Transsylvaniae S. Stephani Regis Provinciae - Romania - Szent István Királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány

"Még a port is rázzátok le lábatokról…” - Évközi 15. vasárnap

Szentírási rész: Mk 6,7-13

Az Úr Jézus miután megmutatta tanítványainak, hogy hogyan tanítja a népet és támasztja alá tanítását csodajelekkel, kezdve saját neveltetési helyén, Názáretben – ahol csak kevés csodát, gyógyítást művelt a hit hiánya miatt –, folytatva a környék városain, falvain, azután elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett.
A folytatásba bevonja az Írás magyarázatában külön ki nem képzett tanítványait, akiket apostoloknak, vagyis küldötteknek nevez, hogy kettesével tegyenek hasonlóképpen, mint ő. Egyszerre ad nekik általuk korábban nem tapasztalt hatalmat a tisztátalan lelkek fölött, és inti őket szegénységre, szerénységre, egyszerűségre, vagyis arra, hogy az Istenre hagyatkozva hirdessék Isten országát, s közben figyelmezteti őket, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra.

„Abban az időben, Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik…”  

Az első olvasmányban (Ám 7,12-17) Ámosz próféta hangsúlyozza, hogy Isten hívta meg őt, hogy prófétáljon: „Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!«”. Ez a motívum jelenik meg a mai evangéliumi részletben is (Mk 6,7-13), amelyben az evangélista így fogalmaz: „Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket”. Tehát Isten az, aki meghívja és küldi választottait, hogy tegyenek tanúságot az evangéliumról: az örömhírről. Jézus nem egyedül akarta a világot megtéríteni, hanem munkatársakat választott ki magának. Azt akarta, hogy ők is részt vegyenek a megváltás művében.
A születendő Egyház első lépései ezek. A megváltás működésbe lép. Sokat tanulhatunk belőle. A tanítványok csoportja Jézusra figyel, az ő üzenetét fogják közvetíteni egy felkészületlen világba. Küldetésre indulnak. Ott kell hagyniuk, ami eddig biztonságot nyújtott számukra: lakóhelyet, munkahelyet, pénzt, minden tulajdonukat. Bízniuk kell Jézusban, hogy tudja, mit csinál; és szükségük van azok jóindulatára is, akikhez mennek. Cserébe Jézus megosztja velük gyógyító erejét, és hatalmát a gonosz felett.
Ha pontosabban megfigyeljük az evangéliumi részletet, Jézus nem üres kézzel küldte őket szét, hanem hatalmat adott nekik. Tehát az Úr nem csupán tanítását bízza apostolaira, hanem ahhoz is hatalmat ad, hogy betegeket gyógyítsanak és kiűzzék az emberekből a gonosz lelkeket.

„Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit…”

Az Úr Jézus a kettesével küldött apostolokat tanácsokkal, sőt inkább utasításokkal látja el. A küldő meghatározza saját elvárásait a küldöttekkel szemben, akik ezeket a követelményeket kötelesek betartani. Az utasítások arra vonatkoznak, hogy mit vihetnek magukkal és mit nem, azaz ruházatukon és egy vándorboton kívül ne vigyenek magukkal semmit.
Jézus azért kéri küldötteitől ezt a szegénységet és eszköztelenséget, mert ő maga is ilyen egyszerűen járt tanító útjai során. Azt kéri, hogy csak az ő tanítását és a tőle kapott hatalmat vigyék magukkal. Ez azt jelenti, hogy a küldöttnek nem fűződik hozzá semmi érdeke a tevékenységéhez. Nem lesz tőle se gazdagabb, se híresebb, nem tesz szert nagyobb befolyásra.
Az apostol szegénysége a függetlenség, a szabadság kifejezője. Az „egyetlen fontos”, vagyis Isten ügyének a megélése. Lényege, kapcsolatba hozni az embereket Istennel
A szegénység ezt a személyes kapcsolatot szolgálja. Egyszerre kifejezése és feltétele a szabadságnak, az ideológiáktól, a rejtett céloktól, a hátsószándékoktól való mentességnek. A szegénység célja az, hogy segítse az egyént szabad személyes kapcsolatba lépni Istennel.
Minden küldetés, misszió Jézus ügyének szolgálatát jelenti. Az a tény, hogy a küldöttek ilyen feltételekkel is vállalták megbízatásukat, azt mutatja, hogy mennyire megbíztak Mesterükben. Ez a tökéletes bizalom elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki Krisztus küldetésében járjon, az ő tanítványa legyen. Az Egyház életében ez a bizalom és a gondviselésre hagyatkozás minden korban jellemezte azokat, akik az Úr hívását meghallották és vállalkoztak az apostoli feladatra.
Az apostolt vállalt szegénysége arra kényszeríti, hogy bízzék, bizalommal legyen Isten után az emberek iránt, még akkor is, ha egyesek durván visszaélnek ezzel a bizalommal. Bízzon, hogy lesz, aki befogadja, és ellátást ad neki. Együtt élni így emberekkel azt is jelenti, hogy szolidáris velük: osztozik a sorsukban. És azt is magával hozza az apostolban élő bizalom, hogy megnyílnak előtte a szívek. Azért talál nyitott ajtókra, mert korábban megnyíltak előtte a szívek. A bizalom bizalmat szül. A bizalom szül bizalmat.
A befogadó pedig, aki szívet és ajtót nyitott az apostolnak, az arról is tapasztalatot szerez, hogy képes a jóra, képes jót tenni, jó van benne. Megtapasztalja, hogy tud változtatni a dolgokon, igenis van hatóköre, amelyen belül van ráhatása a világra. Nem tudom az egészet megváltani, de abban a térben, ahol van hatásom, tudok jót tenni. Munkatársa vagyok a jónak. Így a vendégszeretet az Istennel való találkozás alkalmává válik. Elérkezett Isten országa az én világomba.

„Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról…”

Mindez, vagyis az apostolok szétküldése, Jézus sikertelen názáreti fellépése után történik, erről szólt a múlt vasárnapi evangéliumi szakasz: „Senki sem próféta a maga hazájában” (Mk 6,1-6). Mesterük kudarca Názáretben önmagában is figyelmeztetés az akkori apostolok és mai küldöttek számára, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra. Ezt tudatosítják bennük Jézus szavai is: „Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük” (Mk 6,11).
Nagyon lényeges tény, hogy Jézus nem agitálni, kampányolni küldte tanítványait. Soha nem akart, és ma sem akar erőszakkal meggyőzni senkit, hogy kövesse őt. Ezért meghagyta a tanítványoknak, hogy ahol nem fogadják őket szívesen, azt a helyet hagyják el. „Még a port is rázzátok le lábatokról, tanúságul ellenük” - mondja. A zsidók valahányszor pogány földről szent földre léptek, lerázták a port a lábukról. Ezzel jelezték, hogy mindent elutasítanak, ami tisztátalan. Ez a mondat valami olyasmit is jelent: az üzenetet átadtam, hogy mit kezdesz vele az a te felelősséged. Én figyelmeztettelek, a többi a te dolgod.
Szent Lukács evangéliumában egy kis magyarázatot is találunk a gesztus mellé: „Még a port is lerázzuk nektek, amely a ti városotokban lábainkra tapadt; tudjátok meg azonban, hogy elközelgett az Isten országa” (Lk 10,11). Nem tapadnak a kudarchoz sem. Ez is a szegénység, a függetlenség, a szabadság része.

Barsi Balázs ferences atya, volt magiszterem mondja ezzel kapcsolatosan: "Aki valóban elhivatott, s aki küldetést kapott az Úrtól – és ki ne kapna a Krisztus-hívők közül? –, az „nem ér rá” azzal foglalkozni, hogy meghatározza elfoglalt helyét valamely hierarchiában, hogy besorolja magát ilyen-olyan csoportba, kategóriába, a kisebbek vagy nagyobbak közé. Kizárólag azzal van elfoglalva, hogy menjen és cselekedjen, engedelmeskedve egy néha édes, máskor nagyon is keserű, de így is, úgy is ellenállhatatlan belső unszolásnak. Minél eredetibb ez a küldetés, annál kevésbé jut eszébe, hogy valami hasonlóságot keressen másokkal, és próbáljon megfelelni egy címkéhez kötődő különféle elvárásoknak.
Legfeljebb egy-egy kritikus pillanatban, fáradtság vagy sikertelenség esetén merül föl benne a kérdés: mit csinálok rosszul, mivel váltam méltatlanná ahhoz a küldetéshez, melyet az Úrtól kaptam? Ilyenkor jól teszi, ha Ámosz próféta példája szerint cselekszik, vagyis nem abból indul ki, hogy micsoda ő, milyen szerepet, tisztséget tölt be az Egyházban, a családban, hanem elhívásának eseményére emlékezik vissza, arra a találkozásra, amelyben maga az Úr szólította meg és küldte őt.
Ez a találkozás Urunkkal mindegyikünk életében tökéletesen eredeti és páratlan. A felszínen lehet hasonlóság két ember elhívása és küldetése között, a mélyben azonban minden egyes szólítás más és más. Ahol nincs jelen más, csak „én és az én Teremtőm” (J. H. Newman), ott valami egészen különleges, teljes mértékben testre szabott módon jelentkezik az isteni hívás.
Nem az Úrtól kapott feladatokra, még kevésbé az elért eredményekre kell figyelnünk, hanem ezt a benső, mélységes mély találkozást kell újra meg újra emlékezetünkbe idéznünk, különösen is válság idején. Csakis az Úrral való személyes kapcsolat megerősítése és elmélyítése lehet a megoldás, amikor szavainkat kiforgatják, legjobb szándékkal véghez vitt cselekedeteinket félremagyarázzák, közeledésünket elutasítják, esetleg teljesen ellehetetlenítenek abban, amit teszünk. Nem szabad kétségbeesnünk. Védekeznünk sem kell, valószínűleg úgyis hiábavaló volna. Az Úr maga áll ki értünk és mellettünk, ha nincs más ambíciónk, mint vele maradni és még szorosabbra fonni a hozzá fűző köteléket. Elég minden erőnkkel arra koncentrálnunk, hogy hűségesek maradjunk ahhoz a hivatáshoz, melyre az Úr a legszemélyesebb módon választott ki még mielőtt megszülettünk volna, s amelyet tudtunkra adott meghívásunk napján.”

Azonban apostolnak, küldöttnek lenni nem pusztán annyit jelent, hogy a meghívott kap valamilyen feladatot és azt egyszerűen teljesíti anélkül, hogy hatással lenne rá. A küldetés a küldött teljes létét érinti, egész személyét átírja, alakítja, formálja. Igaz, hogy viszi az üzenetet, de ez valójában azzal jár, hogy üzenetté válik ő maga is, amíg át nem adta az üzenetet. 

Az a hivatásunk – küldöttként arról szól a létünk, az életünk –, hogy kapcsolatba hozzuk Istennel az embereket. Döbbenetes Jézus belénk vetett bizalma, hisz mindannyiunkat arra küld nap, mint nap, hogy elvigyük a jó hírt azoknak, akik életünk részét képezik. De ezt csak akkor tudjuk tenni, ha közben a saját életünkben megnyílunk az Isten jelenlétére, ha hagyjuk, hogy Isten, Isten legyen az életünkben. Akkor tudjuk ezt tenni, ha nemcsak hirdetjük a jó hírt, hanem, ha mi magunk válunk a jó hírré.
Ne feledjük, megkeresztelt emberként mindannyian küldöttek vagyunk, akiknek az a hivatásunk, hogy Krisztus művét folytatva szolgáljuk Isten országa ügyét és annak terjedését a világban. 

Római Riportok - 2021. július 4.

Isten jelei „megbotránkoztatóan” egyszerűek – Évközi 14. vasárnap

Szentírási rész: Mk 6,1-6

A mai evangéliumi szakasz arról beszél, hogy az emberi lélek mélyén van, valami titokzatos kettősség húzódik meg: egyrészt vágyódik az Isten után, másrészt pedig hajlamos arra, hogy semmibe vegye Isten akaratát, hogy közömbös maradjon, vagy éppen szembe forduljon Vele. Viszont a szembefordulást nem nyíltan teszi, hanem azok által, akik Isten ügyét képviselik, a prófétákkal, az apostolokkal, vagy napjainkban a pápával, püspökökkel illetve papokkal.
Ezek izgatják, sőt zavarják az embereket, mert az ő jelenlétük a világban, állandóan Isten létére irányítja figyelmüket és újabb és újabb Isten melletti, illetve elleni döntésre késztetik őket.
Az Úr Jézusnak saját városában, Názáretben kell megtapasztalnia, az ősi igazságot: senki sem próféta a saját hazájában, sehol sincs kevesebb becsülete, mint éppen otthon rokonai, ismerősei körében.
Jézusnak Názáret volt az otthona, ott élt gyermekkorától, ott élt édesanyja és nevelőapja, mindenki jól ismerte őket. Mindez megkönnyíthette volna küldetését, helyette elutasításban van része. Pedig tapasztalhatták bölcsességét, láthatták nemes egyéniségét, csodáit. Az a tény, hogy közelről ismerték, tudták róla, hogy az egyszerű ács fia, hogy nem tanult fővárosi, vagy külföldi iskolákban, hogy 30 évig egyszerű, kétkezi munkás volt, mindez csak megerősíthette volna bennük a meggyőződést, hogy Isten működik általa, hogy valóban csak Istentől származhat tudása, bölcsessége, csodatevő hatalma, tehát Isten küldötte.
Ehelyett megbotránkoznak. Igaz egy pillanatra meglepődnek bölcsességétől, és elámulnak csodáin, de aztán hitetlenül elutasítják: „Nem az ács ez, Mária fia?” Szűk látókörűségük megakadályozza, hogy elfogadják: hogy egy olyan ember, mint ők, aki ott nőtt fel a szemük előtt, egyszerű mesterséget folytatott: hogy próféta, sőt ennél több, Messiás, Isten Fia.
Jézus szerénysége és alázata miatt botránkoznak meg, az ő egyszerű emberségén, természetességén és közvetlenségén. Azon, hogy nem teljesítette be fantasztikus álmaikat, újdonságot vadászó törekvéseiket. Jézus a megszokott hétköznap, a sablonos élet-szürkesége volt számukra.
Szerintük a Messiás nem lehet a hétköznapok fia, nem lehet a jól ismert önmagunk szülötte. Persze nemcsak a názáretiek gondolkodtak így, hanem sokan mások is, és nemcsak akkor, hanem ma is vannak, akik így vélekednek.
A hívők is épp olyanok, mint a többiek – mondogatják – a papok is csak emberek, az egyház is bűnösökből áll. – Lehetne folytatni a hétköznapi, rész igazságot tartalmazó kifogásokat, az egyházzal, a kereszténységgel, a vallással szemben. Mert Isten jelei valóban „megbotránkoztatóan” egyszerűek, s az Isten jelenléte „bosszantóan” közeli és mindennapi dolog, nem alkalmas a csodavárók éhségének kielégítésére.
Isten szeretetének legnagyobb jele az ember Krisztus, aki nem akar más lenni, mint mi vagyunk, hanem ugyanolyan, amennyire csak lehetséges – persze a bűnt kivéve. S ezt teszi azért, hogy mi is azonosulhassunk vele, amennyire csak tudunk.
A názáreti lakosok szerint Isten túl nagy ahhoz, hogy kicsinyé válva egy ennyire egyszerű emberen keresztül beszélhessen! Ez a megtestesülés botránya: egy testet felvevő Isten megdöbbentő eseménye, egy olyan Istené, aki emberi értelemmel gondolkodik, emberi kézzel dolgozik és cselekszik, emberi szívvel szeret, olyan Istené, aki fáradozik, eszik és alszik, mint bárki közülünk. Isten Fia felborít minden emberi elképzelést: nem a tanítványok mossák meg az Úr lábát, hanem az Úr az, aki megmossa tanítványai lábát (vö. Jn 13,1–20). Ez ad okot a botránkozásra és a hitetlenkedésre, nemcsak abban a korban, hanem minden korban, ma is.

A mi korunknak is egyik legnagyobb csapása éppen az, hogy elveszíti érzékét az istenes dolgok, a természetfeletti igazságok iránt. Az emberek egy részét, legyen szó akár rendszeres templomba járókról is, többnyire nem az igazság, nem az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítése érdekli, hanem a szenzáció, vagy éppen a látszat. Ezért van mindig keletje a rendkívüli eseményeknek, vélt vagy valós jelenéseknek, hamis üzeneteknek…
Ennek ellenére Isten küldötteinek ma is az a feladata, hogy tanúságot tegyenek az Úr nagy tetteiről és szeretetéről. De nem hallgathatnak a nép bűneiről sem. Fel kell rázniuk a nép lelkiismeretét. Ezt a feladatot vállalniuk kel még akkor is, ha üldöztetés lesz az osztályrészük.
Korunk egyik német költője, Friedrich König: Rólad van szó – című írásában beszél arról, hogy vannak emberek, akiknek titkolni, rejtegetnivalójuk van, és ezért azt szeretnék, ha nem létezne, egy szent és igaz Isten, hogy nyugodtan folytathassák bűnös életmódjukat, hogy ne kelljen majd egykor számot adni helytelen tetteikről, hazug szavaikról, szándékosan félrevezető nyilatkozataikról, bűnös életvitelükről.
Azt hiszem a názáretiek elutasító magatartása Jézussal kapcsolatban ide vezethető vissza, sőt mindazok magatartása, akik elutasítják az Isten küldötteit vagy, akik nem veszik komolyan a Biblia üzenetét. Teszik ezt azért, tudva, vagy tudattalanul, hogy ne keljen változtatni kényelmes életvitelükön, hamis magatartásukon, a bűnös élethez való ragaszkodásukon.
Önmaguk igazolásának érdekében, csakhogy ne keljen komolyan venniük Isten üzenetét, parancsait, elvárásait, hibát kapnak a papban, aki megpróbálja tolmácsolni az isteni tanítást, vagy azt állítják, hogy a vallás idejét múlta, hogy a tudomány megcáfolta a hitet, hogy nincs örökélet. S ha ez így igaz, akkor mindenki tehet azt, amit akar, akkor nincs szükség becsületességre, felelősségtudatra, akkor nem szent a megfogamzott élet, az adott szó, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, a családi béke, a szülök és gyerekek kölcsönös szeretete, az embertárs becsülete, tisztelete.

Jól van ez így? Mindannyian, hívők és nem-hívők egyaránt tudjuk és érezzük, sokszor a saját bőrünkön tapasztalva, hogy nincs ez így jól. 

Hát akkor mi a teendő? Engedjük, hogy az Úr Jézus belépjen az életünkbe, fogadjuk öt hittel, mint az a néhány názáreti, akiket kézrátétellel meggyógyított, mert a többség elutasító magatartása ellenér ők mégis hittek Jézusban. 

Törekednünk kell megnyitni szívünket és elménket, hogy be tudjuk fogadni a velünk szembejövő isteni valóságot – mondja a Szentatya, Ferenc pápa. Kell, hogy legyen hitünk: a hit hiánya akadály Isten kegyelme előtt. Sok megkeresztelt úgy él, mintha Krisztus nem is létezne: ismételgetik a hit mozdulatait és jeleit, de ezekhez nem társul a Jézus személyéhez és az ő evangéliumához való tényleges kapcsolódás! Minden kereszténynek – mindnyájunknak – feladata, hogy egyre ápolja ezt az alapvető odatartozást, és igyekezzen tanúságot tenni róla következetes életvitelével, melynek vezérfonala mindig a tevékeny szeretet.
Jézus ugyanis nem csak azok javára szeretné fölhasználni isteni mindenhatóságát, akik most hisznek benne, hanem minden ember számára gyümölcsöztetni szeretné. Ő mindig kész üdvözíteni azokat, akik készek őt Üdvözítőként befogadni.

Kérjük az Urat, hogy Szűz Mária közbenjárására oldja fel szívünk keménységét és elménk szűkösségét, hogy nyitottak legyünk kegyelmére, igazságára, jóságot és irgalmat gyakorló küldetésére, mely kivétel nélkül minden ember felé irányul.