A zsidó nép. Miután átkelt a Jordánon, arra készül,
hogy belépjen az Ígéret földjére. Ekkor Józsué, a nép vezére választás elé
állítja őket: vagy a bálványokkal közösködnek, vagy Jahve mellett döntenek. Más
szóval vagy Istent szolgálják, vagy a bálványokat. A válasz egyhangú: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat,
és más isteneknek szolgáljunk! … Mi az Úrnak akarunk szolgálni, ö a mi Istenünk!”
(Józs 16,18)
Sajnos a
gyakorlatban, amint már korábban is
előfordult, a választott nép továbbra is ingadozik az Istenhez való hűség és a
bálványimádás között. Elméleti szinten megtörtént a döntés: a nép
elismeri, hogy egyedül Jahve az Istene, éppen ezért ha a jövőben sokan meg is
szegik ezt az ígéretet, azonban mindig marad egy kis csoport, amely megőrzi a
választott nép Istenéhez való hűséget.
Az első olvasmány
üzenete tehát: nem elég, ha az
életben egyszer Isten mellett döntöttünk. Ezt a döntést mindennap meg kell újítanunk,
nem feledve, hogy lehetetlen egyidejűleg
Istennek és a világ olyan elméleteinek, hiúságainak, divatjainak és
szeszélyeinek szolgálni, amelyek voltaképpen bálványok.
Kt. Az „élet kenyeréről” szóló hosszú beszéd
végén, a mai evangéliumi szakaszban Jézus is választás elé állítja hallgatóit. Valaki vagy elfogadja az emberek
táplálására adott teste és vére misztériumát, vagy elszakad tőle. Szavain nem csak a zsidók botránkoztak
meg, hanem „tanítványai közül is sokan” zúgolódtak: „Kemény beszéd ez!
Ugyan ki hallgatja!” – mondták. S Jézus mégsem változtat az Élet
Kenyerére vonatkozó tanításán, hanem a hit fontosságára figyelmeztet: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ
semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem
hisznek”.
Nem
megbotránkozásra vagy vitára van tehát szükség, hanem hitre. Hit nélkül, a megvilágosító és éltető
Szentlélek nélkül Krisztus Testének misztériuma is csak külsőség, formalitás
marad, ami nem segíti a lelket, nem ad életet. Hit nélkül tökéletesen
ismerheti az ember a Krisztus Testéről és Véréről szóló tanítást, láthatja a
kenyeret és a bort, de nem érti meg a szavak és jelek által rejtett
valóságokat.
A hit elutasítása következtében már a „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak,
és többé nem jártak vele”, elpártoltak tőle.
A kenyérszaporítás,
az ingyen kenyér, a becsületes munka nélkül való megélhetés, az igen, azt szeretnék! Ezért Messiás-királlyá akarták
választani azon nyomban, hogy jóllaktak a megszaporított ingyen kenyérből. De
amikor a kafarnaumi zsinagógában kifejti Jézus ezzel a jellel kapcsolatban, hogy miről is van szó: az élet kenyeréről, amely ő maga, aki a mennyből szállott alá,
akkor megbotránkoznak benne, és ott hagyják.
Francois Mauriac a ’Jézus élete’ című regényében, ezzel kapcsolatosan így
szólítja meg a Mestert: „Uram, túl messze mentél! Nem azt hirdetted, amit
vártak tőled. Ennek a tömegnek földi kenyér kell! A munkanélküliség
felszámolását…, a hajléktalanság felszámolását…, a lakásínség megszüntetését
várták tőled. De nem! Te valami mennyből alászállott kenyérről
beszéltél, Eucharisztiát ígértél, örök életet hirdettél. Vedd már észre magad!
Hát kit érdekelnek ezek? Vagy kiszolgálod a tömegízlést, vagy nincs rád
szüksége a világnak!” – Vagy adsz
kenyeret és cirkuszt, vagy mehetsz a szemed világába – vallják ma is sokan!
Igen a világ,
az Ádámi ember földi gondjainak megoldását várja Istentől. Elég az e világi Messiás nekik. De mivel az
Úr Jézus nem a tömegízlés, a pillanatnyi elvárások szerint kívánta
megvalósítani hivatását, követői megfogyatkoztak.
Az Úr
visszautasításának leggyakoribb oka, ma is: olyasmit követel, amit
egykönnyen, áldozat vállalás, a kényelmes élet feladása nélkül nem lehet
megvalósítani, túlságosan szigorú az
evangélium, néha meg egyenesen kellemetlen dolgokat vág a fejünkhöz, illetve
olyan értékekhez való ragaszkodást vár el tőlünk, amik a mai kor embere számára
lassan kezdenek idegenné válni, kimenni a divatból.
Mint például
az élet védelme és oltalma, a fogamzástól a természetes halálig, mint a
házastársi hűség, a házasság előtti önmegtartoztatás, tisztaság, az
önzetlen- érdek nélküli szolgálat és ellenségszeretet, a feltétel
nélküli megbocsátás, az igazmondás, a szükségben lévő
megsegítése, és még folytathatnánk a felsorolást… Mindez kemény és nehéz
dolog nem kell a mai embernek, még ha az örök életéről van is szó.
Egyik korábbi állomáshelyemen a cserkészetet
szerettem volna elindítani, és ehhez próbáltam segítő társakat toborozni a
helyi pedagógusok közül. Odaadtam az egyik fiatal tanárnőnek, aki hajlandó lett
volna segíteni, a cserkészek 10 törvényét, ami nem más, mint a 10 parancsolat
pozitív megfogalmazása, hogy lássa, miről van szó, hogy tud-e vele azonosulni
vagy sem. Miután átolvasta a törvényeket és azok kifejtését, utána visszaadta és ő, a pedagógus, aki a gyerekek
nevelésével „hivatásszerűen”
foglalkozik, azt mondta, hogy ezek megvalósítása a mai gyerekek számára, túl
kemények, túl nehezek. Amikor rákérdeztem, hogy a tíz törvény közül melyiket
tartja a legnehezebbnek és megvalósíthatatlanak, akkor a válasz a legnagyobb
megdöbbenésemre, ez volt, hogy mindjárt az elsőt, vagyis „A cserkész egyeneslelkű és feltétlenül igazat mond.”
Kt. Ez az önzés
legszégyenteljesebb fajtája, amikor valaki azt szeretné, hogy az Isten is, az
ember is hozzá igazodjék. Sokan a vallásosságtól általában azt kívánják,
hogy saját, egyéni igényeiket támassza alá, elégítse ki, azokat részesítse
előnyben. S ha nem ez történik, ott hagyják Istent, Jézust, a vallást
éppúgy, mint azokat az embereket, akik az Úr küldötteiként nem az ő szájuk íze
szerint beszélnek. Elfelejtik, hogy
az igazi vallásosság, a kereszténység, nem a kényelemre, nem is a kor divatjára
és ízlésére, hanem tényekre és főleg egy személyre, Jézus Krisztusra épül.
Kemény beszéd ez! Ugyan ki hallgatja! – mondják a zúgolódók, s a „tanítványai
közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”.
Mit tett Jézus ezek után? Először is nem vont vissza semmit. Sőt! Hatszor egymásután, különböző
formában, újból és újból visszatért alaptémájára, s megerősítette, hogy ő a
valóságos testét és vérét akarja itt hagyni az Eucharisztiában. Másodszor:
nem ajánlott kompromisszumot. Nem kezdett alkudozásba: „Jó, akkor
megelégszem a szimbolikus jelenléttel is, – s amikor a kenyeret eszitek, és a
bort isszátok, akkor majd gondoljatok rám”. Sem elvekben, sem pedig a gyakorlatban nem ismert
megalkuvást! Harmadszor: nem rendelt el népszavazást. Nem
akarja tudni: legalább kétharmados többség kívánja-e az Eucharisztiát? Nem
érdekli a különböző közvélemény-kutatók népszerűségi indexe. Negyedszer:
nem mond le messiási címéről. Ámbár tudja: akkor útja, keresztút lesz,
és a Kálvárián vezethet csak keresztül. És végül: nem izgatja a
kudarc. Nem érdekli, hányan tartanak ki mellette. Nem roppan össze a tömeges
aposztázia, elidegenedés, visszalépés közepette sem.
Kt. Megdöbbentő,
hogy az Úr Jézus egy szóval sem tartja vissza őket, sőt a Tizenkettőhöz
fordulva kérdezi: „Ti is el akartok menni?” Igen, Krisztus
misztériuma, tanítása egyetlen és egységes: az ember vagy teljesen elfogadja,
vagy teljesen megtagadja, de ebben az esetben nincs középút, nem válogathat
közöttük: ezt még elfogadom, ez még megvalósítható, ez még beillik a mai
divatba, közgondolkodásba, de az már nem, az „kemény beszéd” ki hallgathatja.
Sem a
hitetlenek iránti együttérzés, sem a távoli testvérek visszavonzása nem
jogosíthat fel arra, hogy meghamisítsuk, felhígítsuk mindazt, amit Jézus
tanított. Őnála jobban senki sem szerette az embereket, senki jobban nem
akarja üdvösségüket. Mégis inkább sok tanítványát elveszítette, semmint
hogy egy szót is megmásítson abból, amit tanított, amit mondott.
Végül is kik mennek el? A csalódottak:
akiknek kellett az ingyen kenyér, de a mennyeit nem igényelték. A hitetlenek, akik kemény beszédnek
tartották Jézus szavait. Kik maradnak?
Akik hisznek a szeretet végső győzelmében, de sajnos azok is, akik még
nem tudnak dönteni, csak sodrodnak az árral, vagy akik már döntöttek, de nincs bátorságuk felvállalni
döntésüket, így hát kettős életet élnek,
látszólag Jézushoz tartoznak, de valójában már elszakadtak tőle, nem hisznek
benne!
Szent János
evangélista finom ösztönnel megérzi, hogy Júdás már akkor hitetlen volt –
erre utalást is tesz az evangéliumi szakaszban, igaz nem mondja ki a nevét, de
tudni lehet, hogy róla van szó: „Jézus
kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt
elárulni”- írja az evangélista.
Kt. A mai
evangéliumi szakasz két ember típus bemutatásával zárul.
Az egyik Péteré, aki kifejezetten szerepel. Aki
bár nem egészen érti Jézus szavait, mégis megkockáztatja, és megnyitja magát az
Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és
tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
A másik típus, Júdásé, aki bár nem kifejezetten
szerepel az evangéliumi szakaszban, de a tizenkettőhöz tartozik. Ö
kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad,
és afelé, a démonikus, ördögi vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál
(13,26–30). Remegve kell arra gondolnunk, hogy Júdás ez alkalommal szakadt el a
Mestertől.
Kt. Az eukarisztia meghirdetése Krisztus hiteles választásának próbaköve lett a nép, a tanítványok
és az apostolok számára is. Az
Eukarisztia titkában, az Úr Jézus Szentségi
jelenlétében való hit különbözteti meg minden időben Krisztus igazi
tanítványait.
Éppen ezért amikor a szubjektivizmus vagy az önzés, kísértéseket okoz a hit terén, gondoljunk
arra, hogy bizonyára nem a hitben, hanem magunkban van a hiba. Kényelmességünkben,
megátalkodottságunkban, üres, élettelen hagyományokhoz való ragaszkodásunkban,
vagy éppen a téves elképzeléseinkben,
amikor összetévesztjük a szimbólumot azzal, amit szimbolizál. Amikor a rituáléról, a vallásos
szertartásról azt hisszük, hogy az a valóság. Amikor az eszközt tekintjük végcélnak és a valóság megtapasztalása
elleni védőoltásnak. Márpedig ez a bálványimádás, amikor az eszközt
imádjuk és védelmezzük. Sajnos,
sokszor a vallásgyakorlásunk nagy része azzal telik el, hogy az önmagunkról
alkotott nagy vallásos képünket
védelmezzük, nem pedig azzal, hogy az Isten akaratát keresnénk. Éppen ez akaszt meg minket abban, hogy
végigjárjuk a vallás útját és egy nagy, boldogító, Istennel való személyes találkozásban
legyen részünk. Ne feledjük, a
vallás csak a holdra rámutató ujj, de nem maga a hold.
Kt. Amikor ilyen kísértések érnek bennünket, gondoljunk Péter apostol szavaira: „Uram,
kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Hiába is mennénk bárhová, mert számunkra nem adatott más, akiben
üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, aki
ígérete alapján, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, mert feleletet akar
adni életünk végső kérdéseire, erőt a küzdelemhez, vigaszt a megpróbáltatásban,
nyugalmat a végső órán. Ne botránkozzunk meg tanításán, elvárásain, hanem inkább igazítsuk gondolatainkat,
magatartásunkat, s életvitelünket Őhozzá.
Befejezésül egy kérdés, amit házi feladat
gyanánt kellene megoldani az elkövetkező napokban: Én, személy szerint miért vallom magam kereszténynek, azaz
Krisztushoz tartozónak, s miért
maradok az Egyházban, amikor annyi sokan elhagyták és elhagyják?
Meggyőződésből,
Krisztushoz való őszinte
ragaszkodásból vagy gyávaságból? Közömbösségből,
nekem minden mindegy: „ki milyen vallásban született, abban haljon is meg”- az
elvem, vagy, mert megszoktam a kétéltűséget, a vasárnapi kereszténységet és a
hétköznapi Isten nélküliséget?
Mindenki
maga válaszoljon ezekre a kérdésekre, de nem ártana egymással is megbeszélni. Bárcsak
Péterrel vallhatnánk öntudatosan: „Uram,
kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése