Oldalak

csütörtök, június 06, 2013

Napi gondolatok: „Melyik a legelső az összes parancs közül?”

„Az összes parancs közül a legelső ez: „Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Mk 12, 28-34

Nem szerethetjük embertársainkat, ha nem szeretjük Istent

Krisztust szeretve, Felé megnyílva, megnyílva arra, hogy az isteni szeretet leszálljon ránk, lehetővé tesszük Számára, hogy szerethessen bennünket és általunk szerethessen másokat. Azáltal szerethetünk másokat, ha nyitottá válunk erre a Krisztusi leszállásra, akár a szentségek vétele, akár imádságaink által. Amilyen mértékben befogadjuk Krisztust, amennyire engedjük Neki, hogy magához öleljen minket, annyira adhatjuk Őt másoknak is. A másik embert szeretni annyit jelent, mint Krisztust adni neki. De nem adhatjuk azt, amivel mi magunk sem rendelkezünk. Minél jobban szeretjük Istent, s befogadjuk Őt ebben a szeretetben, lehetővé téve számára, hogy élhessen és működhessen bennünk, annál inkább leszünk képes szeretni másokat.

Szeretni azt jelenti, hogy valamit megosztok a másik emberrel, valami jót adok neki.

De egyedül anyagi javakat megosztani nem elegendő. A hit szempontjából a lelki értékek a fontosabbak. Ha azokat nem osztjuk meg a hozzánk közel állókkal, akkor lelkileg meglopjuk őket, sajátos lelki ártalmat, kárt okozunk nekik. Hiszen nekik joguk van ezekhez a lelki értékekhez, javakhoz. Környezetünknek joga van ahhoz, hogy amint növekszünk a megszentelő kegyelemben, s előrehaladunk az életszentségben, számukra is a kegyelem tiszta csatornájává váljunk.
A hit fényében ez a növekedés az életszentségben a legértékesebb kincs a hozzánk közelállók számára. Fel kell tennünk a kérdést: igazán szeretünk-e?
Biztos szent meggyőződéssel állítjuk, hogy szeretünk, mert imádkozunk gyerekeinkért, a hozzánk közel állókért, s nem csak a világi dolgokról gondoskodunk számukra. De az imádság értéke és hathatósága nem az érzéseinktől függ, hanem a megszentelő kegyelem fokától, Istenbe vetett hitünk mértékétől, és az Isten iránti szeretetünktől. Ha nincs belső életünk, ha hitünk és Isten iránti szeretetünk nem mélyül, akkor lelki értelemben környezetünk számára, „tolvajjá” válunk.

Ha például egy édesanya, aki „langyos” keresztény, aki hitben nem kötődik Krisztushoz, jó ha tudatosítja magában, hogy amiért nem szereti igazán Krisztust, a saját gyerekét sem szereti teljességében. Azáltal, hogy nem járul szentáldozáshoz, rendkívüli kegyelmektől fosztja meg gyermekét is, aki pedig kincs számára. Nem tudatosan, de ellopja tőle azokat a kegyelmeket, melyek az ő szentáldozásának köszönhetően szállhatnának a gyermekére. Minden egyes részvétel az Eucharisztiában, minden gyónás, csakúgy, mint más szentségek vétele, és minden imádság is a „közlekedő edények rendszerének” alapján, vagyis a mi Krisztus Misztikus Testével fennálló szoros kapcsolatunk alapján olyan érték, mely egyúttal másoknak is adatik. Annyira szereted a férjedet, fiadat, lányodat, szüleidet, a hozzád közelállókat, vagy távolabbi embertársaidat, amennyire te magad megtérsz Istenhez, amennyire előrehaladsz az életszentség útján, és engeded, hogy már ne te élj, hanem Krisztus éljen tebenned.

Ő, aki az egyetlen Szeretet, az egyetlen Jó, szüntelenül arra vágyódik, hogy határtalanul szerethessen minket, aki folyton keresi azokat a lelkeket, akikre kiáraszthatná végtelen szeretetét. Nem lehet az embereket szeretni, ha nem szeretjük Istent. Igazából a másik embert csak a szentek szeretik, azok, akik tökéletesen megnyíltak Krisztusra, azok, akikben Krisztus a maga teljességében élhet és szerethet.

Nincsenek megjegyzések: