Aligha
van üdvösebb dolog a keresztény élet fejlődése szempontjából, mint az Úr
szemrehányásait hallgatni és megszívlelni. Nem mintha ő kedvét lelné az állandó
szidalmazásban, de aki úgy hallgatja igéjét, hogy hagyja magát nyugtalanná
tenni, megsebezni általa, annak lesz ereje elismerni gyarlóságát és szakítani
bűneivel.
Persze
szabad perlekedni is az Istennel, mint Jób tette, de a vége ennek is csak az
lehet, hogy elismerjük: Az Úré, a mi Istenünké az igazságosság, a miénk
pedig arcunk megszégyenülése. Ezzel a beismerő vallomással óriási tehertől
szabadulunk meg: önmagunk megfellebbezhetetlen igazának nyomasztó súlyától.
Ha
idáig eljutva hasonlítjuk össze magunkat másokkal, az már nem gőgre vagy
irigységre fog vezetni, hanem őszinte alázatra: „Mert ha Tíruszban és
Szidonban történtek volna a bennetek végbement csodák, már régen zsákban és
hamuban ülve tartottak volna bűnbánatot.”
Ez a
kétségbeejtőnek tűnő felismerés csak még jobban megerősíti az Úrhoz való
ragaszkodásunkat, akiben már nem csupán az igazságosan elmarasztaló, jogosan
jajt kiáltó Isten Fiát, hanem egyre inkább a velünk sorsközösséget vállaló,
bűneinket magára vevő Bárányt látjuk, aki mintegy maga imádkozza elő a mi
nevünkben, mihelyettünk a prófétától hallott bűnbánati imát.
Istennek
e végtelenül gyöngéd, irgalomba burkolt igazságosságának megízlelése megtanít
arra, hogy alázattal és szeretettel fogadjuk embertársaink nem mindig gyöngéd
kritikáit. Sőt, ahhoz is erőt ad, hogy még akkor se védekezzünk, amikor
igaztalan szemrehányás, méltatlan szidás ér bennünket, hanem mosolyogva
fogadjuk, vagy ha nem megy, hát az Úrhoz meneküljünk, s vele kettesben maradva
örüljünk, hogy sikerült legyőznünk magunkban a visszavágásra, igazunk
bizonygatására késztető kísértést.
fr. Barsi Balázs ofm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése