Szentírási rész: Jn 18,33b-37
„Jézus így felelt: "Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”(Jn 18,33b-37)
A Szentírásban, Jeremiás próféta könyvében ezt olvashatjuk: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek” (Jer 1,5). Izaiás próféta is erről beszél: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított” (Iz 49,1).
Az a küldetés, amely az ószövetségben a prófétákra volt bízva, ma, a keresztség szentségének felvételével ránk van bízva. Már jóval születésünk előtt ismert bennünket is az Úr, nevünkön szólított és meghívott, mert terve volt, terve van velünk. Az isteni terv tartalmazza a mi hivatásunkat, küldetésünket.
Valamennyiünk hívatása, küldetése – láthatóvá, hallhatóvá tenni az emberek számára Krisztust, a világmindenség királyát, akit ma ünneplünk. Azt kell mondanunk, amit Tőle hallottunk. Nem a saját üzenetünkről van szó, nem a mi saját gondolatainkról, hanem az Úr szavait kell továbbadnunk, életünkkel róla tanúskodnunk. Azonban ez azt jelenti, hogy az Ő életútját kell választanunk, még ha az a golgotára is vezet.
Az evangéliumot továbbadni teremtő cselekedet. De először saját életünkben kell alakot öltenie. Csak így közvetíthetjük hitelesen Isten üzenetét. Ha éljük Krisztust, akkor tanítjuk is Öt: „Akiket ugyanis eleve elismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra...”(Róm 8,29) – írja Pál apostol. A Fiúnak képmását magunkra ölteni, az a mi hivatásunk. Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely a megtestesült „Igére” mutat.
Krisztus ismerete a küldetésünk alapja. Hogyan tehetnénk láthatóvá Krisztust az embereknek, ha mi magunk sem ismerjük? Természetesen nem arról van szó, hogy tudom, mikor és hol született, ki volt az édesanyja és nevelő apja, hanem sokkal többről, arról az ismeretről, amiről Szent Pál apostol beszél: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam”(Fil 3,8).
Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk célja legyen. Egyetlen módja van Krisztus megismerésének, hogyha őt szemléljük. Ha Őt szemléljük, akkor lassanként, észrevétlenül történik valami, és mi azzá válunk, amit, pontosabban, Akit szemlélünk. Ez „az Úr Lelke által” megy végbe és hosszú folyamat. Időbe kerül: - imában eltöltött időbe. Azonban nincs más út, hogy Krisztust megismerjük.
Mi valahogy úgy vagyunk, hogy amikor valami sikert érünk el, akkor győztesnek, erősnek, hatalmasnak érezzük magunkat. Ilyenkor felemeljük fejünket, mélyet lélegzünk, tisztelnek bennünket, királynak érezzük magunkat. Azonban Jézus sohasem kérkedett királyi hatalmával, csodáit jelnek szánta, nem engedte magát királlyá koronázni. Ma mégis királyként, az igazság, a béke és a szeretet királyaként áll előttünk.
De milyen koronával? Sikeres, győztes vezérként? Nem! Töviskoronával, kifosztva, megalázva, meg nem értetten, gyalázatban. Mégis kijelenti: Király vagyok! Ránk gondol, mert nekünk fontos tudnunk, hogy ki Ő valójában a mi számunkra.
Egy olyan világban élünk, ahol azt próbálják elhitetni velünk, hogy nincsenek abszolút értékek, így nincs abszolút Igazság sem. Olyan, mintha a világunkban az igazság felismerhetetlen lenne. Jézus mégis azt mondja: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” (Jn 18,37)
De hát mi ez az igazság? Az igazság Ő maga. Az igazság az a pillanat, amikor meglátom a valóságot. Az igazság a valóságba vezet be engem, vagyis abba, hogy Isten teremtménye, Isten gyermeke vagyok. Az igazság az, amikor felismerem Istent, és a vele való kapcsolatban látom önmagam és a világot. Csak Isten igazságában láthatom meg igazán, hogy ki vagyok, hová tart az életem, mi a helyes út, amin járnom kell.
És mit jelent tanúságot tenni erről az igazságról? Annyit tesz, mint felismerni Isten akaratát az életemben, és annak megvalósításán fáradozni.
Bár nevére „minden térd meghajlik”, s egyszer majd valóban meg fog hajolni, nem a félelem tetteti ezt az emberekkel, hanem a szeretet. Királyi méltóságának szimbóluma nem az arany, hanem a töviskorona. Uralmának jele, mely átöleli az egész világot, összeköti az eget a földdel, a kereszt. Nem elveszi, hanem adja, menti az életet. Övéit nem alattvalóknak, hanem barátainak nevezi. Olyan szépen hív: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és az élet terhét hordozzátok. Én, felüdítelek titeket.” Vagy: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok!” Az erőtlen, küzdelemben elfáradt embernek önmagát, mint az élet kenyerét kínálja, hogy örök élete legyen. Gyógyítani akarja betegségeinket. Törölni akarja vétkeinket. Ki akar engesztelni az Atyával, hogy visszanyerjük istengyermeki méltóságunkat. A bátortalanoknak, bizonytalankodóknak pedig azt mondja: „Bátorság, ne féljetek! Én veletek vagyok a világ végéig!”
Fontos tudnunk, hogy Isten nem amiatt szeret bennünket, amik vagyunk, hanem mi azért vagyunk, mert Ő szeret minket. Hívása teremtő hívás: Ha hív bennünket, képessé, alkalmassá is tesz, hogy a ránk bízott feladatot teljesíteni tudjuk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Kiválasztásában mindegyikünknek megadja a lehetőséget, hogy olyan gyümölcsöt hozzunk, amely megmarad az örökéletre. Élünk a lehetőséggel?
Minden mulandó közepette megmarad egy valami - mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk. Mielőtt szerethetnénk, szeretve kell lennünk. Ez az alapvalóság. „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket”(1Jn 4,10) – írja Szent János apostol. És egyedül ez a valóság marad meg: Isten igazsága, Isten hűsége mellett.
Ennek az isteni szeretetnek bizonyítéka az Oltáriszentség. Az a tény, hogy néhány perc múlva megjelenik közöttünk az oltáron Krisztus, a mindenség Királya, a kenyér és a bor külső színe alatt. S teszi ezt mindennap, minden szentmisében, mert szeret bennünket, és velünk akar maradni, ígérete alapján a világvégezetéig, jó és balsorsunkban egyaránt. Érdemes hozzá csatlakozni, döntéseinket, életvitelünket hozzá igazítani, mert Ő a mi királyunk, az igazság, a békesség királya, ne keresünk mást.
XI. Piusz pápa 1925-ben, a niceai zsinat 1600. évfordulóján rendelte el Krisztus király ünnepét ezzel a mottóval: „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában”.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a keresztség szentségében Krisztus királyi méltóságában részesültünk. Ez feladatot ró ránk. Szeretni, szolgálni, a béke eszközévé válni, és úgy hordozni a hit fényét, hogy ki ne aludjon, sőt mások hitét is lángra lobbantani. Szent Ferenc atyánk életrajzában olvassuk, hogy egy alkalommal rablók támadták meg. A kérdésre, hogy ki ő, azt válaszolta: „A nagy király hírnöke vagyok.” És mi kinek a hírnökei vagyunk?
A Szentírásban, Jeremiás próféta könyvében ezt olvashatjuk: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek” (Jer 1,5). Izaiás próféta is erről beszél: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított” (Iz 49,1).
Az a küldetés, amely az ószövetségben a prófétákra volt bízva, ma, a keresztség szentségének felvételével ránk van bízva. Már jóval születésünk előtt ismert bennünket is az Úr, nevünkön szólított és meghívott, mert terve volt, terve van velünk. Az isteni terv tartalmazza a mi hivatásunkat, küldetésünket.
Valamennyiünk hívatása, küldetése – láthatóvá, hallhatóvá tenni az emberek számára Krisztust, a világmindenség királyát, akit ma ünneplünk. Azt kell mondanunk, amit Tőle hallottunk. Nem a saját üzenetünkről van szó, nem a mi saját gondolatainkról, hanem az Úr szavait kell továbbadnunk, életünkkel róla tanúskodnunk. Azonban ez azt jelenti, hogy az Ő életútját kell választanunk, még ha az a golgotára is vezet.
Az evangéliumot továbbadni teremtő cselekedet. De először saját életünkben kell alakot öltenie. Csak így közvetíthetjük hitelesen Isten üzenetét. Ha éljük Krisztust, akkor tanítjuk is Öt: „Akiket ugyanis eleve elismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra...”(Róm 8,29) – írja Pál apostol. A Fiúnak képmását magunkra ölteni, az a mi hivatásunk. Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely a megtestesült „Igére” mutat.
Krisztus ismerete a küldetésünk alapja. Hogyan tehetnénk láthatóvá Krisztust az embereknek, ha mi magunk sem ismerjük? Természetesen nem arról van szó, hogy tudom, mikor és hol született, ki volt az édesanyja és nevelő apja, hanem sokkal többről, arról az ismeretről, amiről Szent Pál apostol beszél: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam”(Fil 3,8).
Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk célja legyen. Egyetlen módja van Krisztus megismerésének, hogyha őt szemléljük. Ha Őt szemléljük, akkor lassanként, észrevétlenül történik valami, és mi azzá válunk, amit, pontosabban, Akit szemlélünk. Ez „az Úr Lelke által” megy végbe és hosszú folyamat. Időbe kerül: - imában eltöltött időbe. Azonban nincs más út, hogy Krisztust megismerjük.
Mi valahogy úgy vagyunk, hogy amikor valami sikert érünk el, akkor győztesnek, erősnek, hatalmasnak érezzük magunkat. Ilyenkor felemeljük fejünket, mélyet lélegzünk, tisztelnek bennünket, királynak érezzük magunkat. Azonban Jézus sohasem kérkedett királyi hatalmával, csodáit jelnek szánta, nem engedte magát királlyá koronázni. Ma mégis királyként, az igazság, a béke és a szeretet királyaként áll előttünk.
De milyen koronával? Sikeres, győztes vezérként? Nem! Töviskoronával, kifosztva, megalázva, meg nem értetten, gyalázatban. Mégis kijelenti: Király vagyok! Ránk gondol, mert nekünk fontos tudnunk, hogy ki Ő valójában a mi számunkra.
Egy olyan világban élünk, ahol azt próbálják elhitetni velünk, hogy nincsenek abszolút értékek, így nincs abszolút Igazság sem. Olyan, mintha a világunkban az igazság felismerhetetlen lenne. Jézus mégis azt mondja: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” (Jn 18,37)
De hát mi ez az igazság? Az igazság Ő maga. Az igazság az a pillanat, amikor meglátom a valóságot. Az igazság a valóságba vezet be engem, vagyis abba, hogy Isten teremtménye, Isten gyermeke vagyok. Az igazság az, amikor felismerem Istent, és a vele való kapcsolatban látom önmagam és a világot. Csak Isten igazságában láthatom meg igazán, hogy ki vagyok, hová tart az életem, mi a helyes út, amin járnom kell.
És mit jelent tanúságot tenni erről az igazságról? Annyit tesz, mint felismerni Isten akaratát az életemben, és annak megvalósításán fáradozni.
Bár nevére „minden térd meghajlik”, s egyszer majd valóban meg fog hajolni, nem a félelem tetteti ezt az emberekkel, hanem a szeretet. Királyi méltóságának szimbóluma nem az arany, hanem a töviskorona. Uralmának jele, mely átöleli az egész világot, összeköti az eget a földdel, a kereszt. Nem elveszi, hanem adja, menti az életet. Övéit nem alattvalóknak, hanem barátainak nevezi. Olyan szépen hív: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és az élet terhét hordozzátok. Én, felüdítelek titeket.” Vagy: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok!” Az erőtlen, küzdelemben elfáradt embernek önmagát, mint az élet kenyerét kínálja, hogy örök élete legyen. Gyógyítani akarja betegségeinket. Törölni akarja vétkeinket. Ki akar engesztelni az Atyával, hogy visszanyerjük istengyermeki méltóságunkat. A bátortalanoknak, bizonytalankodóknak pedig azt mondja: „Bátorság, ne féljetek! Én veletek vagyok a világ végéig!”
Fontos tudnunk, hogy Isten nem amiatt szeret bennünket, amik vagyunk, hanem mi azért vagyunk, mert Ő szeret minket. Hívása teremtő hívás: Ha hív bennünket, képessé, alkalmassá is tesz, hogy a ránk bízott feladatot teljesíteni tudjuk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Kiválasztásában mindegyikünknek megadja a lehetőséget, hogy olyan gyümölcsöt hozzunk, amely megmarad az örökéletre. Élünk a lehetőséggel?
Minden mulandó közepette megmarad egy valami - mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk. Mielőtt szerethetnénk, szeretve kell lennünk. Ez az alapvalóság. „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket”(1Jn 4,10) – írja Szent János apostol. És egyedül ez a valóság marad meg: Isten igazsága, Isten hűsége mellett.
Ennek az isteni szeretetnek bizonyítéka az Oltáriszentség. Az a tény, hogy néhány perc múlva megjelenik közöttünk az oltáron Krisztus, a mindenség Királya, a kenyér és a bor külső színe alatt. S teszi ezt mindennap, minden szentmisében, mert szeret bennünket, és velünk akar maradni, ígérete alapján a világvégezetéig, jó és balsorsunkban egyaránt. Érdemes hozzá csatlakozni, döntéseinket, életvitelünket hozzá igazítani, mert Ő a mi királyunk, az igazság, a békesség királya, ne keresünk mást.
XI. Piusz pápa 1925-ben, a niceai zsinat 1600. évfordulóján rendelte el Krisztus király ünnepét ezzel a mottóval: „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában”.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a keresztség szentségében Krisztus királyi méltóságában részesültünk. Ez feladatot ró ránk. Szeretni, szolgálni, a béke eszközévé válni, és úgy hordozni a hit fényét, hogy ki ne aludjon, sőt mások hitét is lángra lobbantani. Szent Ferenc atyánk életrajzában olvassuk, hogy egy alkalommal rablók támadták meg. A kérdésre, hogy ki ő, azt válaszolta: „A nagy király hírnöke vagyok.” És mi kinek a hírnökei vagyunk?
Krisztus követségébe járni, tanúságot tenni róla, erről szól kereszténységünk. Eszközei kell lennünk annak, hogy „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában”.
***
A Katolikus krónika 2021.11.21-i adásában a 09:26-tól van néhány kép Esztelnekről, amit az alábbi linken lehet elérni - ajánlom szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése