Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 13. vasárnap

 

„Célunk az örök élet” – Évközi 13. vasárnap

 

Szentírási részek: Mk 5,21-43

A mai evangéliumi szakasz (Mk 5,21-43) két csodát kapcsol össze. Mindkettőben az jut kifejezésre, hogy Jézus törődik a rászorulókkal, az elesettekkel, a kétségbeesés szélén állókkal, és az ő kérésükre veti latba csodatevő erejét. Viszont, a szükségben lévőkben is van egy közös vonás, ami megtermi gyümölcsét, amit Jézus megjutalmaz, és ez a hit. A hit készteti ezeket az embereket arra, hogy tőle kérjenek segítséget, hogy bizalommal forduljanak hozzá. 

Az elbeszélés alapján Jézus a Galileai tenger keleti partjáról visszatér Kafarnaum környékére, ahol azonnal nagy tömeg veszi körül, mert mindenki látni akarta azt, aki parancsolni tudott a háborgó tengernek is. Sokan körülveszik őt, érdeklődve hallgatják szavait. De elsősorban a csodatevőt látják benne.

Ekkor egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga, a zsidó istentiszteleti hely elöljárója, siet hozzá kérésével. Leborul előtte, ami az apa megtörtségére és a kérés fontosságára utal. Arra kéri Jézust, hogy menjen és gyógyítsa meg a lányát, aki már a halálán van. 

Jézus megsajnálja a szenvedő apát. Elindul, hogy teljesítse kérését és meggyógyítsa a lányát, de a tömeg nem tágít mellőle. Szinte magunk előtt láthatjuk a jelenetet, amint az emberek kéréseikkel, kérdéseikkel ostromolják a Mestert. Közben egy asszony is a közelébe furakodik. Megjelenése és bátorsága bizonyítja hite nagyságát és bizalmát. Már tizenkét éve vérfolyásban szenved, minden vagyonát az orvosokra költötte, állapota mégsem javult, sőt rosszabbodott. 

Ahhoz, hogy jobban megérthessük az asszony bátorságát, tudnunk kell, hogy az ószövetségben a vérfolyásban szenvedő, a törvény értelmében tisztátalan volt, akit kerülni kellett, és akinek kerülni kellett másokat, mert akit megérintett, az is tisztátalanná vált, az előírások értelmében így nem mehetett volna emberek közé. Az ószövetségi felfogás szerint kultikus értelemben a tisztátalanság: rituális vagy erkölcsi akadály, mely az embernek az istenséggel való kapcsolatát lehetetlenné teszi.

A törvény előírásai szerint Jézus is tisztátalanná lett (Lev 15,27).  Innen érthető az asszony szerénysége, és félelme, az hogy nem nyíltan fordul Jézushoz, hanem csak lopva, szó nélkül, hátulról közeledik, hogy megérintse Jézus ruháját, s közben arra gondol: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok”. 

„Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok”. Milyen erős hite és bátorsága volt ennek az asszonynak, ami után nem is maradt el a jutalom. Az asszony miután megérintette Jézust, érezte, hogy meggyógyult, de ugyanakkor Jézus is „észrevette, hogy erő áradt ki belőle”. 

„Erő áradt ki belőle” – ez a rövid mondat nagyszerűen érzékelteti velünk azt, hogy Jézus minden kegyelem forrása. Hogy Ő a fő, Ő a szőlőtő – ahogy nevezte magát, aki éltető nedvvel, erővel árasztja el tagjait. 

Jézus földi működése idején is meg volt a különleges tudása mindarról, ami hozzá tartozott messiási küldetéséhez. Ennek alapján látott bele az asszony gondolataiba és jutalmazta meg hitét a gyógyulással. De amellett egészen emberi módon viselkedik és megkérdezi, hogy ki érintette meg. 

Kérdésével személyes kapcsolatba lép az asszonnyal, nem akarja, hogy tette személytelen maradjon, de egyben felhívja a figyelmet az asszony mélységes hitére. 

A tanítványok csak azt látják, hogy a tömeg minden oldalról szorongatja, nem értik, hogy hogyan kérdezheti: „Ki érintette meg a ruhámat?” - mert ők nem tudják, hogy azokban a pillanatokban mi történt az asszonnyal. Azonban az asszonyban már nem csak a félelem dolgozik, hanem az öröm is, hiszen érezte, hogy meggyógyult. Leborult Jézus előtt és bevallotta merészségét. Feddés helyett azonban bátorítást kap: „Lányom hited meggyógyított, menj békével és maradj egészséges!” Jézus ezzel a tettével is azt igazolta, hogy a szeretetet, az Atya irgalmának kinyilvánítását többre értékeli a törvény léleknélküli betartásánál. 

Amikor Jézus egész jóságával fordul feléje, az asszony úgy érezte: az Istentől jövő üdvösség ajándékának középpontjába került. Ez hatalmas élmény volt számára, ugyanis eddig, betegségében, az a társadalom kiközösítette, amely pedig annak tudatában volt, hogy Isten az ő szövetségesük. Jézus most rátekintett, megszólította, elfogadta. Az asszony ennek következtében szívének sokkal mélyebb rétegében érezte meg a gyógyulást, mint amelyben betegségét élte meg. 

„Menj békével” ez az ősi köszöntés, amivel Jézus elbocsátja az asszonyt, azt jelenti: Menj békével, annak az üdvösségnek a birtokában, amelyet csak Isten tud adni, amely személyes, konkrét életedet teljesen áthatja, átalakítja, új síkra, az üdvösség síkjára helyezi.

Amíg ez a jelenet tartott, addig Jairus lánya meghalt, és az apának meghozták a hírt. Jézus látta az apa megtörtségét, azért bátorította: „Ne félj, csak higgy!” Aztán három apostolával – Péter, Jakab, János – és a szülőkkel belép a halott szobájába, ahol azt életre kelti. Akarja, hogy az isteni jótéteménynek legyenek szemtanúi, de a nagytömeg hamis, politikai messiás várásának, csoda „vadászatának” nem akar tápot adni. 

Talán fölmerül bennünk a kérdés, hát jó, szép az, hogy Jézus meggyógyította a beteg asszonyt, hogy életre keltette a kislányt, de miért írták le az evangélisták, és egyáltalán miért olvastatja fel az Egyház ezeket a történeteket? 

Azért, mert Jézus e történetek által is üzenni akar nekünk, fontos igazságot akar a tudomásunkra adni, mégpedig azt, hogy a hit nagyon sok esetben, nehéz helyzetben, veszélyek között ébred fel az ember lelke mélyén. A múlt vasárnapi evangéliumi szakaszban a kishitűséggel vádolt apostolok hisznek abban, hogy csak egyedül Jézus mentheti meg őket a biztos haláltól, a tengeren való elsüllyedéstől, ezért kérik segítségét. A mai evangéliumi szakasz szenvedőasszonya Jézushoz megy, mert hisz abban, hogy Jézus meg tudja szabadítani betegségétől. A kétségbeesett apa szintén hittel kéri Jézus segítségét, mert rájön arra, hogy az ö kislányát senki más nem tudja megmenteni.

Ezek az emberek rádöbbennek, és beismerik azt, hogy az emberi hatalom véges, hogy egy adott ponton az ember tehetetlenné válik, nem tud segíteni magán lehet bármennyi pénze, korlátlan hatalma. Ezért egy olyan valakihez fordulnak segítségért, akiről tudják, hogy hatalma meghaladja az emberét, és erősen hisznek abban, hogy ez a valaki képes és akar is segíteni a tehetetlen emberen.

Hitüket igazolja már maga a tény is, hogy Jézus segítségét kérik. Milyen nehéz sokszor az embernek megalázkodni egy másik ember előtt. Ezt mi magunk is tapasztalhatjuk. Milyen nehéz lehetett a viharedzett és tengerhez szokott halászoknak megalázkodni az értelmiségi elit egyik képviselője, a Tanító előtt. Milyen nehéz lehetett megalázkodni a zsinagóga elöljárójának, egy törvényszegéssel vádolt és bűnösökkel paktáló szegény rabbi előtt. Vagy milyen nehéz lehetett a beteg asszonynak felszínre hozni azt, hogy ö tisztátlan betegségtől szenved, és most a törvényt is megszegte. 

És ők mégis megteszik, mert hisznek Jézus természetfeletti, isteni erejében. Ha nem hittek volna benne, akkor nem kérték volna az ö segítségét –, akkor a háborgó tenger nyelte volna el az apostolokat, az asszony tovább szenvedhetett volna és az apa nyugodtan eltemethette volna lányát. De mert mélységesen hittek és nem estek kétségbe, ezért Jézus hitüket bőségesen megjutalmazta.

Nem egy esetben kerülünk mi is hasonló helyzetbe, mint ők. Nem egyszer kell megtapasztalnunk nekünk is, hogy bizonyos esetekben tehetetlenek vagyunk, és saját erőnkből nem tudjuk megoldani a problémákat és elhárítani a veszélyeket. – Az apostolok, a betegasszony és az édesapa példája arra akar megtanítani minket, hogy minden nehézségből, a legkilátástalanabb helyzetekből, amikor emberi erőnk felmondta a szolgálatot, Istennél akkor is van kiút, van megoldás, de ez a megoldás egyes-egyedül a belé vetett feltétlen hit által nyerhető el. 

Jézust sokan követik, körülveszik őt, érdeklődve hallgatják szavait. Elsősorban a csodatevőt látják benne. Azonban, amikor az események nem úgy alakultak, ahogyan várták volna, amikor a beteghez Jézus már későn érkezik, mert a zsinagóga elöljárójának leánya már meghalt, akkor kialudt érdeklődésük, itt már semmi érdekes nem történhet, halottat úgysem lehet feltámasztani. És amikor Jézus nem adja fel, hanem arról beszél, hogy a leány csak alszik, akkor kinevetik. Nem veszik komolyam, ingadoznak, nem az igazi hit indításai felé hajlanak. 

Bennünk nem rejtőzik-e valami ezekből a felszínes gondolatokból, vágyakból? Bizony, ha Jézus személyében mi is csak a csodatevőt látjuk, és tőle csodákat várunk, akkor messze vagyunk személyének, küldetésének felismerésétől. Ha nálunk is minden azon fordul meg, hogy fog-e csodát tenni, vagy nem, hogy imánk meghallgatásra talál-e vagy sem, akkor van-e lehetőségünk arra, hogy személyével bensőségesebb kapcsolatot építsünk? Amikor a történet végén megtapasztalják az elképzelhetetlent, a leány feltámasztását, akkor magukon kívül vannak a megdöbbenéstől. Arról azonban nem hallunk, hogy ezután ezek a csodavárók Krisztust követő hívőkké is lettek volna. Sőt, amikor Pilátus választás elé állítja őket, akkor Barabást választják és nem Jézust. A csoda várása, a csodákban való hit nem elegendő. A hitnek mélyebben kell megérintenie a szívünket.

Mert egyedül csak a hit mondja meg nekem azt, hogy a súlyos, halálos betegségtől szenvedve is van értelme az életnek. - Egyedül a hit biztosít arról, hogyha az embert az csapja be, akit a leginkább szeretett, még akkor is érdemes élni és bízni az Istenben. - Egyedül a hit ad erőt ahhoz, hogy a kilátástalannak és bizonytalannak látszó jövő esetén is reménykedni tudjunk abban, hogy a történelem kereke mindig forog, hogy a dermesztő hideg tél után mindig rügyfakasztó meleg tavasz és termést érlelő nyár következik. 

Az emberi élet kemény küzdelmek sorozata. A halál pedig elszakadás a földtől és átmenet a másvilágra. Az élet és a halál értelméről legszebben a Biblia beszél. Szent Pál levelében olvashatjuk: „Senki közülünk nem él önmagának, és senki nem hal meg önmagának. Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,7-8). „Célunk az örök élet”(Róm 6,22), mondja máshol az apostol. Ezt értette meg Szent Ferenc atyánk, amikor a földi életből való távozás kapcsán a „halál testvér”-ről énekelt.

A két evangéliumi elbeszélés alkalmat ad arra, hogy magunknak is feltegyük a kérdést: Jézussal kapcsolatban – miben hiszünk igazán? Válaszunk csak az lehet, hogy hiszünk abban az Istenben, aki betegeket gyógyított, halottakat keltett életre, hogy igazolja: Jézus a Messiás, aki az üdvösség ajándékával jött közénk. 

Igen, Isten rendkívüli jelekkel bizonyítja, hogy Jézus személyében Ő maga jött közénk, hogy az igazi szabadulás lehetőségeit hozza el számunkra. Az igazi gyógyulás azonban, az igazi megszabadulás, amelyet Jézus hozott el nekünk, nem a testi élet területére korlátozódik csupán. Ő elsősorban a bűn és a halál kilátástalan nyomorúságából akar megszabadítani minket, ha mi is akarjuk, ha hozzá fordulunk segítségért, amint Jairus, vagy amint az evangéliumi asszony is tette. 

Ne feledjük, a beteg asszony és a kétségbe esett apa, Jairus nem hiába bíztak az Úr jóságában és hatalmában. Mi sem csalódunk, ha beléje vetjük hitünket, bizalmunkat. 

„A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők – az ember – pusztulásában” – olvastuk a Bölcsesség könyvéből (1,13). Isten elgondolása az emberről, az ember életéről nagyon szép és szent. Ő az embert, a saját képmására alkotta, azt akarta, hogy boldog legyen a földön. A gonosz lélek irigysége azonban bajt hozott a világba. Emiatt vált félelmetessé életünk vége, a halál is. Mi azonban ennek ellenére Szent Pál apostollal valljuk: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21). 

Adja Isten, hogy az Esztelneki Madonna közbenjárására ez a vallomás a mi részünkről, meggyőződésből és mélységes élő hittel történjen. Ámen.

„Ne féljetek! Bátorság! Bízzatok!” – Évközi 12. vasárnap

 

A Genezáreti tó partján

Szentírási rész: Mk. 4,35-41

Az evangéliumi történetek sokszor beszélnek arról, hogy az apostolokban nem volt elég hit vagy elég bizalom Jézus iránt. Az ő hitük igazából Jézus föltámadása után erősödött meg, bár még akkor is kételkedtek néhányan benne. (Mt. 28,17) Jézus többször is szemrehányást tett nekik e miatt: „… ne légy hitetlen, hanem hívő” – mondja a kételkedő Tamás apostolnak. Vagy a mai evangéliumi szakaszban szemrehányólag kérdi: „Még mindig nincs bennetek hit?” Jézus megtanít minket, hogy az egyetlen mód a félelem legyőzésére a hit.

Este van: a Mester apostolaival egy bárkában a genezáreti tavon tartózkodik, miután elbocsátották a tömeget, s az eltelt nap fáradalmai után álomba merül. A genezáreti tavon, vagy más nevén Tiberiás taván, illetve a Galileai-tón, amelynek hossza 21 km, legnagyobb szélessége 12 km; mélysége pedig 42 és 48 m között váltakozik, s a víz tükre 208 m-re van a tengerszint alatt. 

Hirtelen „nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgy, hogy az már-már megtelt”. Miután a megrémült apostolok hiába küzdöttek a vihar ellen minden erejüket latba vetve, mégis az elmerülés veszélye fenyegette őket – fölébresztik Jézust, aki egyszerű parancsszóval lecsendesíti a vihart. 

Hát hogyan is lehetséges, hogy a csónak már majd megtelik vízzel, süllyednek, Jézus meg alszik – merülhet föl a kérdés? Hát őt nem érte az eső? Őt nem öntötte el a víz? Nem. A Holt-tengeri ásatások során előkerült egy kr. utáni első századból való bárka – és kiderült, hogy annak végében egy magasított és tetővel ellátott fülke volt, a csónakmester helye. Ha pedig a Mester itt aludt, akkor sem alulról, sem felülről nem érte a víz. 

A vihartól megmenekült apostolokat újabb félelem keríti hatalmába: látták amint Jézus aludt a bárka mélyén, mint bárki más, aztán látják, hogy ember számára lehetetlen dolgot visz véghez. Ezért kérdezik egymástól: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” 

Az apostolok számára az Úr Jézusnak tengert lecsendesítő tettében Isten hatalma nyilvánul meg, és aki ezt felismeri, az átéli a saját porszem-voltát, ami félelemmel töltheti el őt… 

Az ószövetségben, amikor Ábrahám, Mózes, vagy a próféták megélték, megérezték Isten jelenlétét, akkor őket is félelem és rettegés fogta el. Izajás próféta könyvében olvashatjuk: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6, 5) 

Az újszövetségben viszont az áll, hogy a szeretet kiűzi, megszünteti a félelmet. „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet” (1Jn 4, 18) – mondja szent János apostol. Amikor majd jobban szeretjük Istent, mint saját magunkat, megszűnik minden félelmünk…

A félelem az apostolok gyenge hitét sodorta veszélybe, ennek következtében elfelejtik mindazokat a csodákat, amelyeket az Úr a szemük láttára művelt korábban. A mi életünkbe betörő vihar, megpróbáltatás, nehézség is nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyi félelem, kishitüség és bizalmatlanság lakik a szívünk mélyén.

Régi mondás: az emberi élet olyan, mint a tenger. Néha nyugodt, szinte mozdulatlan. De ha megtébolyul ez a tenger, akkor a pusztulás, a megsemmisülés jár a nyomában. Akik láttak tájfunnal vagy hurrikánnal kapcsolatos filmet, híradást, azok el tudják képzelni, hogy milyen nagy pusztítás jár a megörült tenger nyomában.

Ilyen az emberi élet, a mi életünk is. Sokszor simán megy minden. Amibe csak bele kezd az ember, azt siker koronázza és ez boldogsággal, örömmel tölti el őt. De sajnos az életnek vannak árny oldalai is. Amikor mostoha és könyörtelen napok szakadnak az emberre, amikor feje fölött az élet vihara tómból, amikor céltalannak és értelmetlennek lát mindent, amikor úgy érzi semmi értelme az életnek, mert minden erőfeszítése, minden küzdelme, próbálkozása kudarcba fullad.

Hány és hány ember érzi, hogy viharba, méghozzá embertelen viharba került a saját, vagy a szeretteinek az élete. 

A súlyos betegek, akik halálos kórral élik mindennapjaikat. A háborúk áldozatai, a hajléktalanok, a nincstelenek, az árvák, az özvegyek, akiknek senkijük és semmijük sincs, akik kitaszítottan élnek a világban. Az öregek, akik gyermekeiktől elhagyatva, keserves fáradtsággal vergődnek az élet háborgó tengerén. A családok, melyek békéjét felborítja az alkoholizmus, az erőszak, a szeretetlenség, a meg nem értés. A hitvestársak, akiknek boldogságát tönkre teszi a házastársi hűtlenség, a kicsapongó élet. 

Ezek mind-mind könyörgő kéréssel kiáltanak a kétségbeesés szomorú óráiban az ég felé: Uram szabadíts meg minket, mert elveszünk. Vagy éppenséggel a megpróbáltatások, csapások, veszélyek terhe alatt hitük meginog és zúgolódnak, mint Jób, félnek, mint a tanítványok és elfelejtik, hogy Krisztus mindig a benne hívőkkel marad, még ha jelenléte rejtett és csöndes is, mint volt a genezáreti tavon a bárkában. Számunkra az a legfontosabb, hogy Jézus ott van a bárkában, különösen akkor, ha válságos vagy kritikus helyzetben vagyunk. Az Ő jelenléte életünkben az alap, ami biztonságot és erőt ad nekünk, mindegy, hogy a víz csendes vagy viharos. 

„Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?“ Szent Pál mondja, hogy ő akkor érezte át ezeket a szavakat „a hullámok a bárkába csaptak”, mikor kérte Istent, vegye el testéből a tövist. A kapott válasz fontos tanulság a keresztény ember számára: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2 Kor 12,9). Ha szabad akaratunkból letettük életünket Krisztus kezeibe (vagy meghívtuk Őt a bárkánkba), attól kezdve Jézus elvárja, hogy higgyünk és bízzunk benne, és szeressük Őt. Az út, amelyen vezet bennünket arra való, hogy erősítse hitünket, reményünket és szeretetünket, hogy azok növekedjenek és érettebbé váljanak bennünk. Elvárásai fejében pedig kegyelmével segít bennünket. Ez az egyik üzenete: „Veletek vagyok a bárkában és ez mindig elég.”

Szent Pál apostol – akinek élete, megtérése, Krisztushoz való csatlakozása után, bizony sokszor a háborgó tengeren zajlott, elég, ha csak a hajótörését, vagy a megkövezését említjük –, ő mondotta: aki szilárdan hisz Krisztusban, az nem vész el, hanem „új teremtmény lesz” (2 Kor 5,17). Új teremtmény, akit a szenvedések többé már nem ejtenek kétségbe, mivel hite által már Abba vetett horgonyt, aki érettünk meghalt és harmadnapra feltámadt a sírból. 

A viharban félelmet érzünk, mert azt gondoljuk, hogy Isten magunkra hagyott minket, Isten alszik, pedig mi azt szeretnénk, hogy azonnal közbelépjen. Ő pedig közbelép, ott van mellettünk, csak nem cselekszik helyettünk, nem vesz ki minket a viharból, hanem támogat bennünket a megpróbáltatás idején. 

Dietrich Bonhoeffer, evangélikus lelkész, teológus, a második világháború alatti német ellenállás támogatója, akit 1945-ben koncentrációs táborban fölakasztottak, mondta: Isten nem a szenvedéstől ment meg minket, hanem a szenvedésben, nem a fájdalomtól véd meg, hanem a fájdalomban, nem a kereszttől ment meg, hanem a kereszt által. Isten nem hozza el a megoldást a gondjainkra, ő saját magát hozza el, és önmagát adva mindent megad nekünk.

Egy fiatal édesanya, aki három kisgyerekkel maradt özvegy, mondta: „bízom abban, hogy Isten megsegít. Engem anyám nagyon erősnek nevelt és arra tanított, hogy hitemet soha föl ne adjam, és mindig bizalommal forduljak a segítő Krisztushoz. Csak pillanatnyilag vagyok gyenge, de hitem lassan megerősít, Isten újból megsegít bennünket.” Áldott az a szülő, aki ilyen erősnek nevelte az ő lányát, fiát, aki ilyen sziklaszilárd hitet adott és ad gyermekének. 

Az élet nagy megpróbáltatásain átment hívő ember már tudja, hogy ki a vihar lecsendesítője. Éppen ezért kötelessége figyelmeztetni a viharba jutott embereket arra, hogy nem a gyógyszerek, nem az alkohol, nem a nyakba akasztott kötél vagy az azonnal ölő méreg szabadít meg bennünket a lélek viharától, a végső kétségbeeséstől, hanem Krisztus, a szelek és viharok elnémítója, a természet Ura. 

Valaki megszámolta: a Szentírásban 365-ször fordul elő a kifejezés: „Ne féljetek! Bátorság! Bízzatok!” Mintha csak azért lenne ez, hogy az év minden napjára jusson a bátorításból. Hogy ne legyen egy nap sem, amikor Jézus erősítő szava nem jut el hozzánk. Mert csak egyedül benne bízva, az ö segítő szeretetében remélve és az ő édesanyjának, a Segítő Szűznek, az esztelneki Madonnának a kezét fogva leszünk képesek minden akadályon átjutni, minden nehézséget legyőzni.

Éppen ezért egész életünkben előre kell haladnunk a hit útján, de újra és újra, a viharból megmenekült apostolokhoz hasonlóan fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki ez?” Mert Jézus újra és újra válaszol, s egyre mélyebben vezet be minket Isten országába és a Szentháromság elrejtett életébe. Isten válasza – amely nem csupán szó, hanem valóság, amely éppúgy megjelenhet a viharban, mint a csendes szellőben – azt is jelenti, hogy egyre inkább Jézusra támaszkodva kell élnünk az életünket, jobban bízva benne, mint bármi természetes kapaszkodóban. Mert azok elmúlnak, de Isten szeretete örökké megmarad…

Ezért bizalommal forduljunk hozzá e szentmiseáldozatban is, és kérjük, hatalmas és irgalmas Istenünk! Fiad, aki nemsokára megjelenik közöttünk az oltáron, a kenyér és a bor külső színe alatt, és aki emberi testet öltött, hogy legyőzze az emberi gyengeséget. Halálának és feltámadásának titka által szabadíts meg minket félelmeinktől és védj meg bennünket a bűn és a halál hatalmától, ami ellen saját erőből nem tudunk védekezni! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 12. vasárnap

 Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy a kurtapataki Szent Péter és Szent Pál apostolok búcsú ünnepét a napján, vagyis június 29-én tartjuk. A búcsús szentmise a megszokott órában, déli 12:30-kor kezdődik...

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34

Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi élet utáni mennyországgal azonos, a végső befejezett formájában. 

Ugyanis Jézus az emberiség örök üdvösségét egy világvége, a földi élet utáni ország képében fogalmazta meg. Ez az ország azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit, ami nem más, mint az Isten és felebarát iránti tevékeny szeretet, amit Jézus főparancsként hirdetett meg és életpéldájával támasztott alá. 

Isten országa ezen a földön van, de nem e világból való. Itt nem meghatározott, földrajzilag körül határolt területről van szó. Isten országa egyetlen térképen sem szerepel. Mégis mindenütt jelen van, ahol Isten uralkodik. Mindenütt jelen van, ahol szeretete, gyógyító ereje megtöri a bűnt, megszabadítja az embereket, és megváltoztatja a világon uralkodó negatív szellemiséget.

Az Isten országa tehát Jézus tanításában nem egy hely, hanem egy kapcsolat, egy sajátos, személyes kapcsolat a három személyű egy Isten és az ember között. Jézus ebben az értelemben hirdette meg, hogy az Isten országa egészen közel van. Sőt, „az Isten országa elérkezett hozzátok" (Mt 12,28) mondta. Hisz az Ő eljövetelével jelen van a földön és működik. Nem feltűnő módon, hanem titkosan, mint a mustármag a földben, de ellenállhatatlan hatalommal, amit Isten az ember szívébe helyezett. Ebben az Isten akarata valósul meg, aki azt akarja, hogy "felemelje, isteni életében részesítse az embereket" (LG. 2). 

Mindezt oly módon teszi, hogy Fia, Jézus Krisztus körül közösségbe gyűjti az embereket. Ez a közösség az Egyház, amely egyházmegyékben, plébániákban, filiákban szerveződik. Krisztus az, aki szavával, az általa végbevitt jelekkel – melyek Isten országát kinyilvánítják –, és a tanítványok szétküldésével maga köré gyűjti az embereket. Országának eljöttét különös módon is megvalósítja húsvét nagy titka: kereszthalála és feltámadása által. Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre. 

Az Isten országa tehát Krisztus személyében jött el, Origenész, keresztény író találó kifejezése szerint Jézus Krisztus maga az Isten országa. 

Ennek következtében először is az Isten országa soha nem választható el Jézus Krisztus személyétől. Ő az, aki meghirdeti ennek az Országnak a minden emberhez szóló örömhírét. Az Ő földi életével kezdődött el ennek az Országnak a megvalósulása az emberek között, s Jézusban lesz a beteljesedése is a végső időkben. 

Másodszor: világosan kell látnunk azt is, hogy az Isten országa nem választható el az Egyháztól, a Krisztus által alapított közösségtől, de nem azonos annak látható valóságával, hiszen nem zárhatjuk ki azt, hogy mind Krisztus működése, mind a Szentlélek kegyelme a látható Egyház keretein kívül is megtapasztalható. 

Az Isten országa tehát az egész világra, benne minden emberre és emberi közösségre vonatkozik. Jó és rossz emberek egyaránt meg vannak hívva, hogy ennek az Országnak polgárai legyenek, s egyedül Isten ítélheti meg az embereket, hogy ki mennyire élt a felkínált kegyelmi lehetőségekkel. Az Egyház az Isten Országára irányuló intézmény, amely egyrészt Jézus megbízásából minden korban hirdeti ennek az Országnak az evangéliumát, másrészt jelzi annak folyamatos megvalósulását és növekedését. 

Az Isten Országának növekedésénél érkezünk el a harmadik fontos elemhez. Az Isten országa nem úgy jön létre, hogy a földi királyságokhoz hasonlóan Isten országot alapít, vagy elfoglalja egy másik országnak a területét. 

Isten országa nem fizikai terület, mint mondtuk korábban. Sokkal inkább a szívhez, a gondolkodás megváltozásához, az újjászületéshez, a hithez van kötve. Jézus határozottan megmondta Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újra, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn. 3,3). 

Az Isten országa úgy valósul meg, hogy az isteni törekvés folyamatosan átformálja a világot és az embereket, s ez a törekvés nem más, mint Isten üdvözítő szándéka. Azzal járulhatunk hozzá Isten Országának, Krisztus uralmának és az Egyháznak a növekedéséhez, ha a világ történelmében és a saját személyes életünkben is felismerjük ezt az üdvözítő isteni tervet és együtt működünk vele. 

Az Isten országa bennünk, bennem, és általam, általunk valósul meg. Ha ragaszkodom Krisztushoz és az Ő Egyházához, akkor az üdvösség útján járok, és ezért az üdvösségért, ami a legnagyobb lelki kincs számomra képes vagyok mindent odaadni. Úgy, mint a bibliai igazgyöngy kereskedő, aki, amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát eladta mindenét, amije csak volt és megvette ezt az egyet. Vagyis az Isten országa csak azoké lesz, akik megküzdenek érte. 

Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van”. 

Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. Ezért a honvágyat igazi hazánk, a mennyek országa után meg kell őriznünk, ápolnunk kell, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk. 

Egy lelkész az Isten országáról prédikál. Az egyik nagyképű híve, a templomból kijövet kifogásolta, hogy a lelkész nem adta meg a címét ennek az országnak. - Most megadom, mondta a lelkész. A falu végén, a főutca 269-es száma alatt van egy elhagyott öregasszony, akinek senkije és semmije nincs. Menjen el, vigyen neki egy szekér tűzifát, küldjön neki élelmet, s akkor ott megtalálja az Isten országát. 

Az Isten országa szellemi valóság, ezért nem látható, de a megvalósulásán fáradozó emberek külső életvitele jelzi, kell, hogy jelezze a jelenlétét. Az Isten országa az ember jobbik énjében van, s amikor jót cselekszik, akkor láthatóvá teszi... Mi is így tapasztalhatjuk meg...

Isten országa tehát nem földi birodalom, hanem azoknak a személyeknek, embereknek a közössége, akiket Isten Krisztusban magának kiválasztott, elhívott s ezt az elhívást az egyes személyek közreműködése által a megtérésben és újjászületésben pecsételte meg. 

Így, Isten országa tér és idő feletti lelki birodalom. Isten akaratának diadala. Csak az láthatja meg, az szerezhet róla közvetlen tudomást, aki már a hitnek szemével néz, a hitnek szemével pedig csak az lát, aki már megismerte az újjászületés titkát. A hitetlen, a helytelenül hívő ember vak és süket, nincs füle az Evangélium meghallására, és nincs szeme Isten országa meglátására. Isten országa csak a hit szemével látható. Viszont aki nem látja Isten országát, nem is juthat be oda. 

A modern ember lelki válsága abban van, hogy az emberekből kiábrándult, elveszett a bizalom az emberi jóság, megértés és igazság iránt, az isteni kegyelmet és igazságot pedig nincs hite elfogadni. 

Viszont Isten országa nem a csodaváró embereké, hanem a bűneikből megtért és újjászületett embereké. Ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk, s abba beléphessünk, először nem a világnak, hanem nekünk, saját magunknak kell megújulnunk! Mert, Isten országába az újjászületés kapuján át lehet belépni. 

Az igaz hit védelme miatt számkivetésbe induló Aranyszájú Szent János (+407) mondta: „Életünk vándorút, amelyen öröm és bánat gyorsan tovatűnik. A világ tarka vásár, amelyben egy ideig adunk és veszünk, azután hazamegyünk.” 

A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a mi hazánk a Szentháromságos egy Isten kebelén van. Mindez nem jelenti azt, hogy idegen nekünk ez a földi élet. Az Isten országa ugyanis nem „odaát” kezdődik, mint a búzakalász élete sem a föld felett indul meg, hanem a mag csirázásával a földben. Csak annyira vagyunk idegenek a földön, amennyire idegen a búzaszem a föld alatt: kifelé törekszik, de ugyanakkor egyáltalán nem lehet mondani, hogy földalatti élete nem fontos. Sőt, döntő a földalatti élete, hisz majd attól függ a földfeletti életének milyensége, termés hozatala. 

Így van a mi földi életünkkel is. Nem végcél a földi élet, mert „fölfelé” törekszünk. Az isteni életünknek itt kell kicsíráznia, szárba szökkennie és termést hoznia. Isten országát, az örök életet csak az kapja meg, aki elkezdi építeni itt a földön, és remekbeszabott élettel bizonyítja, hogy a „kicsiben” hű, hogy bemehessen Urunk örömébe. 

A szülőföldtől messzi idegenbe került emberek, bármilyen jól is megy a soruk új hazájukban, csak sóhajtoznak, és azt mondják: jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez. E földi élet vándorútnak számit! A mi igazi hazánk túl van az anyagi világ korlátjain! A mi hazánk Istennél van! 

Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi, hogyan válaszoltunk Jézus hívására és hová terveztük igazi hazánkat, örök otthonunkat? Életvitelünket szemlélve, úgy látszik, hogy a földre rendezkedtünk be, mintha örökre itt kellene élnünk, de akkor mi van halállal, a sírral, azzal befejeződik minden? Ha elvesztettük a célt, ha eltévedtünk, ha letértünk az örök hazába vezető útról, míg nem késő, addig lépjünk bűnbánattal Jézus nyomába. Ha megtesszük, akkor Titokzatos Testének életáramlásába kapcsolódunk, s a Szentháromság kebelére haza találunk. Adja Isten, hogy így legyen.  

800 éve a pályán – ahol a gólpasszokat fentről is kapjuk

 

Forrás és kisérő szöveg itt érhető el:   https://www.magyarkurir.hu/hirek/meg-el-sem-kezdodott-foci-eb-de-mar-megvan-gyoztes-csapat 

Hogyan imádkozzak?

FeriZa - Ferences Ifjúsági Zarándoklat 2024. #feriza

 

NEVEZZ BE TE IS...

„Nem posztot, hanem feladatot kaptam” - Kedves Miniszter Úr!

Szeretettel gratulálunk kinevezéséhez a Keleti-Kárpátok hegylábától, Esztelnekről, a Ferences Kolostorból is!

Kérjük az Esztelneki Madonnát, Égi Édesanyánkat, hogy eszközölje ki az ön számára a Szentlélek Isten ajándékait: a „bölcsesség és értelem, tanács és erősség, tudomány, a jámborság és az Úr félelmének lelkét” (Iz 11,1), a Mennyei atya bőséges áldását és a Fiú, Jézus Krisztus kegyelmét, nemes feladatának teljesítéséhez és a nem kis áldozattal járó szolgálat végzéséhez. 

Tisztelettel és imával, 

az Esztelneki Barátok 

Esztelnek, 2024. június 10

„Aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám!” – Évközi 10. vasárnap

Foto: Öreg diákok az Esztelneki Madonna előtt 

 Szentírási részek: Ter 3,9-15 - Mk 3,20-35

„Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarka után leselkedel” (Tér 3,15) – mondja az Úristen a kígyónak a bűnbeeséskor. 

Ettől a pillanattól kezdve a gonoszlélek az ember örök ellensége lett, el akarja pusztítani, a bűn által az örökkárhozatra akarja jutatni. Azonban az Asszony, vagyis Mária ivadéka, Jézus, megtörte a sátán hatalmát. 

Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt írja: Jézus „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki” (Mk 1, 39). 

Ez a tény olyan lelkesedést keltett a nép körében, hogy mindenki őt akarta hallgatni, látni, követni. Ezzel ellentétben a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat, elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák. Azt állítják, hogy megzavarodott, hogy hatalmát Belzebubtól, „a gonosz lelkek fejedelmétől” nyerte, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják megkérdőjelezni és lejáratni, hiteltelenné tenni őt a hallgatóság előtt. 

Így volt ez Krisztus korában és sajnos így van ez ma is. A sátán támadása végigvonul a történelmen. A megdöbbentő különbség csak az, hogy ma sok esetben egy-egy jó ügy magvalósulása, jó elhatározás kivitelezése, nem az Egyház ellenségei, hanem saját tagjainak, olykor templomba járó híveinek, gőgös, önző hozzáállása, rágalmazó szava miatt bukik meg. Pedig összefogással, egységre törekvéssel mennyi szép, értékes és jó dolgot lehetne megvalósítani. 

Visszatérve az Úr Jézus megrágalmazásához, a Szentatya, Ferenc pápa azt mondja: „A rágalom el akarja pusztítani Isten művét. A rágalom gyűlöletből fakad, a gyűlölet pedig a sátán jellemzője. A rágalom a hazugságot használja fel, hogy elérje célját. Ahol rágalmaznak, ott jelen van a sátán. István diakónust, az első vértanút is hamis tanúk vádolják. Ellenségei a piszkos küzdelem útját, a rágalmat választották. 

A vértanúk ideje azonban ma sem ért véget: az egyháznak most több vértanúja van, mint az első évszázadokban. Az egyházban sokan vannak, akiket rágalmaznak, akiket üldöznek, akiket megölnek Jézus és a hit iránti gyűlöletből, mert katekizmust tanítanak, mert keresztet viselnek, mert az Egyház törvényeihez ragaszkodnak, mert azt akarják érvényre jutatni.”

A sátán hatalma összeomlóban van, bár a látszat, napjaink történései, híradásai mást sugallanak, összeomlóban van, de nem azért, mert meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő Szentlélek által legyőzze a gonoszlelket. 

A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb kijelentésével zárul: Minden bűn, bocsánatot nyer. De, aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad (vö. Mk 3,28-29). 

A Szentlélek elleni bűn tágabb értelemben kifejezett szembefordulás a Szentlélek megszentelő, bűnöktől visszatartó, azokból kiemelni akaró tevékenységével. Isten irgalmasságának nincsenek határai, de aki szándékosan megtagadja, hogy a bűnbánatban elfogadja, az visszautasítja bűnei bocsánatát és a Szentlélek által fölajánlott üdvösséget (II. János Pál p.: Dominum et vivificantem 46.). Az ilyen megkeményedés elvezethet a végső megátalkodottsághoz, a bűnbánat visszautasításához és az örök kárhozathoz.

Szoros értelemben a Szentlélek káromlása. Amikor a hitetlen kortársak az ördögűzést, amit Jézus „Isten ujjával”, a Szentlélek erejével végzett, őt megrágalmazva, hazugságot fogva rá, az ördöggel való együttműködésnek ítélték. Ezért mondta Jézus: „Aki a Szentlélek ellen káromkodik, nem nyer bocsánatot soha, bűne örökre megmarad” (Mk 3,29). 

A Szentlélek elleni bűnök az istenes élet alapjait, hit és vallásos életünk lényegét érintik, a javulás lehetőségeit teszik kétségessé, a Szentlélek indításainak vetnek gátat, ezért különösen veszélyesek.

Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát. 

Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket. 

A Szentlélek feladata bűntudatra ébreszteni a bűnösöket és vágyat kelteni bennünk arra, hogy elfogadjuk Jézust, mert egyedül Ő bocsáthatja meg a bűnt. Ezek szerint a Szentlélek elleni káromlás, bűn, Jézus megváltói munkájának tudatos, szándékos és kitartó elutasítása.

A Szentlélek káromlása nem egy egyszeri megnyilvánulása az embernek, hanem életvitelének határozott iránya, folyamata. Ahelyett, hogy Jézus kortársai elfogadták volna a számukra felkínált bizonyosságot, ahelyett, hogy felismerték volna Krisztus munkájában a mennyi Atya ajándékát, ők inkább gonosz céljaikhoz ragaszkodtak és rágalmat terjesztve, kijelentették: Jézus a gonosz által végzi csodálatos munkáját.

Ezért a Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt, rádöbbent meztelenségünkre, mint annak idején ősszüleinket. Ez a megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete lehetne. De ha nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, rágalmazó szavainkért, illetve, ha tagadjuk a bűnt, az viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása, lépés a kárhozat felé. 

A Szentlékek elleni bűn nem azért nem nyer bocsánatot, mert Isten képtelen lenne megbocsátani, vagy, mert nem akarna megbocsátani, hanem azért, mert az ember szíve megkeményedésének következtében már nem képes felismerni bűnét, s ha nincs bűn, akkor, nincs amiért bocsánatot kérni, bűnbánatot tartani. Márpedig őszinte bánat nélkül nincs bocsánat. Ennek a hozzáállásnak persze örökre szóló következményei vannak.

De tényleg nincs bűn? Akkor honnét az a rengeteg rossz, ami sújtja világunkat, az a rengeteg fizika és lelki szenvedés, ami kínozza az embereket, de nemcsak a háború sújtotta vidékeken, hanem sokszor közösségeinkben és családjainkban is? 

Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de mégis szívük megkeményedése következtében, lélekben eltávolodtak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai háztól. Igazából erről beszél Jézus egyik legszebb példabeszédében, a Tékozló fiúról szólóban. 

A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van életvitelük átgondolására, mentalitásuk, az életről alkotott felfogásuk felülbírálására és a megtérésre. 

Igaz, nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból és kicsapongó életből kell megtérniük, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki együttműködést a szolgai, a látszat, a személytelen és lélektelen, rutinos együttműködésre cseréli fel. És amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy nekem nincs bűnöm, nincs szükségem megtérésre, hogy én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom, élnem – okoskodás alapján…

Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő kijelentést, egy olyan követi a mai evangéliumi szakaszban, ami megnyitja a szívet a remény felé. 

Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám”. 

Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson, tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget, személyes elköteleződést, lélekkel átitatott életvitelt eredményez a tanítványság. S ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél, akkor tanítványainak is erre kell törekedniük. 

Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi, baráti kapcsolatokhoz hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt. 

Adja Isten, hogy mindezt megértsük, magunkévá tegyük, és ennek fényében éljük mindennapjainkat! Ámen. 

„Legyen ez a Ház is a lelki és hívatás ápolás központja…” – avagy államtitkári jókívánság

2024. június 1-én, szombat délután az V. Nemzetiségi Alumni Találkozó fiataljai villám látogatásra érkeztek kolostorunkba Soltész Miklós, a miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkárának vezetésével. 

A kolostor megszemlélése és történetének rövid ismertetése után a közel ötven személyből álló fiatalok csapata a Nyergestető felé vette az irányt. Előtte azonban a következő bejegyzéssel gyarapodott a kolostorunk vendégkönyve: „Tisztelettel és szeretettel köszönöm a Ferences testvérek évszázados, imádságos életét, küzdelmüket és vissza-vissza térő lelkesedésüket. Legyen ez a Ház is a lelki és hívatás ápolás központja! Isten áldja önöket! Soltész Miklós” 

Köszönjük a jókívánságot Államtitkár Úr és Isten áldását kérjük, az Esztelneki Madonna közbenjárására, életére, a nemzetünk összefogásáért kifejtett munkásságára és a keresztény értékek megőrzésének érdekében tett erőfeszítéseire.

fr. Szilveszter ofm

házfelelős

„A ferences rend itt virágozzék a következő 800 évben is...” avagy iIlusztris vendégek az Esztelneki Ferences Kolostorban

2024. június 3-án diplomaosztóra került sor a minorita ferences kolostorban működő „Kanta Szakképző Központban”, Kézdivásárhelyen. A jeles esemény a Szentháromság (kantai) plébánia templomban bemutatott szentmisével vette kezdetét. A szentmise főcelebránsa fr. Urbán Erik, a Szent István Királyról Nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány előjárója volt. 

A szentmisét követően történt a diploma osztás ünnepélyes keretek között Csák János

kulturális és innovációs miniszter vezette delegáció, valamint a helyi politikai vezetők jelenlétébe. Majd az esemény résztvevői, Miniszter úrral az élen Esztelnek felé vették az irányt, a volt minorita kolostorból, az obszerváns ferences kolostorba. A kettő közt meglátogatták a helyi Nagy Mózes általános Iskolát és tisztelegtek falunk szülöttje, az iskola névadójának szobra előtt is.

Ezt követte a kolostor megszemlélése, rövid történetének ismertetése. 

Az illusztris vendégeket: Csák János kulturális és innovációs minisztert, Pölöskei Gáborné szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkárt, Mayer Gyulát, aki turisztikai szakember, tanár és a szakképző iskola vezetője, Kavalecz Gábort a Veszprémi Szakképzési Centrum Főigazgatóját, Percze László konzult, Tamás Sándor megyetanács-elnököt, Fejér László Ödön szenátort, Bokor Tibor és Salamon Balázs polgármestereket, valamint a delegáció többi tagját a kolostor udvarában a rendtartományunk főnöke, Erik testvér és a ház felelőse fogadta. A kolostor rövid bemutatása után a konferencia teremben egy kötetlen beszélgetéssel tarkított, jókedvvel fűszerezett ebéd elfogyasztása következett. A kolostor területén termett alapanyagokból összeállított étel, ital és desszert (pulyka húsleves, kameruni berbécs sült, leostyán pálinka, pityóka torta) nem vallott szégyent, fiatal szakácsunknak, Keresztes Zoltánnak köszönhetően. 

Miniszter Úr, távozásakor a kolostor vendégkönyvébe írt jókívánságával búcsúzott: „Kívánom, hogy a ferences rend itt virágozzék a következő 800 évben is az itt élő magyarok javára és Isten dicsőségére!” Csák János kulturális és innovációs miniszter

Köszönjük a jókívánságot Miniszter Úr és az Esztelneki Madonna közbenjárására Isten áldását kérjük életére és a nemzetünkért kifejtett munkásságára. 

fr. Szilveszter ofm

házfelelős

A képek forrás helye: Fejér László Ödön - facebook.com

Assisi Szent Ferenc Iskolája - Gyerektábor 2024. #ferencesiskola

A szavak ereje... - nagyon tanulságos, érdemes megfontolni, átgondolni

Az imáról