Egy segélykiáltás, ami átszeli az évszázadokat... - Nagyböjti Elmélkedés

„Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem…” (vö Jn5,1-16)

Nincs emberem!

Ez a mondat Jézus korabeli világában, egy vallásos, társadalmilag szervezett közegben hangzik el: nincs emberem! 

Egy mondat, ami szíven üt. Egy segélykiáltás, ami átszeli az évszázadokat, és ma is velünk él. A harmincnyolc éve beteg ember szavai megrendítenek, és talán az egyik legkeserűbb emberi sóhajként visszhangzanak. 

Egy életen át tartó szenvedés, magány, elhagyatottság, és a fájdalmas felismerés: nincs, aki segítsen!

Mai világunkban is?

A modern társadalom, amely technológiai fejlődésével és hálózatokkal büszkélkedik, valójában nem különbözik sokban ettől a kétségbeesett állapottól. Egy közönyös világban élünk, ahol az útszélen fekvő ember szemünk láttára simán meghalhat, anélkül, hogy bárki „tevőlegesen” észrevenné.

„Nincs emberem!" – hallatszik ma is, családokban, munkahelyeken, közösségekben, és fájdalmasan gyakran még hívő közösségekben is.

Kinek nincs embere? Miért nincs?

Azoknak nincs emberük, akik nincsenek a figyelem középpontjában, akik nem látszanak sikeresnek, akik nem tudnak önállóan megküzdeni problémáikkal. A mai ember könnyen elfordítja a tekintetét az elesettől, mert fél, hogy a segítés túl nagy áldozatot kívánna. Fél a saját tehetetlenségétől.

Kinek van embere? Miért van?

Azoknak van embere, akikre figyelnek, akiknek van kapcsolatuk, akik aktív részesei a közösségnek. De vajon elég-e csak a barátok és ismerősök száma? Vagy a valódi emberi kapcsolat az, amelyik mellettünk marad a nehézségekben, a betegségben, a magányban is?

Én kinek lehetek embere?

Ez a nagyböjti szent idő arra hív minket, hogy újra gondoljuk a hozzáállásunkat. A harmincnyolc éve szenvedő embernek ki lett az embere? Jézus maga! Ő az, aki meglátja, megszólítja, felemeli. És ma? Ki lehet az emberünk? Kié lehetünk mi?

Merjük feltenni a kérdést: Vajon én is ott vagyok-e, amikor szükség van rám? Vagy magára hagyom a szenvedőt, mert kényelmetlen, mert fárasztó, mert nehéz?

A változás sürgős!

Ez a kérdés nem halogatható tovább. Az emberi magány, a közöny és a szeretetlenség széttépik társadalmunkat. A nagyböjt arra hív, hogy ne csak gondolatban, de konkrét tettekben is legyünk egymás emberei.

Az élő hitből fakadó szeretet képes megtörni a közöny kemény falát. Jézus példája ma is arra hív, hogy közel lépjünk a magányosokhoz, az elesettekhez, és megkérdezzük: "Akarsz-e meggyógyulni?" – majd mellette maradjunk a válasz után is.

Merjünk lépni!

A nagyböjt ideje legyen az újrakezdés időszaka, amikor felismerjük, hogy mások embereivé kell válnunk. A szeretet nem lehet elméleti: cselekvő szeretetre van szükség! Ne legyen többé senki, aki azt mondja: "Nincs emberem!"