Napi gondolatok: Ők követnek engem, én pedig örök életet adok nekik… Jn. 10, 22 – 30

Amikor Jézus a mai evangéliumi szakaszban önmagáról, mint a Jó Pásztorról beszél (Jn 10,11-18), rámutat, hogy a Pásztor és a juhai ismerik egymást, a juhok hallgatnak a Pásztor szavára, a Pásztor pedig életét adja a juhokért.
 

„Az én juhaim hallgatnak szavamra, s én ismerem őket". A juhok megismerik pásztoruk hangját, a pásztor felismeri saját juhait: az összetartozás tehát nem külső dolgokon múlik (karám, bot, pásztorkutyák), hanem személyes és kölcsönös ismeretből, szeretetből, bizalomból fakad.
„Ők követnek engem, én pedig örök életet adok nekik" (27-28). A kölcsönös ismeret, szeretet és bizalom természetes velejárója és gyümölcse a kölcsönös ajándékozás. A juhok követik a Pásztort (megtartják parancsait), a Pásztor pedig örök élettel ajándékozza meg őket.
 

Az "örök élet"-ről, mint ajándékról Jézus sok mindent elmond János evangéliumában. Kijelenti, hogy aki hisz őbenne, annak "örök élete van" (6,47), ugyanígy annak, aki eszi az ő testét és issza az ő vérét, szintén örök élete van (6,54). Tanítása "örök életet adó tanítás" (6,68), az Atya parancsa az örök élet (12,50). S végül mindezt az Atyához intézett imában így foglalja össze: "Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Kr
 

isztust" (17,3).

Az öröklétet, a mennyei boldogságot általában úgy szokás elképzelni, hogy ott Istent szemléljük, és ez végtelen boldogsággal tölt el bennünket. János evangéliuma szerint mindez már itt a földön elkezdődik azok életében, akik a Jó Pásztor juhaivá lettek. "Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből" (28-29.v.)
Ez az új valóság és létforma "mindennél nagyobb": semmit sem érdemes elébe helyezni, s mindent érdemes feláldozni érte (hisz maga Jézus is életét áldozta ezért). Olyan érték, hogy nem veszhet el (miként az arany sem tud sem megsemmisülni, sem megrozsdásodni). Már csak azért sem, mert Jézus és az Atya őrzi a kezében.
 

"Én és az Atya egy vagyunk" (30.v.). Ez önmagában is igaz, de itt nyilván a fentiekre vonatkozik: a kölcsönös ismeretre, a kölcsönös ajándékozásra, és a kézbentartás biztonságára.
Minderről két tanú is szól János evangéliumában: maga Jézus, aki mindezzel megajándékozza juhait, és János, az evangélista, aki nagyon is érti, tudja, miről beszél Jézus - mert nyilvánvalóan maga is megtapasztalta és már éli ezt az "örök élet"-et.