Oldalak

vasárnap, május 26, 2013

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek…



A Szentháromság ünnepe olyan a nagy ünnepek eltelte után: a karácsony, a húsvét és a pünkösd után, mint a tömör, világos összefoglalás a hittanóra végén. Az üdvösségtörténeti eseményeket, amelyeket a liturgikus év folyamán ünneplünk, lezárja azzal a tanulsággal, hogy Isten, vagyis a teljes Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek szeretete működik a világban a mi üdvösségünkért.
És milyen ez a szeretet? Mennyire szeret minket a háromszemélyű egy Isten? Azt szent János evangélista fogalmazta meg a legvilágosabban: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Szentháromság vasárnapján hitünk egyik legnagyobb titkát ünnepeljük. Értelmünk fel nem foghatja, hogy miképpen lehetséges, hogy egy Istenben három személy van, de szívünkhöz nagyon is közel áll. Tisztelete pedig áthatja egész keresztény életünket. A háromszemélyű egy Isten megvallásával lettünk keresztények, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kezdjük és fejezzük be minden imádságunkat, minden szentség és szentelmény kiszolgáltatásunkat, mindenegyes szentmisénket.
Keresztény életünk öröme és boldogsága, hogy az atya gyermekei, a Fiú testvérei és a Szentlélek jegyesei, sőt Pál apostol szavaival élve, a Szentlélek templomai lehetünk. Gondolom, ebből a bensőséges Istennel való kapcsolatunk tudatosulásából született az egyik legkedvesebb és legtömörebb dicsőítő imánk, amit a leggyakrabban szoktunk imádkozni: a „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek…”
Kt. Mai elmélkedésünkben, próbáljunk meg elmélyülni ebbe az imába és tudatosítani azt, hogy miért is dicsőítjük, miért is legyen dicsőség a háromszemélyű egy Istennek.
Dicsőség az Atyának! Mert az Atya teremtette a világot és benne minket is. Nem magunktól lettünk, hanem az ő teremtményei vagyunk. Tőle ered a létünk, Szt. Pál apostol szerint: benne élünk, mozgunk és vagyunk.
De vajon jó az, hogy a világra születtünk, hisz annyi szenvedés, fájdalom és megpróbáltatása uralja az ember életét? Jób pátriárka az Ószövetség egyik nagy alakjának életével kapcsolatosan olvashatjuk, hogy milyen súlyos, kemény szavakkal átkozta meg azt a napot és órát, amelyben született. „Vesszen az a nap, amelyen világra születtem…”. A pátriárkán kívül még hány és hány ember gondolta, gondolja így? – A költő is ezt írja: „Szép volna az élet, ha nem volna oly nehéz”. De az élet tele van küzdelemmel, szenvedéssel, megpróbáltatással, s ez az, ami sokszor elkeseredetté, kétségbeesetté teszi az embert.
És mégis a papköltő Sík Sándor azt mondja: „Ne mondjátok, hogy rút az élet, ne mondjátok, hogy élni kin, van fénye, napja, éltetője. Öröm zeng sugarain. Rám örök szépség napja fénylik, boldog vagyok, boldog vagyok.”
A költő szerint boldogoknak, sőt büszkéknek kell lennünk, mert Isten gyermekei vagyunk. Isten, mint Atya mutatkozott be előttünk, ki gyermekévé fogadott minket. Nem az ő akarata volt, hogy ilyen legyen az ember élete, nem Ő teremtette az ember számára a rosszat. A földi életet az ember nehezítette, nehezíti meg a bűn által akkor, amikor szabad akaratánál fogva a jó helyet, a rosszat választotta és választja.
Ezen akart enyhíteni Isten, amikor örökbe fogadott bennünket, amikor a gyermekké-fogadással egy olyan örökségnek tett a birtokosává, amelyet a rozsda meg nem emészt, a moly ki nem kezd, a tolvaj el nem rabol, az idő véget nem vet, a szenvedés, gond, harc, halál be nem árnyékol, mert ami itt van, elmúlik, az ott nem lesz. Ezért zeng fel ajkunkról a dicséret: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak…
A Fiúnak, mert megváltott minket. Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért – mondja Jézus. És Ő értünk adta életét a kereszten, hogy a bűnbeesés után, újra az Atya gyermekei, egymás testvérei, s a mennyország örökösei lehessünk.
De hát ez olyan rendkívüli nagydolog? – kérdezheti valaki. Hiszen elmondhatjuk, hogy nem egyedülálló az Ő tette. Mások is tettek így, mások is áldozták életüket barátaikért. A történelem ismer hősöket kik életüket adták hazájukért. Azt sem állíthatjuk, hogy senki sem szenvedett annyit, mint Ő. Akad ember, aki még többet is szenvedett életében. És mégis ebben a tekintetben senki sem éri fel Őt, mert Ő nem csupán, mint egyszerű ember vállalta a szenvedést, hanem mint Isten Fia. És mert senki szenvedésének nem volt olyan nagy eredménye, gyümölcse, mint az övének.
Ezzel a nagy tettével testvéreivé fogadott bennünket. Ő az elsőszülött közöttünk. De nem akármilyen testvérünk Ő. Nem olyan, mint Káin, aki nem tudta megtűrni maga mellett testvérét Ábelt, s irigységből megölte. Nem olyan, mint Ézsau, aki elsőszülöttségi jogát könnyelműen eladta: „egy tál lencséért”, s utána bosszúját testvérén akarta kitölteni. Nem is olyan, mint József testvérei, akik irigykedve néztek testvérükre, és el akarták pusztítani Őt, csak azért, mert neki látszólag könnyebb volt az élete. De nem is olyan testvér Ő, mint aki képes egy barázda földért, egy darab kenyérért, a ranglétrán való előbbre jutásért a testvérével ökölre menni, s örök haragot tartani. Ő igazi testvér, akinek egyetlen gondja, testvéreinek boldogulása, s célba jutása. Ezért mondjuk: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek…
A Szentléleknek, mert megszentelt és irányit, vezet minket. Szt. Pál így foglalja össze a Szentlélek tevékenységét: Gyengeségünkben segítségünkre van a Lélek. Sokszor milyen gyengék is vagyunk. Érezzük mi is, különösen, ha még az évek is elteltek. Csak a rosszra vagyunk erősek magunktól. Pedig ha megengednénk, hogy a Szentlélek betöltsön minket erejével, akkor Ő hősöket, szenteket nevelne belőlünk. Példa erre az első Pünkösd: a gyáva, félénk, bátortalan apostolok a Szentlélek kiáradása után készek mindent, még a halált is vállalni Krisztusért.
És mégis amikor a magunk és testvéreink életét, viselkedését vesszük szemügyre, sokszor önkéntelenül is felvetődik a kérdés: Vajon tényleg eljött a Szentlélek és itt maradt a világba?
A látszat alapján ítélve azt kellene mondanunk, hogy nem. Nem, mert sokszor olyan az életünk és magatartásunk mintha nem is hallottunk volna a Szentlélekről. Azonban ennek oka bennünk keresendő és nem másban.
A keresztségben a Lélek a mi lelkünket is betöltötte, a bérmálásban pedig elárasztotta hét ajándékával. S ha mindez mégsem látszik életvitelünkön, magatartásunkon, akkor a baj nem a Lélekkel van, hanem velünk, emberekkel, akik nem működünk együtt a Lélekkel.
A jegyes és a mennyasszony, ha együtt szövögeti a jövőt, akkor lehetetlen, hogy meg ne látszódjon életükön az a bizalmas együtt működés. A Szentlélek, mint lelkünk jegyese megtermékenyít bennünket, hogy bő, ízletes jó gyümölcsöt teremhessünk az örökéletre. Hát ezért zengjük: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek…
Íme, kedves testvéreim, mint Atya, mint Testvér, mint Jegyes áll előttünk a háromszemélyű egy Isten. És elmondhatjuk, hogy nálanál jobb Atya, Testvér és Jegyes nincs a földön. Ezért őszintén valljuk, de ne csak szavainkkal, hanem életvitelünkkel is, hogy: „Szentháromságnak életem, halálom, s testemmel együtt lelkemet ajánlom. Tégedet imádlak, mindörökké áldalak: oszthatatlan Istenség, háromságban egy fölség”.

Nincsenek megjegyzések: