Oldalak

csütörtök, március 28, 2013

Mi nem élhetünk az Oltáriszentség nélkül - Nagycsütörtök

A húsvéti misztérium – az üdvösségtörténet középpontja és csúcsa – ünneplését az utolsó vacsorára emlékeztető nagycsütörtök esti szentmisével kezdjük el.
Nagycsütörtökön az Úr Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk, és felidézzük az Oltáriszentség alapítását. Az apostolokkal együtt lélekben mi is leülünk az utolsó vacsora asztalához, engedjük, hogy a szolgáló szeretet jeleként Jézus a mi lábunkat is megmossa, esszük a kenyeret, amelyet Krisztus saját Testeként ad nekünk, s iszunk Szent Vérének kelyhéből.
Minden szentmisében ezt az utolsó vacsorát elevenítjük fel, és tesszük jelenvalóvá Jézus áldozatát. A szentmisében azokat a szavakat ismétli meg a pap, ahogy hallottuk a szentleckéből Szent Pál apostol beszámolóját, amelyeket a mi Urunk mondott elárultatásának éjszakáján, hogy a kenyér Krisztus valóságos testévé és a bor az Ő valóságos vérévé változzon át.

Az átváltoztatást követően ezekkel a szavakkal mutat rá a miséző pap Krisztus testére és vérére: „Íme, hitünk szent titka!” A hívek pedig áhítattal felelik: „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” A szentmise lényegi részét követően tehát kétszer is kimondjuk a „hit” szót, mert minden szentmise hitünk elmélyítését és erősítését szolgálja.
Ha netán a megszokás csökkentette volna bennünk az eleven hitet, akkor ma, a liturgia sürgetésére, fel kell élesztenünk, mélyebbre kell tekintenünk a misztérium kimondhatatlan valóságában, ami először az utolsó vacsora termében, a megdöbbent apostolok szeme láttára ment végbe, és ma ugyanolyan kézzelfogható módon megújul az oltárainkon.
Hogy ez a mai, Nagycsütörtök esti, az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmisénk, a hit évében, valóban hitünk felélesztését és elmélyülését eredményezze, gondolkodjunk el most azon, hogy miért áll kezdettől fogva az Eucharisztiában való hit az Egyház életének középpontjában, és miért olyan fontos az Oltáriszentség a keresztény ember számára, a mi számunkra?

Mindenekelőtt azért, mert az Eucharisztiában Jézus valóságosan jelen van. Jézus jól tudta, hogy vissza kell térnie a mennyei Atyához, de ígéretet tett, hogy örökre velünk marad, a világ végezetéig. Ígéretét úgy teljesíti, hogy nem csak tanítása, a Biblia, és Lelke által van jelen azóta is a világban, hanem valóságosan megjelenik köztünk a kenyérben, és a borban, amikor áldozatát jelenvalóvá tesszük.
A pogány filozófus, Celsus, Krisztus után 178 körül írt, gyűlöletet sugárzó művében gúnyolja a Megtestesülés és a Megváltás keresztény hitigazságait, valamint a Szentmisét. Celsus szerint a keresztények őrültek, mivel azt hiszik, hogy Istenük egy lett közülük, s eggyé válhatnak vele egy lakoma keretében. Az ő véleménye szerint ez egyszerűen őrültség. Celsusnak ezt az álláspontját meg kellene fordítanunk – nem a keresztények az őrültek, amikor hisznek abban, hogy Krisztus magát adja nekik a kenyér színe alatt, hanem Isten őrült meg az ember iránti szeretetében; az Eucharisztia Krisztus őrültségének – az ember iránt, az irántad és irántam érzett őrült szeretetének a jele.
A szentmisében Jézus halálára emlékezünk, és feltámadását ünnepeljük, miközben ő lehetőséget ad nekünk, hogy találkozzunk vele. Tanításának hallgatása közben lángolóvá teszi szívünket, majd megtöri a kenyeret, hogy felismerjük őt, miként egykor az emmauszi tanítványok. Éppen ezért minden szentmise Jézus titokzatos és valóságos jelenlétének, „őrült szeretetének” az ünneplése.
Másrészt, azért is fontos számunkra az Eucharisztia, mert e csodálatos szentségben Jézus eledelül adja nekünk önmagát. Valójában tehát nem kenyeret és bort eszünk, hanem Testét és Vérét vesszük magunkhoz, hogy élete legyen bennünk. Boldog II. János Pál pápa, 2003. Nagycsütörtökre kiadott enciklikájával azt tanítja nekünk, hogy az Egyház az Eucharisztiából él, és mi is abból élünk. Hiszen Jézus maga mondja: „az én testem valóban étel és a vérem valóban ital” (Jn 6,55).

Az egyház az eucharisztiából él - és én? Én, és te, vagyis mi mindannyian akik az egyház élő tagjai vagyunk, belőle élünk? Valahányszor, amikor nem állunk be az áldozók sorába, kényelemből, restségből, vagy, mert nincs kedvünk szentgyónást végezni, visszautasítjuk Krisztus felbecsülhetetlen ajándékát, melyet az egész egyháznak – vagyis mindannyiunknak adott. Egyedül belőle élni, és nem engedni, hogy bármi más csillapítsa éhségünket, csak egyedül ő!
Ne felejtsük, Jézus azt mondta apostolainak: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek”(Lk 22,15). És mi, mindannyian vágyunk-e utána?
Nagyon fontos, hogy növekedjen bennünk az Ő szeretetébe vetett hit, a hit abban, hogy éhezve és vágyva vágyik eljönni hozzánk az Eucharisztiában. Amikor valóban el hisszük, mennyire szeret Ő minket és mennyire vár ránk, akkor értjük majd meg, hogy Isten az irántunk való őrült szeretetében – ha mi késlekedünk – azt az érzést éli át, amit a pszichológia a várakozás gyötrelmének nevez.
Amint megérik bennünk a hit abba, hogy Jézus szeret, hogy vár ránk – kell, hogy ezzel a hittel együtt, vágy és éhség jelentkezzék bennünk az Eucharisztia iránt; gyötrő vágy Jézus eljövetele iránt. A szeretett személyre való várakozás gyötrelme a szeretet megvetettségének mértékével arányos. Minél jobban szereti egy anya a gyermekét, a gyermek szüleit, egy szerelmes a szerelmét, egy barát a barátját – akire hiába vár –, annál nagyobb benne a találkozás vágyának kínja, gyötrelme. És ha ez a szeretet Isten végtelen szeretete, melyet még elképzelni sem tudunk, akkor milyen mérhetetlen lehet az Ő várakozásának szenvedése, ha hiába vár rád, ránk, mindannyiunkra?

Ha hisszük, hogy Isten vágyik a velünk való találkozásra, akkor ez megóv bennünket a rutintól, a megszokástól mely az egyik legnagyobb veszélye a hitnek. Amikor a Jézus végtelen szeretetébe vetett hit teljessé válik bennünk, amikor felfedezzük a várakozás gyötrelmét, amellyel Jézus vár ránk az Eucharisztikus Asztalnál, akkor többé nem tudunk majd az Eucharisztia nélkül élni. Akkor éhezni fogunk Őrá, forrón vágyakozunk majd az Úrral való találkozásra; az Eucharisztia éhsége nem hagy többé helyet bennünk a rutin számára. Akkor majd a francia forradalom üldözött katolikusaival együtt fogjuk vallani, mi nem élhetünk szentmise és oltáriszentség nélkül!
A francia forradalom idején tilos volt szentmisét bemutatni, szentmisén részt venni. Mintegy 30 hívő kérésére a pap bemutatta a legszentebb áldozatot egy istállóban. A hatóság emberei tudomást szereztek erről és rajtuk ütöttek. Kérdőre vonták a papot: hogy mert a törvény ellen tenni? Nekem ez a legszentebb kötelességem – válaszolta a pap. Hogy mertek idejönni?- hangzott a hívek felé a kérdés. Egy ősz hajú, idős ember válaszolt: Értse meg, mi nem tudunk szentmise és szentáldozás nélkül élni.
Éppen ezért a mai nap arra hív bennünket – Boldog Kalkuttai Teréz anya szavaival élve –, hogy legyen ez a miséd olyan, mint életed első miséje. Legyen olyan, mint életed utolsó miséje. Legyen olyan, mint életed egyetlen miséje.

Harmadszor: a szentáldozás által Krisztus titokzatos testévé, az Egyházzá válunk. A szentáldozás ugyanis nem csak Krisztusról és rólam, valamint a kettőnk kapcsolatáról szól, hanem Krisztusról és az Egyház egész közösségéről is. Elsősorban nem magánszemélyként veszünk részt a szentmisén, hanem az Egyház tagjaiként. Amikor valamennyien ugyanabból a kenyérből eszünk, egy közösséggé válunk.
Ahol jelen van az Egyház, ott a keresztények megünneplik az Eucharisztiát. Az Eucharisztia ünneplése pedig állandóan építi és megjeleníti az élő Egyházat, Krisztus titokzatos testét, a fejjel és a tagokkal együtt.
Mindebből világosan láthatjuk, hogy milyen szoros, élő és állandóan megújuló kapcsolat áll fenn az Egyház és az Eucharisztia között, s ugyanez érvényes a mi kapcsolatunkra is az Eucharisztiával. Nem élhetünk az Oltáriszentség nélkül.

S negyedszer: az Egyház egysége az Eucharisztiából származik. Valahányszor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, elmélyítjük a kapcsolatunkat az Egyházzal, Krisztus titokzatos testével. Nekünk éppen azért fontos a szentmise, mert ez kapcsol bennünket egymáshoz és Krisztus Egyházához.

Krisztus Egyházához, amelyet mi mindannyian – papok és hívek – alkotunk, és amelynek élén Krisztus földi helytartója, a mindenkori pápa áll. Ha viszont elutasítjuk ezt az igazságot, akár a nagyfigyelmeztetésre, vagy bármi egyébre hivatkozva, ha nem fogadjuk el az aktuális pápát, jelen esetben Ferenc pápát, akkor kizárjuk magunkat az Egyháznak ebből a közösségéből, s mint ilyenek nem járulhatunk szentáldozáshoz, mert Krisztus testének, azaz az Eucharisztiának a vétele Krisztus titokzatos testéhez, az Egyházhoz egészéhez kapcsol bennünket.

Engedjük, hogy az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus megszólítson minket, és megérintse lelkünket! Áldozzunk, ha lehet naponta, természetesen ennek elő feltétele, hogy súlyos bűn ne terhelje a lelkünket! Keressük a lehetőségeket, amikor Jézusnál időzhetünk és vele lehetünk. A közösségi ünneplés, a szentmise, a közös szentségimádás mellet találjuk meg azokat az alkalmakat is, amikor a csendes templomba szentséglátogatást végzünk, és letérdelünk a tabernákulumban lakó Jézus előtt. Bármikor beléphetünk a templomba, ahol az Úr vár bennünket. Jézus jelen van. Higgyünk az Ő valóságos, szentségi jelenlétében és ragaszkodjunk titokzatos testének, az Egyháznak egységéhez! Ámen!
papok és hívek – a alkotunk, és amelynek élén Krisztus földi helytartója, a mindenkori pápa áll. Ha viszont elutasítjuk ezt az igazságot, akár a nagyfigyelmeztetésre, vagy bármi egyébre hivatkozva, ha nem fogadjuk el az aktuális pápát, jelen esetben Ferenc pápát, akkor kizárjuk magunkat az Egyháznak ebből a közösségéből, s mint ilyenek nem járulhatunk szentáldozáshoz, mert Krisztus testének, azaz az Eucharisztiának a vétele Krisztus titokzatos testéhez, az Egyházhoz kapcsol bennünket.

Nincsenek megjegyzések: