A mai ószövetségi olvasmány és evangéliumi szakasz is egy-egy szegény özvegyasszonyt állít elénk, akiknek életét a hit, az Istenre való ráhagyatkozás és a nagylelkűség jellemzi.
Egy darab kenyér, vagy két fillér nem nagydolog, de igen sok, sőt minden, akkor, amikor valakinek az egész megélhetését jelenti. Nem mindennapi nagylelkűségre vall, ha valaki az utolsó darab kenyerét, utolsó fillérét is képes odaadni.
Az evangéliumi özvegyasszonnyal kapcsolatos esemény szemtanúja maga Jézus, aki megfigyelte a templom perselyébe pénzt dobó embereket. A tehetősebbek között, akik „sokat dobtak be”, rejtőzött egy özvegy, aki „csak két fillért” hullatott a perselybe. Senki sem figyel rá, mert adománya s egyáltalán egész megjelenés nem rendkívüli, de annál őszintébb és igazabb. Jézus azonban rámutatva ezt mondja tanítványainak: „Ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését”.
A szegény özvegy cselekedete nem nagy, a perselybe dobott pénze nem sok, de a jó szándéka vitathatatlan. Isten pedig a szíveket vizsgálja, nem az eredményt, nem az ajándék nagyságát nézi, hanem az emberi szívet és az ajándékozó lelkületét. A tehetős ember adakozásából és életéből sokszor éppen a szív és a lélek odaadása hiányzik, amit nem lehet külsőséggel, látszattal és mutatós gesztusokkal pótolni. Amikor az özvegy Isten szeretetéért megfosztja magát mindattól, amije van, sokkal többet ad, mint azok, akik nagy összegeket ajándékoznak, anélkül, hogy ez jólétüket a legkevésbé is befolyásolná.
Az ószövetségi özvegy utolsó darab kenyere, vagy az evangéliumbéli két fillérje teljes ráhagyatkozást jelentett a Gondviselő Istenre: mindent odaadtak, fenntartás, aggodalom és mellék szándék nélkül. Lemondanak minden emberi támaszról. Nem tudják, hogy másnap miből fognak élni, de feltétlen odaadással ráhagyatkoznak Istenre.
Ez a ráhagyatkozás, ez az odaadás először azonban a szívben, a lélek mélyén, az ember bensőjében történik, a külső, a tettekben kifejeződő odaadás csak a következménye és jele ennek a benső lelkületnek.
Dicséretes dolog, ha az ember feleslegét odaajándékozza a rászorulóknak. De a keresztény nagylelkűség ott kezdődik, amikor készek vagyunk másokkal megosztani azt is, amire szükségünk van. A nagylelkűség megmutatkozhat abban is, ha olykor nemcsak anyagi javainkat, hanem időnket, türelmünket, együttérzésünket osztjuk meg azokkal, akik hozzánk fordulnak, akik magukra maradtak, akik magányosak.
A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok magatartását csak azzal a mérhetetlen hittel lehet magyarázni, amivel kizárólag Istenre támaszkodtak s éppen ezért tettüknek nincs semmi más célja, hátsó szándéka, minthogy egész szívvel szolgálják az Urat. Tehát nem a viszonzás reményében adakoznak, a cél nem saját lelkiismeretük megnyugtatása, nem is a mások lekötelezési szándéka vezérli őket, hogy öregségükben legyen, akire számíthatnak, aki kiszolgálja őket, hanem az Istennel való élő, személyes kapcsolat elmélyítése, az Isten iránti szeretet megélése.
Ez a magatartás éles ellentétben áll az írástudók és törvénymagyarázók viselkedésével, akikről Jézus azt állítja, hogy: „Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: szigorú ítélet vár rájuk”.
Az írástudóknak nagy tekintélyük volt Jézus korában, ami általában jogos is volt. De kik is voltak ők? Laikusok, akik Mózes tanítását speciális iskolákban sajátították el. Ennek következtében joguk volt arra, hogy magyarázzák az Írásokat, s prédikálhattak is. Tagjai voltak a Főtanácsnak, amely a zsidóság állandó törvényszéke volt Jeruzsálemben, mely hetente kétszer is ülésezett a Templomban. Közülük a legjobbakat a törvény tanítóinak nevezték. A nekik megadott tisztelet valójában magának a törvénynek járt ki.
Azonban Jézus észrevette fondorlataikat, és hogy nyilvános működésének kezdete óta irigységgel tekintenek rá. Az írástudók irigysége gyűlölködésbe torkollott, s lassan-lassan oda vezetett, hogy elhatározzák Jézus halálát. A kihallgatás pillanatában: „Pilátus tudta, hogy a főpapok csak irigységből adták kezére” (Mk 15,10).
Jézus mindvégig tudta, milyen gyűlöletet éreznek iránta, de nem ezt veti a szemükre; számára súlyosabbnak tűnt az, „hogy felélik az özvegyek javait”. Azt is szóvá teszi, hogy visszaélnek a hatalmukkal. Tudniillik az írástudók afféle jogtanácsosok is voltak, akik úgy tűnik, nem jótékonyságból adták a felvilágosításaikat. Ezért kizárják magukat isten szeretetéből, az üdvösségből, amit Jézus így fejez ki: szigorú ítélet vár rájuk.
Az Úr Jézus a szigorú ítéletet az imaéletük, a vallásgyakorlatuk és az emberekkel szembeni magatartásuk közötti szakadék miatt helyezi kilátásba. Nem lehet ugyanis őszinte az imádsága, vallásgyakorlata annak, aki kétszínű, aki úgynevezett jó cselekedeteit hátsó szándékkal, számítgatásból teszi, aki megkárosítja, kihasználja embertársát, annak, aki visszaél mások nyomorúságával, kiszolgáltatottságával.
Ha az ember lelke mélyén nem egyenes és őszinte, még a karitatív tevékenységet, sőt a vallást is a maga önző céljaira fogja kihasználni.
Az igazi vallásosság abban áll, hogy Istent tiszta szívvel imádjuk és szolgáljuk, „Lélekben és igazságban”(Lk 4,24), imánkat önmagunk odaadásával kísérjük, még ha utolsó fillérünket is oda kell ajándékoznunk. Az igazi vallásosság azt is jelenti, hogy az embertársban olyan szeretettel szolgáljuk az Istent, amely nem méricskél, nem csak a feleslegből ad, hanem kész a szükségest is megosztani.
Az alamizsna csak akkor fakad igazi, keresztény szeretetből, ha valamiképpen az adakozásban önmagunkat is odaajándékozzuk. Az ilyen ajándék elképzelhetetlen áldozatok, lemondások vállalása nélkül, anélkül, hogy valamit meg ne vonjunk magunktól.
Igazából a pénteki böjti-bűnbánati napnak is csak akkor van igazi értelme, ha ebből a lelkületből fakad, ha önmegtagadásunk tárgyát – Isten iránti szeretetből, abból a megfontolásból, hogy Jézus is, életét adta értünk a kereszten, pénteken – elajándékozzuk a rászorulóknak.
A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok közös vonása, hogy teljesen rábízták magukat Istenre, akár Jézus, kereszthalála előtt. Így a szegénységükből valami kimondhatatlan kincs származott: az Isten iránti feltétlen bizalom, aminek jutalma az üdvösség. Jézus tanítja: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Valóban boldog szegénység az, amely Istenben bővelkedik, s valóban szegény az a gazdagság, amely megfosztja az embert a lelki békéjétől és a szív boldogságától.
A feltétel nélküli Istenre hagyatkozás, a készséges, odaadó lelkületre Jézus adta a legszebb példát és nyomában a szentek. Ő mindent odaadott értünk, „hogy áldozatával eltörölje a bűnt”. Ő „feláldozta” istenségét, - ahogyan Szent Pál mondja – „kiüresítette önmagát”.
Minden szentmise ezt az áldozatot és jézusi lelkületet jeleníti meg. Éppen ezért minden szentmise a teljes odaadásra szólít fel minket Istenért és embertársainkért.
Ezt a lelkületet kell megtanulnunk, mindjobban elsajátítanunk a szentmisén való részvétellel. Erre a bensőséges odaadó lelkületre figyelmeztet a mai napon mindannyiunkat Isten üzenete, mert ez az Istennel való tökéletes egyesülés útja: az életszentség útja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése