Napi gondolatok: „Aki ad, bőkezűbbé válik..."

1207-ben született a sárospataki királyi várban. Atyja II. Endre király. Édesanyja Gertrud királyné. Négy éves korában Németországba, Warburg várába kerül, hogy a kor szokásai szerint együtt nevelkedjen leendő férjével. Tizennégy éves korában házasságot köt thüringiai Lajos őrgróffal. Hatévi boldog házasság után, három kis gyermekkel az özvegyi sors lesz az osztályrésze. A szegények és szenvedők iránti szeretetből, férje halála után elhagyja Warburg várát, és egészen őket szolgálja, az által építettet kórházban. 1231-ben, huszonnégy éves korában a szegények házából az égi hazába költözött. Négy évvel később IX Gergely pápa szenté avatta.

Prokop Péternek, a magyar pap-festőnek van egy hatalmas, háromtagozatú oltárképe a mélykúti Szent Erzsébet templomban, amelynek közepén életnagyságban Szent Erzsébet alakja áll, amint a koldusnak kenyeret nyújt, a két oldalsó szárnyon a felebaráti szeretet testi és lelki cselekedeteinek hét-hét kis képben való ábrázolása. A kép igazi mondanivalója azonban, a festmény közepén, a két kéz ábrázolásában van, ami egyébként Erzsébet életszentségének is a titka. A két kéz az Erzsébeté és a koldusé. Erzsébeté, aki ad, és a koldusé, aki kap. És mintha csak felcserélődne az adás és az elfogadás mozdulata: Erzsébet úgy ad, mintha kapna, a koldus pedig úgy veszi el az adományt, mintha adna. Erzsébet ugyanis fölfelé fordított tenyérrel nyújtja a kenyeret, a koldus pedig lefelé fordított tenyérrel fogja meg a kenyeret. A lefelé fordított kéz a lefoglalást, a birtokba vételt, a fölényt és a hatalmat jelzi: mikor pedig kapunk vagy kérünk valamit, nyitott tenyerünket nyújtjuk. Az általános szemlélet szerint, aki ad valakinek, az mindig fölényben van a másik fölött úgy, mint ahogy fölénye van, a „van”-nak a „nincs” fölött. Ez a nagy fordulat, aminek művésze lett Szt. Erzsébet. Ő úgy adott, mint aki kap valamit az adásban, és ettől elvész benne az adakozás fölénye, de betölti lelkét annak a nagy Valami, pontosabban Valaki elnyerésének az alázata. Vagy, hogy még konkrétabban fogjuk fel a dolgot: a Biblia szavai szerint maga Jézus jelentkezik az éhesben, a szomjasban, a ruhátlanban. Jézus beteg a betegben, Jézus van fogságban, a börtönben lévőben. Az Úr Jézus vár szívességet, türelmet és jó szolgálatot, szükséget szenvedő felebarátainkban. Szent Erzsébet minden szükségben lévőben, szeretetre váró emberben Jézus kopogtatására figyelt és magáévá tette a Jelenések könyvének mondását: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem”(3,20). Roppant nagy kísértés rejlik az adakozásban és a felebarátainkért vállalt áldozatokban. Olyan értelemben, hogy aki ad, akaratlanul is felsőbbrendűnek érzi magát és szinte természetesnek tarja a másik megalázkodását. Sőt elvárja a hálát, a köszönetet, a viszonzást, az alárendeltséget. Az is, aki szolgálatokat teljesít, aki türelemmel van mások iránt, vagy áldozatokat hoz értük, ki van téve a fölény érzet kísértésének. Házastársak elkeseredett vitájában, vagy gyermekeikkel viaskodó szülök kijelentéseiben, illetve a hálátlanság megtapasztalásában sokszor előjön az áldozat vállalások felhánytorgatása: „pedig én mennyi jót tettem vele, s cserébe, lám mit kaptam?” Ezért figyelmeztet bennünket az Isten Szt. Pál apostol által arra, hogy „Osszam el, bár egész vagyonom a szegényeknek, s vessem oda testemet, hogy elégjek, ha szeretet nincs bennem mit sem használ nekem”(1 Kor 13). Viszont Aki tudta, mi lakik az emberben, megdöbbenésünk ellenére is figyelmeztet, hogy a szeretet cselekedete nem egyenlő magával a szeretettel. Sőt a szeretet cselekedetei önzést, hiúságot és gőgöt is álcázhatnak. Ezért mondja Pál apostol: vigyázatok, mert maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. És, hogy ez így van, Jézus megkísértéséből tudjuk. Micsoda jótékonyságra biztatta a sátán az Urat a pusztai böjtölés alkalmával, amikor a köveknek kenyérré való változtatására akarta rábírni. Szent Erzsébet már a középkorban felismerte ezt a veszélyt, amikor a társadalmi ranglétra amúgy is fölényt biztosított neki, és ehhez hozzájárult még az adakozás fölénye. Ő mégis el tudott rejtőzni a szolgáló szeretet alázatába. És ebben példakép a mi számunkra. Ezért lenne fontos, hogy megtanuljuk az erzsébeti leckét. Amelyet nagyszerűen fogalmazott meg II. János Pál pápa az irgalmasságról szóló levelében: „Aki ad, bőkezűbbé válik, amikor érzi, hogy a másiktól kegyelmet kap azáltal, hogy ajándékát elfogadja, és viszont aki tudja, hogy valamit kap, de annak is tudatában van, hogy a jótétemény elfogadásával jót tesz, a maga részéről megőrzi személyes méltóságát”. Prokop Péter koldusának mozdulata ezt az öntudatot fejezi ki: hogy ő is ad valamit Erzsébetnek. Szent Erzsébet csillaga több mint 800 év távlatából ezt az eszményt sugározza felénk. Vagyis meg kell tanulnunk úgy adni, hogy magunkat érezzük lelkileg gazdagabbaknak, nyerteseknek. Elmondhatjuk, hogy az Isten vonzásában élő ember szeretete és önajándékozása nem korlátozódik szűk családjára, túllép háza küszöbén, és egyre tovább terjed. Szent Erzsébet hitt abban, hogy amit a legkisebbek közül egynek tesz, azt az Úrnak teszi (Mt 25,40). Erre az evangéliumi igazságra képes volt ráirányítani férje figyelmét is. Lajos őrgróf ennek köszönhetően Krisztust véli fölfedezni a leprásban, akit Erzsébet ágyába fektet helyszűke miatt, távollétében. Szent Erzsébet vallásossága sohasem lett önmagába forduló élménykeresés, abból a szolgálat lelkülete fakadt. Példája arra tanít minket, XXI. századi keresztényeket is, hogy megszabaduljunk a fogyasztói társadalom kényszereitől, élet- és családellenességétől, önzésétől az egymás iránti közönytől, az elhidegüléstől. Nagylelkű szeretetre bátorít minket. Mert amikor korunk válságát vizsgáljuk, akkor látjuk, hogy az nem egyszerűen pénzügyi, hanem elsősorban magának az embernek a válsága. Világszerte és népünk körében is fogyatkoznak a mély emberi barátságok, egyre többen félnek házasságot kötni, gyermeket világra hozni és nevelni, mert megfogyatkozott az erősítő példa, a pozitív tapasztalat. Igen sokan áldozatul esnek a reklámok, a valótlanság káprázatának, miközben „való világnak” hiszik és mondják. Szükségünk van arra az egyszerűségre, és realitásra, amely Szent Erzsébetet a világhoz, az emberekhez és Istenhez kötötte. A kereszténység úgy indult útjára, hogy Jézus Krisztusban felfedezték a teljes Igazságot. Valahányszor megújultunk a történelem során, ez mindig olyan embereken keresztül történt, mint Szent Benedek, Szent Ferenc, Szent Erzsébet, boldog kalkuttai Teréz anya, boldog Batthyány-Strattman László, akik újra indultak Krisztustól. A mai világ-válság megoldásának útja: tehát visszatalálni Istenhez azon az evangéliumi módon, ahogy Árpád-házi Szent Erzsébet tette, vagyis az Istent és embert szolgáló szeretet által. Éppen ezért minden munkánk és pihenésünk, örömünk és bánatunk között keressük Istent, hogy egymásra is rátaláljunk és önmagunkkal is megbékéljünk. Így mi is megtapasztaljuk, hogy a szeretet nem tud meglenni jótettek nélkül.