Oldalak

hétfő, október 29, 2012

Napi gondolatok: Felegyenesedett, és dicsőítette az Istent (Lk 13, 10-17.)



Ebben az evangéliumi szakaszban, amely kizárólag csak itt, Szt. Lukácsnál található, az evangélista, Isten országának mibenlétét működés közben mutatja be.

A csodát Jézus kezdeményezéseként, azaz a szerencsétlen asszony iránti figyelem és együttérzés gesztusaként tünteti fel. A torzító ízületi gyulladás meghajlította az asszony testét, és még abban is megakadályozta, hogy az emberek arcába tekinthessen. Amikor Jézus meglátta őt, feltehetően nagy szánalmat érzett iránta, ezért magához szólította és beszélni kezdett hozzá. A betegség a bibliai ember számára nemcsak a szövetek eltorzulása, hanem a gonosz lélek támadása is, amely elpusztítja vagy akadályozza a természet erőinek játékát.

Jézus úgy gyógyítja meg az asszonyt, hogy megszabadítja attól a lélektől, amely ilyen «gyengeséget», illetve betegséget okoz. Ezért gyógyító tette egyben szabadítás is.

Az evangélista már azzal a ténnyel, hogy a történet főszereplője egy asszony, a férfi központú zsidó világban arra akar utalni, hogy Isten országa nemcsak a férfiaké, hanem a nőké is.
Szent Lukács, ezt a „kicsinyt”, az asszonyt, aki azzal válaszol Isten országának az ő életében megnyilvánuló hatalmára, a gyógyításra, amelyben elismeri, hogy a Krisztus által végrehajtott cselekedetben az isteni mindenhatóság és jóság nyilvánult meg, hogy „felegyenesedett, és dicsőítette az Istent”, szembeállítja a vallási vezetővel, akit a nézetei arról, hogy mikor cselekedhet Isten, vakká tesznek a Jézus által meghirdetett ország jelenlétének a felismerésére és a megtérés szükségességére.

„A zsinagógai elöljáró azonban megharagudott, hogy szombaton gyógyított Jézus, és így szólt a sokasághoz: Hat nap van, amelyen munkálkodni kell; azokon jöjjetek gyógyíttatni magatokat, ne pedig szombaton!”
A zsinagóga elöljárójának reakciója nevetséges és egyáltalán a Krisztus, illetve az evangélium ellen felhozott zsidó érvek alapjában véve nevetségesek, mert a csodát azok közé a szolgai munkák közé sorolják, amelyeket szombaton tilos volt végezni. Ez azonban képtelenség. Ennek az állításnak cáfolatában Jézus nem teológiai érveléshez folyamodik, hanem a hétköznapi életre, a háztartás gyakorlataira utal, amelyeket szombatonként is végeztek, mint például a szamarak vagy az ökrök etetését, itatását.
Ha ti az állatotokat szabadon engeditek szombaton is, miért ne engedhetnék én szabadon egy emberi lényt: Ábrahámnak ezt a leányát? – teszi fel a kérdést.
A zsidó ellenségeskedés tehát előítéletekkel terhes, alaptalan és igazságtalan. A zsinagógai elöljárót és személyén keresztül a zsidó vezető réteget elsősorban nem azok a tettek ingerlik, amelyeket Jézus végbevisz, hanem az a kedvező visszhang, a ragaszkodás és a megtérések, amelyeket e tettek kiváltanak. Jézus teret hódít a nép körében. Ez az, ami bosszantja őket, és ami esztelen reakciókat vált ki belőlük.

Jézus ellenségei bosszankodnak, megszégyenülnek, a meggyőzött tömeg azonban lelkesedik. Az előbbiek elítélik, helytelenítik és visszautasítják Krisztus tettét. Az utóbbiak pedig magasztalják, és visszavezetik e tettet forrásához: Isten az, akitől ered, és akire visszaárad a Krisztus művei által kiváltott tetszés és öröm.
Amit Jézus ezért az asszonyért tett, az beteljesíti azon megbízatását, amiről Izajás próféta jövendölt, hogy szabadon bocsássa a foglyokat a gonosz kötelékéből (Lk 4,18), akár szombaton is.
Amit Jézus szombaton tesz, valójában a szombat – az Úr napjának – legmélyebb értelmének megünneplése, azaz a bukott rend következményei alól való felszabadítása.

Jézus szerint a szombat célja nem akkor teljesedik be, ha az irgalom cselekedeteit megtiltják, hanem ha bátorítják és gyakorolják azokat.

Nincsenek megjegyzések: