Maga
sem tudta hogyan, de egyszer csak megcsúszott, és ha nincs a védőkorlát, akkor
lezuhan a lépcsőkön. Utána kaptam, megfogtam a kezét és felsegítettem. Szíve
hevesen vert, szeme ijedten meredt rám, és hálásan csak ennyit suttogott: „Köszönöm!”
Egy darabig meg is feledkeztem az esetről. Csak későbben nyilallott belém a gondolat: Egy ember egy másik ember számára sokszor olyan, mint a védőkorlát a meredek lépcsőkön.
Ahhoz,
hogy az életben előbbre jussunk, néha szükségünk van valakire, aki a kezét
nyújtja nekünk. Mi pedig belekapaszkodunk, és tovább megyünk...
Ahhoz,
hogy az élet útvesztőiből kitaláljunk, néha szükségünk van valakire, aki
kivezet bennünket a zsákutcából.
Ahhoz,
hogy ismét megtaláljuk a szem elől tévesztett célt, néha szükségünk van
valakire, aki a kezét nyújtja, hogy a kétségek között vergődő lelkünknek irányt
mutasson.
Ahhoz,
hogy az alagút végén ismét meglássuk a fényt, néha szükségünk van valakire, aki
elénk siet, megfogja a kezünket és hűségesen mellénk áll addig, amíg a
sötétségnek vége.
Ahhoz,
hogy súlyos gondok, gerincet próbáló nehézségek és tragédiák terhe alatt végleg
össze ne roskadjunk, szükségünk van néha valakire, aki mellénk áll, és felsegít
bennünket...
Istenem,
mennyivel szegényebb lenne a világ – és benne mi is – ilyen segítő emberek
nélkül, akikbe bátran belekapaszkodhatunk!
Tartás,
hűség, odaállás és hitelesség. Olyan értékes emberi tulajdonságok ezek, amelyek
minden időben kiállták a próbát, és összekötötték az embereket.
Ha
akarod, lehetünk egymás számára egy védőkorlát.
Te
és én...
Ti
és én...
Imre atya
Stuttgart, 2012. augusztus 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése