkévalóság kapujában, az utolsó ítéleten nem azt fogja számon kérni tőlünk, hogy meg vagyunk-e keresztelve, voltunk-e elsőáldozók, bérmálkozók, hanem az ő hű képmásai, igazi követői voltunk-e vagy sem? Természetesen a szentségekkel való élés, segítséget nyújt ahhoz, hogy jó és öntudatos keresztények, azaz Krisztus hű képmásai lehessünk.
Figyelemre méltó, hogy Jézus az utolsó ítéleten az irgalmasság cselekedetei alapján ítéli majd meg az embereket, mert a hit a szeretetben nyilvánul meg, vagyis: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek”(Mt 25,35...). 
Az üdvösségünkön, örök boldogságunkon nekünk is munkálkodnunk kell, mégpedig szüntelen jó cselekedetekkel, mert egyszer csak „A ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kinn rekedtek, és zörgetni kezdtek az ajtón… ő azt feleli nektek: Nem tudom, honnan vagytok”(Lk 13,25). Legyünk tehát mindig résen, éljük mindennapjainkat Isten Országa szerint – Szt. Péter apostol arra biztat, hogy a szeretet vezéreljen bennünket: „Éljetek szép életet a pogányok között, hogy lássák jótetteiteket, és látogatása napján majd magasztalják az Istent…"(1Pt 2,12). 

Ez a szép élet, ez a szeretet legyen az, amit Istennél tapasztalunk meg a vele való kapcsolatunkban, az imádságban, a szentáldozásainkban. S ha így élünk, nem érhet meglepetés bennünket, bármelyik órában is érkezik az Úr, akkor mindegy lesz, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek, mert mi ott leszünk az üdvözültek között. Ámen.

Nincsenek megjegyzések: