Virágvasárnap szertartásaiban egyszerre van jelen az öröm és a halál, a dicsőség és a szenvedés

Virágvasárnap a keresztény világ számára a nagyhét kezdete. Ekkor ünnepli az Egyház Krisztus Urunk Jeruzsálemi bevonulását a húsvéti misztérium beteljesedésére. Ennek az ünnepnek kettős jellege van: egyrészt a győzelem és a megdicsőülés napja, amelynek jele a győzelmi pálma, a barka, másrészt a szenvedés és a halál ünneplése is ez a nap, amelynek jele a misében szereplő passió, vagy szenvedéstörténet.

Így hát, virágvasárnap szertartásaiban egyszerre van jelen az öröm és a halál, a dicsőség és a szenvedés, a nép lelkendezése és gyűlölettől eltorzult kiáltozása. Minden bizonnyal, ugyanazok az emberek, akik az első evangéliumi szakaszban, a barka szentelés szertartásában, még hozsannát kiáltanak, a másodikban, a passióban már Krisztus kereszthalálát követelik: „Keresztre! Keresztre vele!”.

A virágvasárnapi esemény sorozatnak a középpontjában a szelíd és alázatos szívű Jézus áll, a csöndes, a hallgatag, és aki mégis hallatlanul erőteljes, nagyhatalommal rendelkező, hisz egyetlen szavával végpusztulást idézhetne elő, a halottakat életre keltő, a templomot tisztító vagy éppenséggel tanító, és kivégzői bűneinek bocsánatáért imádkozó Megváltó.

Virágvasárnap tehát kétféleképpen áll előttünk az Úr Jézus: mint a király, és mint a szolga.

Az Úr Jézus először Királyként áll előttünk, hisz a Királyoknak kijáró Aranykapun vonul be a Szent Városba, Jeruzsálembe, egyéves szamárcsikó hátán, amelyen még senki sem ült.

Király, hisz a nép szavai, lelkendezése akként hirdetik meg. „Jeruzsálem gyermeknépe pálmafának ágait hozván elébe ment az Úrnak” - énekeljük emlékezve a fiatalokra, gyermekekre, akik az első Virágvasárnap a királyi udvartartás apródjaivá lesznek.

A tömeg így köszönti Jézust: „Hozsanna, áldott, ki az Úr nevében jön.” Ezek a szavak a sátrak ünnepére utalnak, amikor a hívek pálma-, mirtusz- és barkaágakkal járják körbe az oltárt. Most a nép ezeket a szavakat Jézusra alkalmazza, akiben meglátja, hogy az Úr nevében jön, hogy Ő a Messiás. Jézusban tehát felismerik azt, akiben Isten jelen van közöttünk. Izraelnek ez a reménykiáltása az egyház kiáltásává vált ahhoz, aki új módon jött el közénk az Eucharisztiában, az Oltáriszentségben. Köszöntsük Őt, aki testével és vérével elhozta és elhozza minden egyes szentmisében Isten dicsőségét a földre.

Királyként érkezik Krisztus, hisz beteljesíti a próféciákat, köztük a Zakariásét (9,9) – „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján”, és első útja, a bevonulás maga nem máshová visz, mint magába a Templomba.

Ugyanazt teszi most Krisztus, mint tették korábban a babiloni fogságból hazatérők vagy a Makkabeusok, akik először a pogányság által megszentségtelenített templomot vették birtokba, azt megtisztították és újra felszentelték.

Az Úr Jézus előtt is megnyílnak a város kapui, a nép hódol előtte, ő pedig megtisztítja a kereskedők és kufárok által „vásárcsarnokká” tett templomot és Szentélyt, mondhatni szakrálisan birtokba veszi királyságát ő, az Isten Fia, aki Zakariás próféta jövendölése alapján a szegények, a béke és az egyetemesség királya lesz, illetve életvitelével Ő maga bizonyította, hogy lett.

Másodszor az Úr Jézus szolgaként áll előttünk a mai napon, s ezt már a bevonulás közben is érezzük. A méltatlankodók, a túlbuzgók, a rosszmájúak fékeznék az ünneplést, elhallgattatnák az éneklőket. Már ekkor érződik az emberi ellenszenv és gonoszság ereje, amely a legszebb pillanatot is tönkre teszi. De Jézus mindettől nem retten meg.

Szolga ő, hisz szolgálni jött, mondta az utolsó vacsorán, amikor vászon kendőt kötött maga elé, s megmosta tanítványai lábát, ezért hát nem zavarja meg, ha az embereknek egy része sajnálja tőle a hódolatot. Tudja nagyon jól, hogy az ő szolgaságának valódi értelme abban áll, hogy engedelmes Fia az Atyának. Épp ezért ha az emberi dicsőítés el is hallgat, a kozmosz fogja a dicséretet zengeni neki. A kövek, az élettelen világ egész létével magasztalja őt.

Ebben a pillanatban már rávetül a passió, a szenvedés árnya a virágvasárnapi bevonulásra. Már ekkor ott állnak az út szélén az emberek, akik elveszejteni akarják a Messiást. Már ekkor felüti fejét az emberek között a széthúzás, a véleménykülönbség és a belőle származó szakadás. Mindez egyenesen vezet a még ma is tartó nagypénteki tragédiáig, amikor egy gyilkos élete fontosabb lesz a nép számára, mint az élet adójáé, Jézus Krisztusé, amikor egy úgynevezett látnoknő szava egyesek számára megbízhatóbb és kötelezőbb erővel bír, mint a Bibliából származó Egyház tanítása.

Krisztus Urunk mindezzel tisztában van. Miután élete legutolsó szakaszát Jeruzsálemtől távol töltötte, hisz nem jött még el az ő órája, most megérkezik a városba, a lehető legnagyobb nyilvánosság közepette. Nem bujkál. Sőt mi több, a templomba való dicsőséges bevonulással, s a templommegtisztításban tetőző menettel mindennél világosabban, egyértelműbben mondja ki: Jeruzsálem, megérkezett a királyod.

Innentől kezdve nincs kitérés, nincs fondorkodás. Olyan felkiáltójel ez, amelyre felelni kell. Ha a főpapok nem lépnek semmit, akkor azzal a nép előtt mintegy elismerik Krisztus királyi fenségét. Épp ezért mindabban, amiről a jeruzsálemi bevonulás szól, döbbenetes tudatosságot kell meglátnunk. Nincs ebben véletlen. Ez nem egy hirtelen, spontán népünnepély.

Jézus az imádságban, az Atyával a Szentlélekben beteljesülő közösségében elérkezett arra a pontra, amikor ki mondja: itt az óra.

A választott nép ekkor ünnepli a húsvétot, az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékét, a város tele a legmesszebbről érkezett zarándokokkal. Amit Jézus ekkor tesz, amilyen útra elindul, nem csak Júdeában, de az egész zsidó világban visszhangra kell, hogy találjon. Ezen a ponton Krisztus nem vár többé. Nem vitatkozik többé. Mindennek vége. Most, királyként és szolgaként kimondja önmagát a Szent Városban. Ez Virágvasárnap.

A Nagyhét a várakozás ideje. Mi lesz a válasz? Hogyan reagál minderre a Város? A főpapok és a nép miként mondja ki a saját szavát Jézus hatalmas felkiáltójele után? Nagypéntek az emberek válasza lesz. Húsvétvasárnap az Istené. Mi pedig, két évezreddel későbbi hívek, krisztuskövetők, ebbe a titkos valóságba igyekszünk bekapcsolódni.

Virágvasárnap értsük meg Krisztus üzenetét, halljuk meg szavát, s ezután a Nagyhét napjaiban igyekezzünk a hit, a ráhagyatkozás, a szeretet mind teljesebb válaszát megfogalmazni: Krisztus mellett, Krisztusért, Krisztussal, akiben meglátjuk királyunkat, aki szolgálni tanít bennünket.

A bűnbánat, az önmegtagadás, a jócselekedet, a szentmiseáldozaton való részvétel, az imádság, a Szentírás olvasása, a Katolikus Egyház Katekizmusának figyelmes tanulmányozása, és az elmélkedés ennek legyen útja, hogy a nagyböjti belső zarándoklásunk végén valóban elérjünk Húsvét örömére.