„Jó neked, mert már nem kell iskolába járnod!” – Évközi 25. vasárnap

Szentírási rész: Mk 9,30-37

Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk - Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”! 

Az újabb iskolai év kezdése kapcsán ütötte meg a fülemet egy párbeszéd foszlány. A szorongásokkal, félelmekkel teli fiatal mondotta idősebb, iskolát végzett társának: „Jó neked, mert már nem kell iskolába járnod!” 

Nem sokkal később egy rövid írásban olvastam, hogy idősekből álló társaságban valaki ezt mondta: „Tudjátok, én most tanulom a másik ember elfogadásának a művészetét.” Volt, aki a csendben maradást tanulta éppen, másvalaki a türelmes meghallgatást. Olyan is akadt, aki bevallotta: számára az a legnehezebb tananyag, hogy elfogadja, nem csak az ő igazsága létezik. Ismét más valaki arról beszélt: most döbbent rá, miután életműve romokban hever, hogy annak alapja, fundamentuma csupán homok volt, anyagi javak, emberi kapcsolatok, amiket az élet vihara elsodort. S most próbálkozik az újjá építéssel, de ez alkalommal sziklára, magára Krisztusra akarja építeni életét. 

Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk. Igaz, nem egy meghatározható épületbe, s a tanév sincsen hónapokra beosztva, és nincs vakáció sem az élet iskolájában. A tananyag viszont semmivel sem könnyebb, sőt mintha egyre nehezülne az évek múlásával, s életállapotunkból fakadó felelősségtudatunk a végső nagy vizsgához közeledve, egyre inkább hatványozódik. 

Ezért érdemes jól megtanulni, s valahányszor alkalom nyílik rá, a gyakorlatban alkalmazni is az örök életre felkészítő tananyagot! Mennyei Atyánk sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségünk, mint mi magunk. Lehet, hogy a legkeservesebb lecke jelenti majd valamilyen nehéz élethelyzetben a leghathatósabb segítséget.

A két iskola között a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg egyikben a tudás lépcsői felfelé vezetnek, s a nagyobb képzettség rangosabb pozíció betöltésére jogosít fel, addig a másikban lefelé kell haladni a lépcsőkön, egészen addig, ahol már igazán ki sem tudjuk egyenesíteni a derekunkat. Szent János apostol szemtanúként számol be erről a helyről: „Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott… fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát” (13,3-5). 

A föld porából teremtett ember egyre magasabbra tör, a mindennél hatalmasabb Istenfiú a legnagyobb mélységekbe ereszkedik alá – értünk. Milyen megrendítően nagy igazság ez!

Isten iskolájában minden tananyag a Jézus által bemutatott alázatra, pontosabban alázatos szolgálatra épül. Ez az ember számára a legnehezebb lecke. Mindannyiunk igénye, hogy észrevegyenek és értékeljenek bennünket; e világi tanulásunknak, minden nemű törekvésünknek is ez az egyik mozgatórugója. Jézus pedig azzal a „képtelenséggel” áll elő, hogy „ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35) –ugyanis a mai evangéliumi rész szerint az apostolok azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közülük.

Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”! 

Az Újszövetség szellemében a szolgálat olyan tevékenység, ami nemcsak az Egyház egészét és egyes tagjait, hanem az egész társadalmat, emberiséget érinti. Ezért a szolgálatnak rendkívüli jelentősége van a szegények és gazdagok közötti szakadék áthidalásában.

A szolgálat teológiája, hittani megalapozása, abból indul ki, hogy akik szolgálnak, azok a kicsinyekben, a legszegényebbekben, a társadalom szélére szorultakban, a megfeszített és feltámadott Krisztussal találkoznak. Hisz maga Jézus mondotta az utolsó ítélettel kapcsolatosan: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40), vagy a mai evangéliumi szakaszban: „aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, (az) engem fogad be”. Az ilyen szolgálat forrása Jézus magatartása és szenvedése, aki azért jött, hogy övéinek szolgáljon, és lábukat megmossa. 

Szeptember 14-én volt 800 éve annak, hogy Szent Ferenc atyánknak kezein, lábain és oldalán megjelentek a keresztre feszített Krisztus szent sebhelyei és azokat élete végéig titokban hordozta. Ő a Názáreti Jézusban Isten titkát ismeri fel, emberségünk és törékenységünk testében az Atya Igéjét. Szerinte Isten számunkra nem, mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem mint alázatos szolga, aki nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ő, aki a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázatos szolgálat útját járja. Ezért egyetlen testvér sem állhat a másik felett, tanítja nagy rendalapítónk, nem érezheti magát jobbnak és különbnek a másiknál. 

Ferenc azt akarja, hogy testvéri közössége legyen hatalom- és uralommentes hely, ahol csupa szolgáló és figyelő társ él, nem pedig parancsoló és hatalmaskodó urak. Ezt az alapvető magatartást fejezi ki a „minoritas”, a kisebb szó, mely annyira fontos volt a számára, hogy ez lesz a rend hivatalos neve is: ordo fratrum minorum, (rövidítve ofm), azaz a kisebb testvérek rendje, csak a nép megnevezése szerint vagyunk ferencesek, magyar földön barátok. 

A krisztusi szolgáló magatartásban az a megdöbbentően új, hogy Jézus tettei és szavai azt hirdetik, hogy maga Isten lett az emberek, különösen a szegények, éhezők és a sírók szolgája. Jézus magatartása, Isten- és emberszolgálat egyszerre (ebben egy „csodálatos csere” történik a tárgy és az alany között, abban az értelemben, hogy Isten emberszolgálata teszi lehetővé és teljessé az ember istenszolgálatát). Ugyanakkor állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a szolgálat Jézus igehirdetésében és az iránta megnyilvánuló hitben nem csupán egy jó cselekedet „értetek és mindenkiért”, hanem Jézus életáldozata és önfeláldozása.

Ebből az isteni megalapozásból és krisztusi magyarázatból kiindulva lesz Krisztus tanítványainak szolgálata egyszersmind ajándék és feladat, s nem véletlen, hogy az első keresztény közösség inkább a kisemberekből verbuválódik/tevődik össze. 

Szent Lukács evangélista (22,26-27) szerint Jézus tanítványainak megkülönböztető ismertető jele, hogy nem uralkodnak, hanem szolgálnak – e szerint Jézus tanítása nem csupán a társadalmi rendszerek hibáit akarja javítani, hanem radikális változást követel. 

Szent Máté evangélista (25,31-46) szerint a jelen és a jövő, az örök boldogságunk, az élet és a halál attól függ, hogy szolgáljuk-e a szegényeket és éhezőket, s felismerjük-e bennük Krisztust. 

Ennek megfelelően a szegénygondozás, ami nem csupán az ige szolgálata, hanem az asztal körüli szolgálat is, központi jelentőségű kell, hogy legyen az egyházközösségek életében. Ilyen értelemben Szent Pál szolgálatnak nevezi a jeruzsálemi Egyház számára végzett gyűjtést. 

Jézus tanítványainak a szolgálat nem csupán egyoldalú jócselekedet mások érdekében, hanem inkább az egész élet feláldozása a legvégsőkig, krisztuskövetés a vértanúságig. Ebből a gondolatból kiindulva keletkeztek a virágzó középkorban a szegény- és beteggondozó szerzetesrendek, és az általuk működtetett korházak, szegény otthonok…

Sokféle új próbálkozás és kísérlet folyik ma is Jézus magatartásának – az „értetek és mindenkiért” szolgálatnak – kor- és szakszerű megvalósításának érdekében. 

A krisztusi értelemben vett szolgálatban nagyon lényeges: – a szolgálni akarás és szolgálatkészség. Az Úr Jézus követésében tiszta ajándék és semmiképpen sem egyéni teljesítmény. Válasz Isten hívására, mely a szegény emberek bajában és a szenvedő teremtményben szólal meg. A szolgálat bátorságának, s egyben alázatának valódisága és jósága abban mutatkozik meg, hogy akik másokat szolgálnak, szívesen ismerik be, hogy ők maguk is segítségre szorulnak, és mások szolgálataitól függnek, s ennek megfelelően cselekszenek. Ellenkező esetben a mások szolgálatára irányuló jóakarat hamarosan tönkre teszi az embert, és a szeretet parancsa, paradox módon, istentelen törvénnyé válik.

Az Egyházban a szolgálat alanya maga Isten, Jézus Krisztusban és az ő Szent Lelkében, és általuk a hívek egész közössége. Az istenszolgálat a hívők közösségében oszthatatlan. Egyaránt vonatkozik, a liturgiára, a tanúságtételre és a szorosan vett mindennapi fizikai szolgálatra. Ezért nem hiteles és nem felel meg az evangéliumnak, ha valaki, pl. a liturgiában vagy az egyéni imában akar szolgálni Istennek anélkül, hogy hajlandó volna a szegényeknek szolgálni, s e szolgálatot egyénileg is, közösen is végezni. Ha egy keresztény tagadná felelősségét a rászorulókért és az igazságtalan viszonyokért, gyakorlatilag éppoly eretnek volna, mint aki formálisan tagadna egy hitigazságot. Éppen ezért külön hangsúlyoznunk kell, hogy minden kereszténynek sajátos hivatása és képesítése van a szeretet szolgálatra.

Ebben az értelemben állíthatjuk, hogy az egyházak jövője attól függ, hogy visszatalálnak-e a szolgálathoz, amely „az emberiség szolgálata és nem csupán az Egyházon belüli szolgálat”, s egyetlen mércéje a Názáreti Jézus életpéldája. 

Ha az ő akaratát teljesítjük, bizonyosan szentté leszünk minden állapotban, melybe ő helyez bennünket. Ebből a célból ismételgessük a Szentírásnak azon részeit, amelyek arra hívnak bennünket, hogy egyesüljünk minél jobban Isten akaratával. „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Istenem, mondd meg, mit kívánsz tőlem, mert én mindazt meg akarom tenni. 

Különösen, amikor valami súlyosabb baj ér bennünket, például rokonaink halála, javaink elvesztése és más hasonló megpróbáltatások, legyünk tudatában annak, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik. 

„Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15), mondta Jézus az utolsó vacsorán. Szent Pál is arra figyelmeztet: „Testvérek, kövessétek a példámat mindnyájan!” (Fil 3,17). Szent Ferenc atyánkról olvashatjuk a LegMaj-ban „Tudta azonban azt is, hogy magát kell például állítania eléjük. Előbb cselekedett tehát, s utána tanított.” Igen, minden megkeresztelt embernek úgy kell élnie, hogy mások követhessék példáját! Ámen. 

Mini-Agapé: Bizalommal nevelni

 

Szent Ferenc atyánk stigmatizációja - évközi 24. vasárnap

A négyéves (2023–2026) nagy ferences jubileumi sorozatban ez a 2024-es év Szent Ferenc atyánk stigmatizációjának 800. jubileumi éve. A szeráfi atya 1224-ben Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, szeptember 14-én jelentek meg kezén, lábán és oldalán Krisztus Urunk szent sebhelyei, amit mi ferencesek szeptember 17-én ünneplünk.

Szent Ferenc atyánk Stigmatizációja kapcsán a figyelműnket a kereszt fontosságára és üzenetére szeretnénk irányítani. Mégpedig azért, hogy ne váljon üres jelképpé, értéktelen tárggyá a mi számunkra - hanem elfoglalhassa azt a helyet, ami megilleti őt egy hívő, öntudatos keresztény ember életében. Annál is inkább, mert a mai evangéliumi szakaszban, mint hallhattuk, maga Jézus mondja: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen” (Mk 8,34).

Szent Ferenc atyánk megtérése pillanatától haláláig odaadó tisztelettel követte és szóval-tettel mindenkinek hirdette a megfeszített Krisztust. Ennek következtében Krisztus Urunk kínszenvedésének tárgyát, a keresztet is különös tisztelettel illette. Számára a szerzetesi fogadalom sem volt más, mint hálatelt válasz a keresztre: arra az útra, melyre az ember - önmagát feledve - Isten hívó szavát követve lép. 

Ferenc 1224-ben missziós útjáról, La Verna hegyére vonult vissza, ahol Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére nagy gonddal készült. Az Evangélium háromszori felnyitásával Isten értésére adta: miként életének minden cselekedetében Krisztust követte, akként szenvedéseiben is osztoznia kell. 

A dicsőséges kereszt ünnepének hajnalán Ferenc így imádkozott: „Ó, Uram, Jézus Krisztus, két kegyelmet kérek Tőled, mielőtt meghalok. Add, hogy érezhessem azt a szeretetet és azt a szenvedést, melyet Te éreztél, mikor értünk keresztre feszítettek.” (2 Cel 3, LM 13) 

Mialatt mély áhítattal, imádságba merülve térdelt, megnyílott előtte az ég, s egy tűzből és fényből sugárzó szárnyas lényt, egy szeráfot látott, egyikét azoknak a szellemeknek, akik Isten trónja előtt állnak. De ez a dicsőséges alak szenvedett: szárnyai egy keresztre feszített ember testét takarták, ám arcán az odaadott szeretet boldogsága ragyogott. A látványra Ferenc lelkét öröm és fájdalom járta át, a Keresztre feszített öröme és fájdalma. 

A szeráfi látomásban megjelenő Krisztus Ferenccel magasztos titkokat közölt. "Tudod-e, mit tettem veled? Hogy zászlóhordozóm légy, a sebhelyeket, kínszenvedésem jeleit adtam neked. S miképpen halálom napján leszállottam a pokol tornácára, s a lelkeket onnan kiszabadítottam, azonképpen néked is megengedem, hogy évente, halálod napján leszállj a tisztítótűzbe, s hármas rended elhunytjait és mindazokat, kiket tisztelőid közül ott találsz, sebhelyeid erejével kiszabadítsd és a Paradicsom dicsőségébe vigyed. Miként életedben, úgy halálodban is hozzám légy hasonló." (Fioretti, 186) 

A Poverello, Isten szegénykéje nem dicsekedett a sebekkel, hanem igyekezett rejtegetni azokat, de hiteles szemtanúk bizonyították, hogy kezein, lábain és oldalán élete végéig hordozta a be nem gyógyuló krisztusi sebeket. 

A már mondottakból kitűnik, hogy a Kereszt nemcsak központi jelképe hitünknek, hanem központi tartalma is. A Kereszt által nyertük el megváltásunkat, a Kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. De Krisztus Keresztje hitünk és életünk legvigasztalóbb üzenete is, mert általa tudjuk, hogy egyetlen szenvedés sem hiábavaló, ha képesek vagyunk Krisztus szenvedéséhez fűzni azt. 

Ha lélekben felmegyünk a Golgotára és megállunk Krisztus keresztje előtt, akkor tudatossá kell válnia bennünk annak, hogy az Úr Jézus mit vállalt értűnk, és nekünk Krisztuskövetőknek, keresztényeknek milyen irányba kell haladnunk. Ezért fontos, hogy megértsük a kereszt üzenetét, de azért is, mert nekünk keresztényeknek is ott van az életünkben a kereszt. A kereszt megvisel, de nem mindegy, hogy hittel vagy a nélkül hordozzuk azt.

Keresztet találunk utcáinkon, házainkban, helységneveinkben, de az életünkben is. Ez utóbbiban, az életünkben a legfájdalmasabb a kereszt. És nem az a kereszt, amelyeket mi találunk ki magunknak, hanem az, amit nem akarunk, és mégis ott van. Amit Jézus így fogalmaz meg: „Atyám, ha lehetséges múljon el ez a kehely, de ha nem, akkor legyen a Te akaratod szerint”. 

Az Úr Jézus életében a kereszt nem egy elszigetelt mozzanat, hanem az evangéliumok szerint, azaz esemény, amely felé tart Jézus egész földi élete. Jézus minden élet-eseménye a kereszt fényében áll. Szent Márk evangéliumából olvastuk az imént Jézus jövendölését a szenvedésről: „… az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”. (Mk.8,31). 

Szent Pál az első teológus, aki a keresztre építi tudományát. A pogányok apostola számára az evangélium hirdetése nem egyéb, mint a kereszt hirdetése. A Galata-i hívek előtt semmivel sem akar dicsekedni, csak „Krisztus keresztjével”. Mert az ember a kereszt által részesedik a megváltásban. A görög bölcselkedők számára a kereszt ostobaság, a zsidóknak botrány, a meghívottaknak azonban Isten ereje és Isten bölcsessége – tanítja az apostol. 

Így nagypénteken a keresztények nem a holt fa, még kevésbé az egykori kivégzőeszköz előtt borulnak le, hanem a szeretet egyetemes, isteni jele előtt (1Ján 3,14), amely az örökké élő Isten Fia, és az Ő Szentlelkének hatása folytán kegyelem közvetítő mindazok számára, akik hittel tekintenek rá, és bűnbánattal borulnak le előtte. 

A keresztet az egyház történelmében mindig együtt említették a szenvedés vállalásával. Avilai Szent Teréz, karmelita nővér erről azt mondja: „A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten”. Hasonlóképpen gondolkodott korábban Szent Ferenc atyánk is: azon a napon, melyen nem volt alkalma Istenért valami keresztet szenvedni, attól félt, hogy Isten talán meg is feledkezett róla. 

Aranyszájú Szent János azt írja, hogy mikor az Úr valakit a szenvedés kegyelmével ajándékoz meg, nagyobb kegyelmet gyakorol vele, mintha hatalmat adott volna neki a halottak feltámasztására; mert a csodatevésben az ember adósa marad Istennek, a szenvedésben azonban az Isten válik az embernek adósává. 

XVI. Benedek pápától még bíboros korában megkérdezték, miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, ő ezt válaszolta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.” 

Az egyik nagy erejű földrengés alkalmával a romba dőlt házban egy édesanya holttestét találták meg. Alatta még két élő gyermeket találtak, akiket az összeomlás pillanatában húzott magához. Az anya halála mentette meg gyermekei életét. Így adott nekünk is életet Krisztus saját kereszt halála árán, mert: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki őbenne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen”. 

Itt nem arról van szó, hogy a keresztény ember élete a kereszt, a szenvedés keresése. Nem. Krisztus keresztje győzelmet aratott a bűn fája felett. Az átok fája az áldás fájává változott át. A mi keresztjeinknek is ez lenne az értéke. A mai ember, aki úgy él, mint Krisztus, aki becsületesen helyt akar állni az életben, annak keresztjei, szenvedései vannak és lesznek. Ezzel a gondolattal meg kell barátkoznunk. Mert amíg a földön élünk, a kereszt és a szenvedés gyakran titok marad a számunkra. De ha a jobboldali latorhoz hasonlóan elismerjük vétkességünket, és keressük a keresztre feszített Jézussal való kapcsolatot, akkor választ kapunk a szenvedés fájó kérdésére. 

Igen, szenvedésünknek csak úgy tudunk értelmet adni, ha felnézünk a kereszten függő Jézusra. Lelki-szemeinkkel láthatjuk a két lator között a keresztre feszített Jézust. Megrendít bennünket ez a kép és a belőle fakadó gondolat: ahol szenvedés van, ott van a közelben Krisztus is. Ha úgy érezzük magunkat, mintha a keresztre lennénk szegezve, elég felemelni tekintetünket és rádöbbenünk arra, hogy ott áll mellettünk Krisztus keresztje is. 

A Kereszt titkát azonban Krisztus feltámadása tárja fel véglegesen. Krisztus feltámadása előtt a kereszt a legnagyobb tehetetlenség, reménytelenség és szégyen jele volt. Krisztus feltámadása után a Kereszt a remény, a győzelem és a szeretet jelévé vált. 

Ezért van az, hogy amikor felemeljük tekintetünket Krisztus keresztjére. Amikor tekintetünk megáll Jézus szenvedő arcán, akkor a szenvedések más fényben jelentkeznek: ahelyett, hogy lázadnánk, belenyugszunk a szenvedésbe, majd elfogadjuk a szenvedést és felajánljuk azt Istennek. 

Ha Krisztus keresztre feszítése a megdicsőülésbe vezetett, akkor remélhetünk benne, hogy a mi kereszthordozásunknak is örök értéke van, és a dicsőségbe torkollik. Ezért nem mindegy, hogy hittel vagy a nélkül hordozzuk azt.

Önmagában a szenvedés nem érték. Isten sem örül annak, ha mi kínlódunk. Az teszi értékessé, hogy közben a krisztusi hasonlóság üt át rajtunk. Valamint az, hogy a szeretet fokmérője az áldozat. Tehát minél nagyobb áldozatra vagyunk képesek Istenért, annál inkább igazoljuk iránta való szeretetünket. Így érthetjük meg a szentek megállapítását: „Földi életünk legnagyobb értéke a néma, panasznélküli szenvedés”. 

Ady Endre „Krisztus-kereszt az erdőn” című versének tanúsága szerint fiatal korában dalolt, hogyha keresztre nézett. 20 év múlva, érett fejjel bűnbánóan jelenti ki: „Amit akkor elmulasztottam, megemelem kalapom mélyen”. 

Tanuljuk meg öntudatosan tisztelni Krisztus keresztjét. Valahányszor keresztet vetünk magunkra, vagy észrevesszük templomunk tornyán, valahányszor megpillantjuk szobánk falán, vagy nyakláncunkra tűzve, lángoljon fel szívünkben a hálás viszontszeretet az Úr keresztje iránt. Ajkunk pedig ismételje a már jól ismert fohászt: „Imádunk Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.” Ámen!  

A Lélek Szava | Hogyan ne értsük félre a Bibliát? | Martos Levente Baláz...

Transapuseana, DJ 107 I, finalizata, receptia pe lotul 2 pana in 30 sept...

"Találóan jövendölt rólatok Izajás" – Évközi 22 vasárnap

Szentírási rész: Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23) hallhattuk, hogy „Összegyűltek Jézus köré a farizeusok, és néhány írástudó Jeruzsálemből” – s a tanítványok kapcsán, akik az „ősök hagyományainak” nem tettek eleget, kötekedően kérdezték Jézustól: „Miért nem követik tanítványaid az ősük hagyományai?” Válaszként Jézus ezeket mondja: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem…, az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”. 

A vallás valódi értelme nem más, mint az Istennel való, személyes, bensőséges kapcsolat kialakítása, az Ő akaratának, törvényének megvalósítása, ami segít a kiegyensúlyozott földiélet megteremtésében és az örök boldogság elnyerésében. Viszont ha a vallás elveszíti valódi értelmét, akkor helyét másodlagos fontosságú szokások gyakorlása veszi át, amelyek leginkább az embernek azt a szükségletét elégítik ki, hogy úgy érezze: rendben van Istennel való kapcsolata. Márpedig a külső vallásosságnak a belső kifejezőjének kell lennie. Ha nincs meg a belső, akkor a külső csupán képmutatás. 

A mai evangéliumi szakasz szerint ez a gyakorlat már Jézus idejében is veszélyeztette a korabeli vallást, de sajnos korunk kereszténységében is tetten érhető, ezért nekünk is el kell gondolkodnunk, azon, amit Jézus a farizeusoknak és írástudóknak mondott. 

Jézus óva int minket attól, hogy úgy gondoljuk: a törvény külsődleges, betűszerinti betartása elegendő ahhoz, hogy jó keresztények legyünk. Amint abban az időben, a farizeusok esetében, úgy ma is fennáll a veszély, hogy azt higgyük, a helyünkön vagyunk, vagy – ami még rosszabb – jobbnak tartsuk magunkat másoknál pusztán azért, mert betartjuk a szabályokat, a szokásokat, még ha nem is szeretjük felebarátainkat, ha keményszívűek, gőgösek, büszkék, megszólók, rágalmazók vagyunk is. 

Az előírások betű szerinti betartása terméketlen dolog, ha nem változtatja meg az ember szívét és nem mutatkozik meg a konkrét tettekben: vagyis meg kell nyílni az Istennel való találkozás előtt és a Szaváról való elmélkedésnek, keresni kell az igazságosságot és a békét, segíteni a szegényeket, a gyengéket, az elnyomottakat.

A szentatya, Ferenc pápa mondta: „Mindannyian tudjuk, hogy közösségeinkben, plébániáinkon, lakóhelyünkön mennyit ártanak az egyháznak, mennyi botrányt okoznak azok az emberek, akik nagyon katolikusnak mondják magukat, gyakran járnak templomba, de aztán a hétköznapi életben elhanyagolják a családjukat, rosszat mondanak másokról és így tovább”.

Jézus elítéli azt a magatartásformát, amely csupán a törvény betűjét tartja szem előtt. Elítéli azt a magatartásformát, amely nagyobb hangsúlyt fektet a külső tisztátalanságra, mint a belső, a lélek, a szív tisztaságára. 

A Bibliában a szív a gondolkodás, az akarás és így az erkölcsi élet székhelye. A szívben lakik a lelkiismeret, így a vallási-erkölcsi élet, az igazi istentisztelet, az Istenbe vetett bizalom székhelye. Ha e szív gonosz, akkor gonosz tettek fakadnak belőle, ezért nem a piszkos kéz, hanem a gonosz, bűnös szív teszi tisztátalanná az embert; s akkor hiábavaló minden rituális tisztálkodás, mert a víz nem teszi tisztává a belsőt. 

A hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent”(Mt 5,8). Isten a tiszta szívűeknek mutatja meg önmagát. Még akkor is, ha talán koszos, mosatlan a kezük. Ugyanis, „kívülről semmi se kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle – a szívéből – származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,15) – mondja az Úr Jézus – és azok tettekre váltása, gonosz cselekedetek, hamis, rágalmazó, mások becsületébe gázoló szavak által. 

Tehát nem a külső dolgok tesznek, vagy nem tesznek minket szentté, hanem a szívünk az, amelyik tükrözi a szándékainkat, a választásainkat, azt a vágyunkat, hogy mindent Isten iránti szeretetből tegyünk, vagy ne tegyünk. 

A külső viselkedés csak következménye a szívbéli döntésünknek, nem pedig fordítva: csupán a külső viselkedésünkkel, ha nem változtatjuk meg szívünket, nem vagyunk igazi keresztények. A jó és a rossz közti határvonal bennünk, a szívünk mélyén húzódik.

Képmutatás, ha valaki csak a törvény betűszerinti megtartására törekszik, aki csak a külsőségre, a látszatra ad, arra, hogy mit szólnak, mit tartanak felőle az emberek, vagy túlzott fontosságot tulajdonít bármi más külsőségnek, ugyanakkor szíve tele van bűnnel, rosszasággal. 

Azt hiszem ma is, sok esetben igazat adhatunk India nagy bölcselőjének Mahatma Gandhinak, aki egy alkalommal ezt mondta: „A képmutatásnak és az őszinteség hiányának a korában élünk. Bármely valláshoz is tartozzanak az emberek, csupán a vallás külsőségeivel törődnek. Annak alapvető elveire ügyet sem vetnek”. 

Pedig Szent Bonaventúra, a ferences hittudós szerint: „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” Ugyanis az igazi szabadság abban áll, hogy az ember örömét leli a jóban, kedve telik Isten akaratának teljesítésében és az emberek boldogításában, a nekik való örömszerzésében. 

Éppen ezért az embernek belső, a lelki világát kell megtisztítania először, tanítja Jézus, mivel „az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,21), helytelen döntés, ártalmas cselekedet, hamis, mások becsületébe gázoló beszéd, rosszindulatú pletyka. A szív megtisztítása, megtérése nélkül nem lehet megtartani Isten törvényeit sem, mivel a törvényeknek pontosan az a céljuk, hogy kiszabadítsák az embert a káros szenvedélyek szolgaságából, a bűn, az anyagvilág rabságából, és így szabaddá, s alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére, szolgálatára. 

A szív megtisztulása, megtérése nélkül nem lehet tiszta a kezem sem és nem vehetek ajkamra őszinte szeretetről, irgalomról, megbocsátásról szóló szavakat sem, mert ez kétszínűség, kettős élet lenne. Ehhez őszinte és megtisztult szívre van szükség. A Prédikátor szerint: „Isten az embert igaznak teremtette, de az sokféle mesterkedésbe ártja magát” (7,29). Jó lenne, ha az ember mindig igaz maradna, és ha nem a saját, vélt igazsága, hanem az isteni igazság szerint rendezné be életét. Jó lenne, ha nem változtatná meg az Istennek tett ígéretét, ha az Isten dicsőségét és az embertárs javát, boldogulását szolgálná.

Befejezésül, kérjük a Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására az Úrtól, hogy ajándékozzon nekünk tiszta szívet, amely mentes minden képmutatástól, alakoskodástól. 

Minden álszentségtől mentes szívet kérjünk, hogy képesek legyünk a törvény szelleme szerint élni és elérni annak célját, amely nem más, mint az Isten és a felebarát iránti őszinte és tevékeny szeretet.