 |
| Lábmosás |
március 28., csütörtök
Jn 13,1-15
Galaczi Tibor SP elmélkedése
Fájdalmas tapasztalatunk, hogy nagyon sokszor az emberi életben a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak. Az emberi szeretet gesztusait, az egymáshoz tartozás, vagy akár a legmélyebb egység sugárzó pillanatait sajnos nem tudjuk kimerevíteni az emberi időben, a múlt részeivé válnak. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen az emberi világban véglegesen megragadni ezeket a csúcsélményeket: az egymással megosztott élet, az egymás iránti elkötelezettség, az egymásra irányuló jelenlét fénylő mozzanatait. Valamiképpen elmúlnak, de emlékük, mint egy világítótorony a sötét éjszakában, mutatja a partot, az irányt, a fényt.
Az Úr Krisztus utolsó vacsorája pontosan követi az emberi életnek ezt a kettős mintázatát. Az emeleti teremben az utolsó vacsora alapítása történik. Isten művének ezt az egyik legnagyobb csodáját alázatos lábmosás előzi meg. Az Úr, az Istenember velük-létéről és szeretetéről akarja biztosítani az apostolokat, mert tudja, hogy ezt a nagy pillanatot nemsokára homályba vonja az aktuális fenyegető események hosszú sora. Csak sokkal később történik az apostolok megvilágosodása, az összefüggések megértése, a feltámadás, sőt, pünkösd után ismerik fel azt, ami velük történt. Addig ez a lehajló szeretet, amelyben Isten mossa meg az ember lábát, mindössze világítótorony az élet éjszakájában.
Szükség van még valamire ahhoz, hogy a legmélyebb árulásokat, elhagyatásokat túl tudjuk élni: arra, hogy Isten biztosítson minket szeretetéről, és nemcsak egy időre, mert jelenlétének az örökkévalósága nélkül, mi, hívő emberek, nem tudunk élni.
Olyan fényre van szükségünk, amely nem csak világítótorony, amelyet egy vihar homályba vonhat. Az Eukarisztiában Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.
Nagycsütörtök éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a nagy fájdalmakban, de ott van békés vacsorákon is, amelyet azokkal töltünk el, akik számunkra a legfontosabbak a földön. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.
Jn 13,1-15
Galaczi Tibor SP elmélkedése
Fájdalmas tapasztalatunk, hogy nagyon sokszor az emberi életben a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak. Az emberi szeretet gesztusait, az egymáshoz tartozás, vagy akár a legmélyebb egység sugárzó pillanatait sajnos nem tudjuk kimerevíteni az emberi időben, a múlt részeivé válnak. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen az emberi világban véglegesen megragadni ezeket a csúcsélményeket: az egymással megosztott élet, az egymás iránti elkötelezettség, az egymásra irányuló jelenlét fénylő mozzanatait. Valamiképpen elmúlnak, de emlékük, mint egy világítótorony a sötét éjszakában, mutatja a partot, az irányt, a fényt.
Az Úr Krisztus utolsó vacsorája pontosan követi az emberi életnek ezt a kettős mintázatát. Az emeleti teremben az utolsó vacsora alapítása történik. Isten művének ezt az egyik legnagyobb csodáját alázatos lábmosás előzi meg. Az Úr, az Istenember velük-létéről és szeretetéről akarja biztosítani az apostolokat, mert tudja, hogy ezt a nagy pillanatot nemsokára homályba vonja az aktuális fenyegető események hosszú sora. Csak sokkal később történik az apostolok megvilágosodása, az összefüggések megértése, a feltámadás, sőt, pünkösd után ismerik fel azt, ami velük történt. Addig ez a lehajló szeretet, amelyben Isten mossa meg az ember lábát, mindössze világítótorony az élet éjszakájában.
Szükség van még valamire ahhoz, hogy a legmélyebb árulásokat, elhagyatásokat túl tudjuk élni: arra, hogy Isten biztosítson minket szeretetéről, és nemcsak egy időre, mert jelenlétének az örökkévalósága nélkül, mi, hívő emberek, nem tudunk élni.
Olyan fényre van szükségünk, amely nem csak világítótorony, amelyet egy vihar homályba vonhat. Az Eukarisztiában Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.
Nagycsütörtök éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a nagy fájdalmakban, de ott van békés vacsorákon is, amelyet azokkal töltünk el, akik számunkra a legfontosabbak a földön. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése