Most advent utolsó napjaiban, a karácsony előtti időszakban nagy a sürgés-forgás. Különösen a városok utcáin, az üzletekben, a nagy áruházakban rendkívüli a forgalom. De sokan vannak, akik útra kelnek, akik városról falura utaznak, hogy ott töltsék az ünnepeket.
 |
| Fotó: fr. Szilveszter - 2010 |
A mai evangéliumi szakasz valami másfajta útra kelésről, utazásról beszél: „Az angyali üdvözlet után Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júdea egyik városába sietett”.
Ha gondolatban elkísérjük Máriát ezen az úton, Galileából Júdeába, akkor mi is megtapasztalhatjuk, hogy Isten velünk is csodálatos utakon akar járni, a béke, az áldás és az öröm útjain.
Mária, a názáreti Szűz útra kelt, miután az angyal üdvözletével Isten oly csodálatosan és mindent megváltoztatva belépett az életébe. Magába fogadta Isten szavát, szolgáló leányává lett. Azonban kívülről szemlélve, semmi sem változott. Mária gondolhatta volna, hogy semmi sem történt, minden úgy van, mint korábban, az egész angyali jelenés csak álom volt.
De bármennyire is meglepődött és csodálkozott az angyali üdvözlet alkalmával, a második isteni személy megtestesülésének hírén, mégis hitte, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, még az sem, ami az ember számára elképzelhetetlen és érthetetlen.
A hit értelmünk és akaratunk meghajlása Isten előtt. A hit Isten akaratának és titkainak elfogadása. A hit alázat Isten előtt és életünk felajánlása Őneki. Mária hitt és ezzel a hittel minden megváltozott az életében. Isten betért hozzá. És hogy ez számára mit jelentett, bizonyítják az evangélium szavai: útra-kelt – sietett – belépett – köszöntötte Erzsébetet.
Ha gondolatban elkísérjük Máriát ezen az úton, Galileából Júdeába, akkor mi is megtapasztalhatjuk, hogy Isten velünk is csodálatos utakon akar járni, a béke, az áldás és az öröm útjain.
Mária, a názáreti Szűz útra kelt, miután az angyal üdvözletével Isten oly csodálatosan és mindent megváltoztatva belépett az életébe. Magába fogadta Isten szavát, szolgáló leányává lett. Azonban kívülről szemlélve, semmi sem változott. Mária gondolhatta volna, hogy semmi sem történt, minden úgy van, mint korábban, az egész angyali jelenés csak álom volt.
De bármennyire is meglepődött és csodálkozott az angyali üdvözlet alkalmával, a második isteni személy megtestesülésének hírén, mégis hitte, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, még az sem, ami az ember számára elképzelhetetlen és érthetetlen.
A hit értelmünk és akaratunk meghajlása Isten előtt. A hit Isten akaratának és titkainak elfogadása. A hit alázat Isten előtt és életünk felajánlása Őneki. Mária hitt és ezzel a hittel minden megváltozott az életében. Isten betért hozzá. És hogy ez számára mit jelentett, bizonyítják az evangélium szavai: útra-kelt – sietett – belépett – köszöntötte Erzsébetet.
Az Istennel való egyesülés Máriát mozgékonnyá tette. Hogyan maradhatott volna nyugodt, amikor rendkívüli dolog történt vele? Hogyan hallgathatott volna akkor, amikor másokat is érintő örömhír jutott a tudomására? „Mily szép a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz – mondja Izaiás próféta –, aki békét hirdet, és örömhírt ad tovább, és kikiáltja a szabadulást” (Iz 52,7).
Mária azonnal, sietve útnak indult. Nem sokat gondolkodott, nem vesztegette az időt, hogy mindent aprólékosan előkészítsen az útra, vagy, hogy előbb befejezze otthoni teendőit. Mária azonnal indult, sietve útra kelt. Ez a Szentlélek működésének jellegzetes ismertetőjegye: az embert azonnali cselekvésre készteti, mert ha a dolgokat elodázzuk, ha elkezdünk gondolkodni, töprengeni, akkor gyengül az akarat, és esetleg sohasem valósítjuk meg a jó ihletet.
Mária készségesen „útnak indult és a hegyekbe sietett”, hogy felkeresse rokonát, Erzsébetet és segítségére legyen. Ezen az úton nincs egyedül, vele van a testé lett Ige. Így Mária megkezdi küldetése teljesítését: Krisztust viszi a világba, minden feltűnést, minden hangoskodást kerülve. Azonban a benne élő Isten kinyilatkoztatja magát. Jelenlétében Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek.
Mária ezzel arra akar bennünket tanítani, hogy aki befogadta Krisztust annak tovább is kell adnia embertársainak. De nem annyira szavainkkal vihetjük el testvéreinkhez, mint inkább Istennel egyesült életünkkel, azzal, hogy magunkban teret engedünk Istennek, és hagyjuk, hogy Ő növekedjék a szívünkben.
Mária azonnal, sietve útnak indult. Nem sokat gondolkodott, nem vesztegette az időt, hogy mindent aprólékosan előkészítsen az útra, vagy, hogy előbb befejezze otthoni teendőit. Mária azonnal indult, sietve útra kelt. Ez a Szentlélek működésének jellegzetes ismertetőjegye: az embert azonnali cselekvésre készteti, mert ha a dolgokat elodázzuk, ha elkezdünk gondolkodni, töprengeni, akkor gyengül az akarat, és esetleg sohasem valósítjuk meg a jó ihletet.
Mária készségesen „útnak indult és a hegyekbe sietett”, hogy felkeresse rokonát, Erzsébetet és segítségére legyen. Ezen az úton nincs egyedül, vele van a testé lett Ige. Így Mária megkezdi küldetése teljesítését: Krisztust viszi a világba, minden feltűnést, minden hangoskodást kerülve. Azonban a benne élő Isten kinyilatkoztatja magát. Jelenlétében Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek.
Mária ezzel arra akar bennünket tanítani, hogy aki befogadta Krisztust annak tovább is kell adnia embertársainak. De nem annyira szavainkkal vihetjük el testvéreinkhez, mint inkább Istennel egyesült életünkkel, azzal, hogy magunkban teret engedünk Istennek, és hagyjuk, hogy Ő növekedjék a szívünkben.
Mária azt a Krisztust hordozza, aki mint „az örök fény ragyogása és az igazságosság Napja” éppen felkelőben van. A Szűz Anya pedig annyira tiszta és áttetsző, hogy merő jelenléte is kinyilvánítja Krisztus ragyogását és világosságát.
A keresztény életnek is ilyen tisztának, áttetszőnek kell lennie, minden megnyilatkozásában Krisztust kinyilvánítania. A keresztény magatartásban Krisztusnak, „az örök fény ragyogásának és az igazságosság napjának” kell tündökölnie, szétoszlatnia a sötétséget, a kétségeket, az előítéleteket és bizonytalanságot mindazokban, akik talán azért nem hisznek Krisztusban, mert még nem találkoztak olyan kereszténnyel, aki hitelesen tanúskodott volna az Evangéliumról.
Ezzel a tanúságtétellel kapcsolatosan mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben, a Szent Péter téren, amikor felállították a Belgiumból vitt 30 m magas karácsonyfát, a következőket: „A sok-sok fa közül kiválasztották a legméltóságteljesebbet, és csillogó díszekkel ékesítették. A fenyőfa sötét ruháját sziporkázó ragyogásra cseréli le, átalakulva, a világosság hordozójává válik. Nem saját fénye ez, hanem tanúságot tesz az igazi Fényről, amely a világba jön. A fa sorsa hasonlítható a pásztorokéhoz: miközben virrasztanak az éjszaka sötétjében, megvilágítja őket az angyal üzenete. A fa sorsa egyben a miénkhez is hasonlítható. Arra kaptunk meghívást, hogy jó gyümölcsöket teremjünk, hogy tanúskodjunk arról, hogy az Úr valóban meglátogatta és megváltotta a világot.”
Mária úton levése valóban másfajta, mint a mi nyugtalan, anyagiakkal foglalkozó ide-odaszaladgálásunk karácsony előtt. Itt a hit követe halad, a béke apostola, az áldás angyala.
Kérdés: megvalósítható-e számunkra is Mária útja? A válaszunk igen, de csak akkor, ha a názáreti Szűz lelkületével igyekszünk élni napjainkat. Hisz, nincs-e jelen bennünk is Isten Igéje, Szava, amikor a szentmiséről haza tartunk? Vajon amikor a szentáldozás után, a szentmise befejeztével visszatérünk otthonainkba, nem kellene-e sok minden megváltozzon? Érdemes lenne sokszor elgondolkodnunk arról az útról, amelyet a templom felkeresése és a szentáldozás után magunk mögött hagyunk. „Milyen öntudatlanul hordozzuk azt, Aki minket felrobbantani volna képes, hordozzuk azt, Aki az egész világot átfogja” (Maria Menz, német költőnő).
Máriát a szeretet röpíti a júdeai „hegyek közé”, az Az iránti szeretet, Aki őt hordozza, s Akit most ő hordoz.
Közelebb kerülnénk Mária lelkületéhez, ha Isten Igéjét befogadva, s a szentáldozásban a Vele való egyesülés után azzal folytatnánk párbeszédet, Akiben mozgunk, vagyunk és élünk.
Egyszerű emberi gesztusok és szavak voltak, azok, amelyek a két nő, Mária és Erzsébet találkozásakor elhangzottak, lejátszottak, és mégis a Lélek, Isten ereje jelent meg bennük. Mária köszöntésekkor felujjongott a gyermek Erzsébet szíve alatt. Amint Erzsébetnek Máriához intézett szavait, ugyanúgy a gyermek ujjongását is a Szentlélek váltotta ki, Aki a két hivő és áldott asszony találkozásakor a tevékenykedő isteni erő volt. És a köszöntés és annak viszonzása Isten kegyelmének dicsérő himnuszába torkollott.
Számunkra – minden különbözőségünk ellenére – az üdvtörténet eme két nagy alakja jel, mégpedig annak jele, hogy ott, ahol emberek szeretettel és tisztelettel találkoznak, és a hit szavaival ajándékozzák meg egymást, ott Isten kegyelme és az üdvösség van jelen. A tűz is erősebben lángol, ha az egy hasábfához még legalább egyet vagy kettőt hozzá adnak.
Mária mindig Isten szolgálóleánya marad, aki soha nem saját magát állítja középpontba, aki Istenhez akar vezetni bennünket, s aki olyan életvitelre tanít bennünket, amely Istent állítja mindenek középpontjába. Velünk is valami hozzá hasonló dolog történhetne ezekben, a napokban, ha Krisztust vinnénk a világba, ha mernénk beszélni egymással hitünkről, a hittel kapcsolatos tapasztalatainkról, megélt élményeinkről.
Az advent végi és karácsonyi idő jó alkalom arra, hogy azt az utat járjuk, amelyet Mária járt, s amelyhez erőt az emberré lett Istenbe vetett hitünkből nyerhetünk
Mária, az isteni Ige hordozója, a mi Urunk Édesanyja kísérjen el minket útjainkon ezekben a napokban, s az ő hatalmas közbenjárására támaszkodva így imádkozzunk önmagunkért, szeretteinkért, nemzetünkért, s minden egyes jó szándékú emberért: „Ó Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja! Jöjj el, és világosíts meg minket, kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában!”
A keresztény életnek is ilyen tisztának, áttetszőnek kell lennie, minden megnyilatkozásában Krisztust kinyilvánítania. A keresztény magatartásban Krisztusnak, „az örök fény ragyogásának és az igazságosság napjának” kell tündökölnie, szétoszlatnia a sötétséget, a kétségeket, az előítéleteket és bizonytalanságot mindazokban, akik talán azért nem hisznek Krisztusban, mert még nem találkoztak olyan kereszténnyel, aki hitelesen tanúskodott volna az Evangéliumról.
Ezzel a tanúságtétellel kapcsolatosan mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben, a Szent Péter téren, amikor felállították a Belgiumból vitt 30 m magas karácsonyfát, a következőket: „A sok-sok fa közül kiválasztották a legméltóságteljesebbet, és csillogó díszekkel ékesítették. A fenyőfa sötét ruháját sziporkázó ragyogásra cseréli le, átalakulva, a világosság hordozójává válik. Nem saját fénye ez, hanem tanúságot tesz az igazi Fényről, amely a világba jön. A fa sorsa hasonlítható a pásztorokéhoz: miközben virrasztanak az éjszaka sötétjében, megvilágítja őket az angyal üzenete. A fa sorsa egyben a miénkhez is hasonlítható. Arra kaptunk meghívást, hogy jó gyümölcsöket teremjünk, hogy tanúskodjunk arról, hogy az Úr valóban meglátogatta és megváltotta a világot.”
Mária úton levése valóban másfajta, mint a mi nyugtalan, anyagiakkal foglalkozó ide-odaszaladgálásunk karácsony előtt. Itt a hit követe halad, a béke apostola, az áldás angyala.
Kérdés: megvalósítható-e számunkra is Mária útja? A válaszunk igen, de csak akkor, ha a názáreti Szűz lelkületével igyekszünk élni napjainkat. Hisz, nincs-e jelen bennünk is Isten Igéje, Szava, amikor a szentmiséről haza tartunk? Vajon amikor a szentáldozás után, a szentmise befejeztével visszatérünk otthonainkba, nem kellene-e sok minden megváltozzon? Érdemes lenne sokszor elgondolkodnunk arról az útról, amelyet a templom felkeresése és a szentáldozás után magunk mögött hagyunk. „Milyen öntudatlanul hordozzuk azt, Aki minket felrobbantani volna képes, hordozzuk azt, Aki az egész világot átfogja” (Maria Menz, német költőnő).
Máriát a szeretet röpíti a júdeai „hegyek közé”, az Az iránti szeretet, Aki őt hordozza, s Akit most ő hordoz.
Közelebb kerülnénk Mária lelkületéhez, ha Isten Igéjét befogadva, s a szentáldozásban a Vele való egyesülés után azzal folytatnánk párbeszédet, Akiben mozgunk, vagyunk és élünk.
Egyszerű emberi gesztusok és szavak voltak, azok, amelyek a két nő, Mária és Erzsébet találkozásakor elhangzottak, lejátszottak, és mégis a Lélek, Isten ereje jelent meg bennük. Mária köszöntésekkor felujjongott a gyermek Erzsébet szíve alatt. Amint Erzsébetnek Máriához intézett szavait, ugyanúgy a gyermek ujjongását is a Szentlélek váltotta ki, Aki a két hivő és áldott asszony találkozásakor a tevékenykedő isteni erő volt. És a köszöntés és annak viszonzása Isten kegyelmének dicsérő himnuszába torkollott.
Számunkra – minden különbözőségünk ellenére – az üdvtörténet eme két nagy alakja jel, mégpedig annak jele, hogy ott, ahol emberek szeretettel és tisztelettel találkoznak, és a hit szavaival ajándékozzák meg egymást, ott Isten kegyelme és az üdvösség van jelen. A tűz is erősebben lángol, ha az egy hasábfához még legalább egyet vagy kettőt hozzá adnak.
Mária mindig Isten szolgálóleánya marad, aki soha nem saját magát állítja középpontba, aki Istenhez akar vezetni bennünket, s aki olyan életvitelre tanít bennünket, amely Istent állítja mindenek középpontjába. Velünk is valami hozzá hasonló dolog történhetne ezekben, a napokban, ha Krisztust vinnénk a világba, ha mernénk beszélni egymással hitünkről, a hittel kapcsolatos tapasztalatainkról, megélt élményeinkről.
Az advent végi és karácsonyi idő jó alkalom arra, hogy azt az utat járjuk, amelyet Mária járt, s amelyhez erőt az emberré lett Istenbe vetett hitünkből nyerhetünk
Mária, az isteni Ige hordozója, a mi Urunk Édesanyja kísérjen el minket útjainkon ezekben a napokban, s az ő hatalmas közbenjárására támaszkodva így imádkozzunk önmagunkért, szeretteinkért, nemzetünkért, s minden egyes jó szándékú emberért: „Ó Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja! Jöjj el, és világosíts meg minket, kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése