Oldalak

vasárnap, június 09, 2013

Vasárnapi gondolatok: „hiszem a test feltámadását, és az eljövendő örök életet”

A kép forrás helye
Valaki egyszer mesélte, hogy két ember, két jó barát, hitt is, meg nem is abban, hogy a halál után tovább fognak élni. Szóval kételkedtek a halál utáni életben. Egyszer egyességet kötöttek, hogy amelyik előbb hal meg, az visszajön, és tájékoztatni fogja a még élő barátját a túlvilági dolgokról. Azt hiszem, sokan tehettek már ilyenfajta ígéretet, de még sohasem hallottam, hogy valaki, közönséges emberfia beváltotta volna ígéretét.
 
Az Újszövetségi Szentírás szerint hárman: a naimi ifjú, Jairus leánya, meg Lázár, támadtak föl a halálból és jöttek vissza az életbe az Úr Jézusnak köszönhetően.
Sajnos, ők nem nyilatkoztak arról, hogy igazából mi van odaát. Ezért, ha a halál utáni dolgokról tudni akarunk valami biztosat, nem marad más hátra, minthogy figyelembe vegyük Jézus életét, és tanítását, a Biblia üzenetét ezzel kapcsolatban.
A Szentírásban bőséges tájékoztatást kapunk erre vonatkozóan. Maga Jézus mondta egy alkalommal: „Én vagyok a föltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog. Mindaz, aki hisz bennem, nem hal meg örökre” (Jn 11,26).
A kereszténység egyik legfontosabb hitigazsága: „hiszem a test feltámadását, és az eljövendő örök életet”. Ezért nemcsak hiszünk, hanem mindannyian várjuk Jézus ígéretének beteljesülését, melyet a mi számunkra is adott akkor, amikor kijelentette: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6, 54).

A mai evangéliumi szakasz szerint Naim városának kapujánál két menet találkozik: egyiket az élet Ura, az élet adója vezeti, a másik élén a halál halad.
A temetés mindig szomorú, főleg ha az embernek szeretteitől kell elköszönnie. A jelenlevők sokszor azt sem tudják, kit sirassanak, a megholtat-e, vagy az életben maradottakat?
A halott Naimi ifjú egyetlen közeli hozzátartozója az ő édesanyja, aki özvegyasszony volt. Biztos, nagyon őszinte lehetett az emberek részvéte, vigasztalták őt, de segíteni senki sem tudott. Mi lesz szegény asszonnyal öregkorára, hiszen akkor nem ismerték a nyugdíj fogalmát? Ki lesz kenyérkeresője, ki védi meg, ha valaki bántalmazná?
Jézusnak igen jó szíve volt, együtt érzett minden szenvedővel, ahogy az evangélista fogalmaz: „megesett rajta a szíve”, és megszólította: „Ne sírj!”(Lk 7,13). Ez a síró asszony talán egy másikra, az Édesanyjára emlékeztette, aki majd egy napon látni fogja őt a kereszten haldokolva, de majd szemlélheti feltámadottan is. Ennek is vissza akarja most adni fiát. Nem vár kérésre, nem vár hitre – amint azt szinte mindig tenni szokta csodái előtt –, hanem együttérzéstől indítva ezt mondja: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!”(Lk 7,14).
Úgy szólt a halott ifjúhoz mintha csak aludt volna. Megszólítása életet ad. „Isten életre kelti a halottakat, és létre hívja a nem létezőket” – írja Pál apostol a rómaiakhoz címzett levelében (4,17). Jézus hatalmas szavával „az élet szerzője” (ApCsel. 3,15).
Az anyának azt mondta, ne sírjon, fiának pedig, azt parancsolja, keljen föl. Csak az élet és a halál ura beszélhet így, olyan szavakkal, amelyek létre is hozzák, amit kifejeznek. „A halott felült, és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt anyjának”(Lk 7,15).
Az evangéliumi történet zárójelenete az, hogy az emberek oda voltak a csodálkozástól és dicsőítették Istent. Jézust pedig nagy prófétának hirdették, aki a népnek Isten szeretetét hozta el.

Még ha Jézus segít is, nagyon félelmetes a halál. Az egyik ember mutatja, a másik rejteni tudja félelmét. – Jó lenne, ha sohasem felejtenénk el, a mai tanítás alapgondolatát: Jézus úr a halál felett is és isteni erejével új életet tud ajándékozni az elhúnytaknak. Így a naimi ifjú feltámasztásáról szóló evangéliumi részletből bátorítás és reménység sugárzik felénk.
Halál ellen nincs orvosság, - tartja a közmondás. Ez igaz is, meg nem is. Biztos, hogy meg kell halnunk. De az is biztos, hogy a halál félelmét és fájdalmát Jézusba vetett hitünk és bizalmunk orvosolni tudja.
Ez a hit azt hirdeti a világnak, hogy Jézus erejében legyőzhetjük halálunkat és találkozhatunk elhunyt szeretteinkkel. Isten halálában sem hagyja magára az embert, mert nem az örök álomra vagy enyészetre, megsemmisülésre teremtette őt, hanem az örök életre. Az evangéliumi elbeszélés azt hirdeti, hogy van feltámadás, és ezt a feltámadást, az örök élet ajándékát a názáreti Mesternek köszönhetjük.
Nagyon jegyezzük meg Jézus mondását: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog” (Jn 11,25).

Szent Lukács evangélista beszámolójában egymás mellett ábrázolja, az ifjút sirató gyászmenetet, és az élet menetét, az apostolok lelkes nyájának vonulását, akik Jézust akarják hallgatni.
Ezzel kapcsolatosan mondta Boldog II. János Pál pápa svájci látogatása alkalmával a fiataloknak: „Ma is… megtalálható ez a gyászmenet, valahányszor reménytelenség, kétségbeesés kap lábra, és ha titeket is elvakít a fogyasztói társadalom illúziója, ha elhagyjátok az igazi örömet a mulandó szórakozásért, továbbá ha közömbösség és felületesség vesz erőt rajtatok, ha a rosszal és a szenvedéssel szemben kételkedtek Isten jelenlétében, és szeretetében, és ha a rendezetlen érzéki életben akarjátok az ember legmélyebb vágyainak éhét és szomját oltani. Pontosan ilyen helyzetekben jön hozzátok Jézus, úgy ahogy a naimi ifjúhoz lépett és megszólította: ’Kelj fel!’ Nem közönséges beszédről van itt szó! Ő beszél, az igazi világosság, mely megvilágosít minden embert, az igazság, mely szabaddá tesz.
A kereszténység ugyanis nem egy kultúra, művészet vagy ideológia, hanem egy személy, egy jelenlét, egy arc, Jézus Krisztus, aki egyedül ad értelmet a teljes emberi életnek.”
Éppen ezért ne féljünk az élet Urától, Krisztustól, hanem keressük a vele való találkozást a Szentírás figyelmes és befogadó olvasásában, a személyes és közösségi imában, a szentmisében való aktív részvételben, a szentáldozásban, a tabernákulumainkban őrzött vagy az oltárra, imádásra kitett Szentostya színében, a szentgyónásban, az egyház különböző közösségi, lelkiségi csoportjaiban, a beteg, szenvedő, nélkülöző és idegen emberekben…
Legyünk képesek meghallgatni, odafigyelni az Úr szavára, mely a hétköznapi életben az öröm, vagy éppen a szenvedés hangján keresztül szólal meg, mert csak így tudja ki-ki felfedezni saját hivatását, melyet az Úr készít szeretetében számunkra.

Eljött a cselekvés órája! Hirdetnünk kell az Evangéliumot! Az egyházban tovább élő Krisztusnak szüksége van a mi közreműködésünkre, hogy az Evangélium átitassa az egész társadalmat, amelyben élünk, s amelyet sokszor a borúlátás, a halál kultúrája bélyegez meg.
A halál kultúrája a 20. sz. végére a bűn struktúráira támaszkodva törvényes kereteket öltött magára az életellenes magatartásformákban megnyilvánulva, mint amilyen az abortusz, a megfogamzott élet kioltása, vagy az eutanázia, a gyógyíthatatlan beteg életének az elvétele, hogy csak a legdurvábbakat említsük.
A halál kultúrájának a gyökere az Isten, az ember és az élet tiszteletének a megfogyatkozásából forrásozik. Abból, hogy az ember elveszítette érzékét a természetfölötti, az isteni iránt, mert a fogyasztói társadalom hatására elmerült az anyagi javak hajszolásában.
Az Egyház, mint az élet népe és az életet szolgáló nép az élet kultúrájának képviselője. Tudja, hogy az élet elleni döntések fakadhatnak az egyén és a közösség gazdasági kilátástalanságából, a jövőtől való félelemből, magányból, súlyos szenvedésekből, mégis vallja, hogy az ember felelős az életért, a bibliai Káinnal ellentétben őrzője a testvérének és önmagának is.
Éppen ezért most, sokkal inkább, mint valaha, ebben a gyakran fénytelen és eszmények nélküli világban, nincs időnk, hogy szégyelljük az Evangéliumot, hogy bizonytalankodjunk. Vegyük kezünkbe Krisztus keresztjét, ajkunkra az Élet Igéjét, szívünkbe a feltámadt Úr üdvözítő kegyelmét, és hirdessük szavunkkal és életvitelünkkel, hogy Jézus az úr a halál felett is.

Végül is elmondhatjuk, hogy az élet és a halál nagy titok számunkra. Jézus maga is vállalta mindkettőt. Ezzel megszentelte földi életünket és értelmet adott halálunknak. Feltámadása pedig azt hirdeti nekünk, hogy van természetfeletti örök élet, amelyre készülnünk kell, mert így tudunk csak helytállni az Isten előtti számadáskor.
A kereszténység egyik legfontosabb hitigazsága, mint mondtuk korábban: „hiszem a test feltámadását, és az eljövendő örök életet”.
A mai szentmisében mondjunk köszönetet eme csodálatos hitigazságért. Adjunk hálát Jézusnak, hogy feltámadásával számunkra is biztosította a halált legyőző életet, és köszönjük meg neki, hogy a síron túl nem az örök halál és enyészet birodalma vár reánk, hanem a minden álmunkat felülmúló és soha el nem múló élet a dicsőséges és fölséges Isten, boldogító jelenlétében. Ámen.

Nincsenek megjegyzések: