Vasárnapi gondolatok: Amikor szükségünk van Isten segítségére, ne engedjünk a kísértésnek (Mk 10,46-52)

Mivel vasárnap Mindenszentekről kell beszélnem egy templom búcsú kapcsán ezért Horváth István Sándor atya elmélkedését osztom meg…

Bartimeus, a vak koldus hangosan kiabál, és Jézus segítségét kéri. Az emberek el akarják némítani. Ne kiabálj! Ne csinálj itt feltűnést! Maradj már csendben! Mit ordibálsz itt, amikor "látod", hogy senki se figyel rád! - ilyeneket és hasonlókat mondhattak neki.

Bartimeus pedig azt gondolhatta magában, hogy nem elég a vaksága, még azt is akarják, hogy néma legyen! Na, már csak ez hiányzott neki! A "jóakarók" olajat öntöttek a tűzre. Nem marad csöndben, hanem még hangosabban kiáltozik. Azt akarja, hogy ha ő nem is láthatja az Urat, és nem tud odamenni hozzá, legalább Jézus hallja meg a kiáltozását.

Hogyan is várhatták az őt csendesítők, hogy nyomorék létére ne tegyen meg mindent a gyógyulásáért!? Jézus irgalmáért esedezik hangos szóval, mert bizonyára hallotta, hogy az Úr már több embert csodásan meggyógyított, s most abban reménykedik, hogy rajta is segít. Tudja, hogy most van itt számára a gyógyulás lehetősége, ezt a pillanatot kell kihasználnia, mert Jézus talán soha többet nem fog arra járni. Ha most némán a háttérbe húzódik és szót fogad az őt csitítóknak, és engedi, hogy Jézus továbbmenjen, akkor örökre vak marad, és élete végéig bánkódhat, hogy elszalasztotta élete nagy lehetőségét.

A történet kapcsán egy külön elmélkedést is megérne az először csendesítők, majd bátorítók viselkedése, de ma maradjunk csak Bartimeusnál! Kiáltozásának eredményeként odamehet Jézushoz, s miután elmondhatja, hogy látni szeretne és hiszi, hogy Jézus képes meggyógyítani, azonnal visszanyerte látását.

Amikor szükségünk van Isten segítségére, ne engedjünk a kísértésnek, hogy úgysem figyel ránk, és ne hallgassunk azokra, akik el akarnak minket némítani! Hangosan hívjuk segítségül Jézust, aki odahív magához, s csodát tesz velünk, ha hiszünk benne. (his)