Oldalak

vasárnap, július 21, 2013

Szeretettel hallgassuk Isten szavát és hűségesen éljük azt – Évközi 16. vasárnap

Jan Vermeer van Delft: Jézus Máriánál és Mártánál
A szentírási olvasmányok alapján a mai napot a vendéglátás, a vendég fogadás vasárnapjának is nevezhetnénk. A szentírási részekben nem is akármilyen vendég fogadásáról van szó, hisz maga az Isten látogat el az emberhez. Az első olvasmányban (Ter 18, 1-10) Ábrahám a mindenség teremtő Urát láthatta vendégül, míg az evangélium Mária és Márta történetével (Lk,10 38-42), az Úr Jézus fogadásával foglalkozik.

Ábrahám a déli forróság idején a sátora előtt üldögélt, a nagy hőség miatt nem dolgozott. Ilyen körülmények között vette észre Jahvét a három közeledő titokzatos személy alakjában. A pátriárka mintegy megsejtve, hogy kivételes, isteni eseményről van szó, rendkívüli készséggel fogadja őket és pompás lakomát készít nekik. „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat”(3) - mondja. Sokkal több ez, mint egyszerű meghívás, szinte könyörög, hogy vendégül láthassa az Urat. hogy sátrába fogadja, és maga mellett tartsa. Ábrahám „Isten barátja” (Iz 41,8), aki a legnagyobb tisztelettel és ugyanakkor alázatos bizalommal beszél vele, minden vágya az, hogy szolgálhassa Őt.

A Bibliát olvasva Isten jelenéseivel kapcsolatosan, megállapíthatjuk, hogy Isten nem szokott délben megjelenni, hanem éjjel, mint a kis Sámuelnek, vagy estefelé, mint az áldozatot bemutató Illés prófétának, vagy hajnalban, mint a halászó apostoloknak a genezáreti tó partján. Nem mintha a nap kelős közepén nem tudna kegyelmet adni, inkább az ember miatt, aki a déli hőségben nem annyira fogékony, könnyen elcsügged, vagy épen lázas tevékenységbe öli, meg nem oldott életének problémáit.
Ha azonban a déli nap hevében, élete terméketlenségétől fonnyadt szívvel is képes az ember olyan nagylelkűen vendéget fogadni, mint Ábrahám, akkor Isten belép az életébe. Az étkezés végén elhangzó ígéret – Ábrahám és Sára előrehaladott koruk ellenére gyermeket kapnak – világosan kinyilatkoztatja a három személy emberfölötti természetét. Egy ősi keresztény hagyomány a Szentháromság képét látja ebben a jelenésben: ha megfigyeltük, a három embert Ábrahám egy személyként szólítja meg: Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt…
Miért ne tudnánk megtenni ezt mi is? Ölünkbe ejtett kezünket miért ne tudnánk mi is üdvözlésre emelni akkor, amikor bekopogtat valaki szívünk ajtaján? Csüggedtségünkön, életuntságunkon miért ne tudnánk erőt venni legalább egy órácskára, akár a rekkenőség idején is, hogy kinyilvánítsuk szeretetünk jelét az iránt, aki betért hozzánk?
Mert ne feledjük, az emberi élet forró delén vagy azon túl, mikor a csüggedtség és keserűség lassan egész testünket-lelkünket átjárta, ez az apró erőfeszítés is óriási esemény, a kegyelem műve. Erre tanít bennünket Ábrahám története. Hiszen a déli hőség idején milyen nagy vendég lépett be Ábrahámhoz: Maga az Isten, aki életet ígért neki, Izsák születését, mely egyben az ő lelki-újjászületését is jelentette.

Az evangélium szerint Mária és Márta házába is az Úr Jézus személyében nagy vendég, az Isten érkezik. Ábrahám e két leszármazottjában a befogadás két formáját láthatjuk: a vendégül látást, annak minden gyakorlati velejárójával, melyet Márta képvisel, s a szerető figyelmet, melyet Mária tanúsít. Egyik sem hiányozhat a keresztény ember életből, ám a súlypont a belső figyelmen kell hogy legyen. E nélkül a belső figyelem nélkül a szeretet nem volna szeretet, csak lázas tevékenység, mely nem képes közölni a lényeget, s nem alkalmas arra, hogy előkészítse az Úrral való bensőséges találkozást.
Milyen sokat mondó egy szépen megterített asztal, kivasalt hófehér ing, egy csokor virág, tisztán tartott lakás. A szeretet megannyi hírnöke emberi kapcsolatainkban. Miért ne lenne így az Istennel is. A mulandóban is az örökkévalóknak kell felragyognia, hogy így megérinthessen bennünket szívünk mélyén az Úr kegyelme, s feltárja nekünk isteni ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát.

Kétségtelen, hogy mindkét nővér helyesen akar cselekedni. Meg akarnak felelni Jézus elvárásának, őt szívből be szeretnék fogadni. Az embernek először az a benyomása, hogy Márta ezért többet tesz. Mégis testvére, Mária talál igazi elismerésre. Mit csinál ő, ami értékesebb annál, amit Márta tesz? Majdnem az a látszat, hogy semmit. Ő csak figyelemmel hallgat az Úr lábaihoz ülve. Nincs akkor igaza Mártának, amikor panaszkodik? Könnyen bele élhetjük magunkat mi is Márta helyzetébe. Mintha mindkét kezünk tele lenne munkával, valaki más pedig csak ott ül és hallgat, és nézi, hogy mi mit teszünk.
Az Úr Jézus szerint Mária mégis a jobbik részt választotta. Ő megértette, hogy az ember nemcsak kenyérrel él. Őt nemcsak érdeklik Jézus szavai, nem érdekes beszélgetőtársat lát benne, hanem Isten emberét, aki Isten Szavát közvetíti. Ezért félreteszi azt, ami mulandó és azzal törődik, ami örökre megmarad. Jézus azért dicséri meg, mert ő szavaira éhezik, mert nem feledkezik bele a hétköznapok tevékenységébe, nem foglalják le a mindennapok gondjai úgy, hogy Róla megfeledkezne. Egész szívvel Jézusra figyel, és ezzel az üdvösség titka foglalja le.

Házi feladatként megválaszolandó kérdés, hogy milyen tanulsággal szolgál az első olvasmányból Ábrahám, valamint az evangéliumi szakaszból Mária és Márta története számunkra?
Az embert nem szétágazó tevékenysége, hanem az üdvözíti, hogy szeretettel hallgatja Isten szavát és azt hűségesen éli. Vagyis mindig az ér többet, amit Isten tesz és mond az embernek, nem pedig az, amit az ember tehet ő érte…
Az elmúlt vasárnap az irgalmas szamaritánus történetéből kiderült, hogy annak a vallásosságnak, jámborságnak nincs igazi értéke, amely nincs hatással a mindennapi életre. Az ószövetségi pap és a levita a jeruzsálemi templomból jön, imádságuk, áldozatuk értéktelen marad, mert nem egészíti ki a segítő szeretet gyakorlása. Nem elegendő a törvények értelmezésével foglalkozni, nem elegendő önmagában a Szentírás olvasása sem. Szent Jakab apostol is az ő levelében arra figyelmeztet minket, hogy nem elég hallgatni Isten Szavát, hanem azt teljesíteni is kell.

Azonban a másik egyoldalúságtól is óvakodnunk kell, a mai evangéliumi szakasz szerint. Manapság sokszor hallani, becsületes ember vagyok, nem okozok kárt másnak, mindenkin segítek, akin csak tudok. Igaz nem járok templomba, de azért sokszor jobb keresztény vagyok azoknál, mint akik mindig a templomba vannak. Erre válaszként Márta és Mária történetében Jézus mintha csak azt mondaná: valami egészen fontos dologról feledkezel meg, ami nélkül tetteid igazi tartalmukban nem mondhatók igazán értékeseknek.
Isten és az ember szeretete csak úgy lehetséges, ha hallgatsz az Úr szavára, ha bensődben figyelni tudsz rá. Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy Mária választása csupán a szemlélődő szerzetesek, például a Klarisszák dolga… Az igazság az, hogy bizonyos mértékig minden kereszténynek ezt kell választania, vagyis nem a tevékenységnek, hanem Isten szava hallgatásának és elmélyítésének kell adni az elsőbbséget, mert csak így lesz képes az ember arra, hogy az Evangéliumot élje akkor is, amikor az kemény áldozatba kerül…
Életünkben mennyi mindenért aggódunk és mennyi dolog nyugtalanít minket, pedig elég volna csak Istenre, az egyetlen szükségesre figyelni. Szent Máté evangéliumában maga az Úr mondja: „Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33). „Isten egyedül elég!” – mondta egykor Avilai Szent Teréz. Milyen sokszor hivatkozunk elfoglaltságainkra, hogy miattuk nem jut idő a napi imádságra, vasárnapi szentmisére, vagyis a legfontosabbra: Istenre.

Az Egyház azoknak a híveknek a gyülekezete, akik hallgatnak Isten Szavára. Akik számára természetes Mária magatartása, aki Jézus lábainál ül és hallgatja az ő szavait. Nemcsak ez természetes, hanem az is, hogy ezt minden másnál fontosabbnak tartja, minden más feladata, tevékenysége elé helyezi.
Minden vasárnap a keresztény ember arra hivatott, hogy találkozzon az Úrral és szavait hallgassa. Mindez legmélyebben a szentmisén való részvételben valósulhat meg, de az imádság és elmélkedés percei, a pihenés és a testvériesség pillanatai mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy megszenteljük az Úr napját. Ha a Szentlélek közreműködésével, az Atya szállást vesz az ember szívében, akkor testvéreinket is könnyebben fogjuk tudni szolgálni.

Könnyű félreérteni a mai evangéliumot, vigyázzunk: Urunk Jézus nem a szemlélődő (az Isten előtt elidőző, Benne megpihenő) és az aktív, a tevékeny életet állítja szembe egymással, nem a cselekvést ítéli el, vagy minősíti le, hanem arra akar figyelmeztetni, hogy a túlzó aktivitásban ne feledkezzünk meg az Istenről.
Ezzel összefüggésben idézhetjük, Szent Ferenc atyánknak Szent Antalhoz irt levelét, amelyben a testvérek teológiai képzésével kapcsolatosan elmondja legfőbb feltételét, ami abban áll, hogy az imádság és áhítat szellemét semmiképpen nem szabad kioltani, idézem a levelet: „Antal testvérnek, püspökömnek Ferenc testvér üdvöt kíván! Megelégedésemre szolgál, hogy a szent teológiából előadásokat tartasz a testvéreknek. Vigyázni kell azonban, hogy e stúdium során ki ne oltsd a szent áhítat és imádság szellemét, ahogy az regulánkban áll.” Hát, ha a teológiai, hittani tanulmányok kapcsán fenn áll a veszély, hogy megfeledkezzünk Istenről, akkor mennyivel inkább az egyéb tevékenységek végzése közben.

Az előző vasárnapon Jézus Krisztus így szólított minket cselekvésre az irgalmas szamaritánus történetének a végén: „Menj és cselekedj hasonlóképpen!” Vagyis a jót tenni kell, csak a fontos az, hogy jól tegyük a jót, azaz mindig Őrá figyelve. Az Úr attól a cselekvéstől óv, ami nincs vele átbeszélve, ami nem ráfigyelve történik, ahol a cselekvés leválik a Jézussal való kapcsolatunkról.
Ma felszólítást kaptunk arra, hogy hétköznapi tetteinket értékessé tegyük azáltal, hogy azokat az Úr Jézus tanításának fényében vigyük véghez, hogy azokat Jézus szavainak hallgatása előzze meg, kísérje és hassa át, mert csak így tudunk szert tenni olyan értékekre, amelyeket nem fogunk elveszíteni sohasem, s amelyek megmaradnak az örökéletre.

Hála Istennek ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira. De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő: hiszen Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel gondoskodnak másokról, néha viszont azt, hogy legyünk Máriák, akik szeretettel hallgatunk igéire, akik csendben le tudunk ülni lábai elé, Rá figyelve, Őt szemlélve.

Nincsenek megjegyzések: