Adventi gondolatok: Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és terhek alatt görnyedtek: én felüdítelek titeket!" (Mt 11, 28-29).
Jézus, aki azért jött, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak... hogy felszabadítsa az elnyomottakat” (Lk 4, 18), minden embert magához hív. Különösképpen azokat, akiket gondok nyomasztanak, lelki és fizikai fájdalmak szorongatnak, akik testben vagy lélekben szenvednek, betegségtől vagy bűntől, - azokat, akiket gyötörnek az élet nehézségei: megvigasztalja és erővel tölti el őket, könnyebbülést és pihenést nyújt nekik.
Korunk tevékenységi lázban szenvedő, megállni képtelen emberének igen nagy szüksége van megújító pihenőkre. Nem lustaságot rejtő pihenésről van szó, hanem magányról, csendről és imáról, vagyis azokról az elengedhetetlen feltételekről, amelyek közepette találkozhat Istennel és önmagával.
Jézus ezt a pihenést kínálja fel a vele való bensőséges kettesben: „Gyertek velem külön valami csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!”(Mk 6,31) – mondta egy alkalommal az igehirdetésből visszatérő fáradt apostoloknak. E nélkül a kikapcsolódás nélkül a legkezdetlegesebb benső, lelki élet is elképzelhetetlen.

A tevékenységnek, bármily fontos és sürgős legyen is, meg kell maradnia ezek között a gátak között, hogy elegendő teret hagyjon a legmagasabb rendű tevékenységnek, az imának.
Szentek ezek az idők, övezetek és helyek, és senki sem áldozhatja fel őket annak kockázata nélkül, hogy lelki élete teljesen el ne satnyuljon és tevékenysége, életvitele kárt ne szenvedjen.
Itt is érvényesek Jézus szavai: „Keressétek mindenekelőtt Isten országát” (Lk 12, 31), mert a többi – ami szükséges a megélhetéshez –, mind hozzá adatik. Isten országa, bizonyos szempontból, már jelen van annak a kereszténynek a szívében, aki a Szentháromság lakóhelye a keresztség következtében: ezt a birodalmat azonban csak úgy lehet fölfedezni, ha időnként otthagyunk mindent és mindenkit, ha csendben és magányban, az Istennel folytatott személyes és meghitt párbeszédben összeszedjük magunkat.

Az imához feltétlenül szükség van arra, hogy olykor valóban elvonuljunk az élet lármájától és gondjaitól, bizonyos magányban egyedül Isten szavára figyeljünk, és kizárólag vele beszéljünk.
A fizikai magány és félrevonultság azonban még nem elég, ha nem társul hozzá benső összeszedettség. Nem elég, ha szobánk ajtaját csukjuk be, akaratunkat is el kell zárnunk mindentől: ügyektől, aggodalmaktól, gondolatoktól, vágyaktól, érzésektől. Isten számára kell fenntartani minden helyet, az ember minden képességének szabadnak kell lennie, hogy ezek teljesen Istenre összpontosuljanak. 

Avilai Szent Teréz ezt írja: „Ha már rászántuk magunkat, hogy egy kevés időt az Úrnak szentelünk, akkor csak adjuk oda neki azt az időt úgy, hogy az eszünk egészen Ővele foglalkozzék, és ne gondoljunk másra. Ezenkívül pedig legyünk szilárdan eltökélve, hogy azt az időt sohasem vonjuk meg többé tőle, bármennyi szenvedéssel, ellentmondással és lelki szárazsággal találkozzunk is” (A tökéletesség útja 23, 2).
Aki így tesz, az valóban találkozhat Istennel, fáradt, az élet megpróbáltatásaitól olykor megkeseredett lelkének nyugalmat találhat, egy napon pedig, az Istennel való bensőséges kapcsolatban olyan világosságot és erőt kap, hogy életét teljes következetességgel az Evangélium szerint folytathatja. Mert „Isten erőt ad a fáradtaknak és gyámolítja a kimerültét. ... Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el” (Iz 40, 29—31).