 |
| A ferences templom oldalán lévő ferences címer |
Mivel az évközi 3. vasárnapon az Ojtoz-i templom búcsún kell szent beszédet tartanom, ezért ma ezt az elmélkedést osztom meg.
„Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot.” (1Ján. 5,4)
Szent János evangélistának e diadalmas szavai jutnak az eszünkbe a mai napon, amikor a vértanúk nagyszerű alakjairól akarunk elmélkedni. Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot. Mikor éreznénk át jobban ezeknek a szavaknak az igazságát, mint a templomotok búcsú ünnepén, amikor Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk alakja jelenik meg lelki szemeink előtt.
Fábián, 236-ban a vértanú Anterus pápa utódaként került Péter székébe, korában a római egyház papja volt, a hagyomány szerint Rómában is született. Korán kitűnt a vértanúk iránti tiszteletével és a katakombák körüli szolgálataival. Nem egy vértanút ő temetett el.
Pápasága az üldözések közti, aránylag békés időszakára esett. Így nyílt alkalma arra, hogy megszervezze a római egyház közigazgatását. Róma városát Fábián pápa hét egyházi kerületre osztotta, s mindegyik élére egy fődiakónust állított, akiknek a hívek gondozására kellett felügyelniük. A betegek, özvegyek és árvák gondozása, a temetők és a liturgiával kapcsolatos teendők tartoztak hozzájuk.
Décius császár nem nézte jó szemmel a tevékeny és építő pápát. Szent Ciprián szerint egyszer kijelentette, hogy szívesebben látna a birodalom területén egy trónkövetelő vetélytársat, mint Rómában Fábián püspököt. Valóban elhangzott-e ez a kijelentés, nem tudjuk, de hogy a császárnak útjában volt, abból is látszik, hogy a 250-ben kiadott üldözési rendelet első áldozatai között Fábián pápa is vértanú lett.
Templomotok másik védőszentje, Szent Sebestyén, a császári gárda tisztje volt, akit a császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül, 288 körül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.
A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyőződését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan.
Ma, amikor Szent Fábiánra és Sebestyén vértanúkra emlékezünk, érdemes elgondolkodni azon, hogy ki a vértanú?
A vértanú olyan ember, aki egy eszméért, hitért áldozza életét, „vérével tanúskodik hite, eszméi mellett”. Ezzel a tanúságtevő életformával már az Ószövetségben is találkozunk.
Szentírásunk, ószövetségi részében, a Makkabeusok második könyvében található a hét testvér vértanúsága, akik inkább készek voltak mártírhalált halni, mint hogy a király parancsának engedelmeskedve feladják hitüket. Ezután borzalmas halált haltak. A király egyenként kínoztatta meg őket az édesanyjuk és a többi testvér szeme láttára.
A vértanúság eszméje és gyakorlatba ültetése természetesen az újszövetségben is jelen van. A krisztuskövető mártír nem védekezik az erőszak megnyilvánulásakor, hitét megtartja. Jézus világosan kifejtette, hogy kitől féljen a keresztény: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10, 28) Emberektől nem kell félniük, hanem csak az Istentől, mert Ő nemcsak a testet, hanem a lelket is a kárhozatba taszíthatja.
Az első századok keresztényei úgy tekintenek Jézus Krisztusra, akit keresztre feszítve végeztek ki, mint az első vértanúra.
Krisztus követőire is üldözés várt. Ennek első mártírja Szent István diakónus lett, akit halálra köveztek. Az egyházi hagyomány alapján Pál apostolt karddal fejezték le, Pétert fejjel lefelé keresztre szegezték, testvérét Andrást szintén keresztre feszítették, Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték.
A keresztények üldözése, amely a római korban az első században kezdődött, kisebb-nagyobb hevességgel századokon át tartott és ma is tart. A keresztényeket a legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták hamisan. Gyakran földrengés, éhínség, járvány és más szerencsétlenségek kitöréséért is őket okolták. A besúgók jutalom ellenében készek voltak elárulni ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás és a társadalom ellenségeiként elítéltek. Egyeseket keresztre feszítettek vagy lassú kínzás áldozatai lettek. Másokat vadállatokkal tépettek szét, vagy nyilvánosan elégettek az amfiteátrumokban. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek szórakozása volt.
A vértanú, a mártír, tehát szoros értelemben olyan keresztény, aki hitéről élete föláldozásával tesz tanúságot, azaz hite megvallásáért vagy egy erény védelméért halálbüntetést kap, illetve börtönben vagy kínzások következtében hal meg, és az Egyház ezt a tanúságot elismeri. Tágabb értelemben olyan hívő a mártír, akit hitéért megkínoztak, bányamunkára ítéltek vagy száműztek, őt a hitvalló név illeti meg.
Az egyházi hagyománya ismer „fehér" vértanút is, aki természetes halállal hal meg, de az erényeket a vértanúsággal felérő módon gyakorolja. Szent II. János Pál pápa tanítása szerint a vértanúság a hit és erkölcs összetartozásának legnagyobb jele.
Amikor az első századok vértanúira, Fábiánra és Sebestyénre emlékezünk, akkor tudnunk kell, hogy nem csupán az első századok keresztényei estek áldozatul egy-egy istentelen teóriának, keresztény ellenes gyűlöletnek, hanem a huszadik és huszonegyedik század keresztényei is ki vannak téve a mártírság lehetőségének. Szent II. János Pál pápa a huszadik századot a vértanúság, valamint a vértanúk századának nevezte.
Meglehetősen szokatlannak tűnhet ez a kijelentés a modern kor embere számára, aki a vértanúság kapcsán nagy valószínűséggel az első keresztények áldozatos, tudatos és önként vállalt halálával párosítja a fogalmat, nem pedig a ma jelenének olykor nagyon is drasztikus valóságával, ahol ugyanúgy megölnek valakit azért, mert keresztény mivoltát megvallotta, vagy vallását gyakorolta. Példa erre a szíriai, iraki, egyiptomi illetve ma már az európai keresztények helyzete és az iszlám „közreműködése”, lásd Franciaországot, ahol az utóbbi években több katolikust a templomba gyilkoltak meg köztük az idős papot misézés közben.
Jellemző ugyanakkor az is, hogy a jelen kor társadalmában számos keresztény félénken, bizonytalanul, megalkuvásokkal teli, kettős életet él, ami szöges ellentétben áll mind a háborús területeken élő és kereszténységüket vállaló emberek életmódjával, mind az első századok hithű keresztényeinek életmódjával, akik külsőleg szomorúan, belsőleg viszont a halált boldogságtudattal vállaló magatartással rendelkeztek.
A hit keresztény értelmezése szerint a vértanúk azok, akik igazi módon élik vallásosságukat, sőt, mi több: ők a leginkább emberek, teljes értékűek, akik már nem is maguknak, hanem Krisztusnak/ Krisztusban élnek (Gal 2,20). Péter apostolfejedelem vértanúságából kiindulva szépen kielemezhető az, ahogyan a vértanúk ilyen mértékű áldozatvállalása létrejön. A hagyomány szerint ugyanis Péter Rómát a Via Appián kényszerült elhagyni, a Néró császár féle keresztényüldözés alakalmával, azonban szembetalálkozott Jézussal, akitől megkérdezte: Quo vadis, Domine – Hová mész uram? Jézus válasza: megy, hogy újra megfeszíthessék. Ebből az epizódból adódóan jól érthető a vértanúk és Krisztus együtt-szenvedése vagy az a tény, hogy ezek az emberek örömmel, mosolyogva, megnyugodva mennek a halálba.
A huszadik század egyik legjelentősebb és legtöbbször emlegetett vértanújaként egyértelműen Maximilian Kolbe lengyel származású minorita ferences szerzetest emlegetik, hiszen ő volt az, aki egy szegény és sokgyermekes családapa helyett önként vállalta az éhségbunkert a koncentrációs táborban, s akit 1982-ben áldozatvállaló tettéért szentté avatott Szent II. János Pál pápa. Ő nevezte a szeretet vértanújának is: „Az a halál, amit valaki szeretetből szenved el testvére helyett, hősies cselekedet. Ő maga, mint a koncentrációs tábor foglya a halál mezsgyéjén egynek a négymillióból érvényre juttatta az élethez való jogát, ami egy ártatlan embert megillet".
A II. vatikáni zsinat olyan módon igyekezett meghatározni a mártíromság mibenlétét, amely megállhatja a helyét a mai, mondhatni Isten nélküli világban is. A zsinat kifejti, hogy az üldözés és szenvedés mindig is gondot jelentett az egyház életében, rányomta bélyegét a keresztény történelemre, s emiatt a ma emberének is készen kell állnia arra, hogy életével bármelyik pillanatban tanúskodhasson Krisztus mellett az emberek előtt - még abban az esetben is, ha a szó szoros értelmében vett vértanúságot nem kényszerül vállalnia.
Nagy Szent Gergely a vértanúságot két részre osztja: a lélekben és a belső életvitelben véghez vitt magatartás, valamint a külső cselekedetekkel is megpecsételt vértanúság. Szent Ágoston úgy határozza meg a vértanúk mibenlétét, mint akik nem csupán a kínzás miatt, hanem azért lettek mártírok, mert önként és tudatosan felvállalták Isten iránti szeretetüket, odaadásukat.
„A mártírok vére magvetés” - vallották a korai keresztények. Az emberi élet pótolhatatlan, de a mai mártírok és az elmúlt korok vértanúinak példái ösztönözzenek arra bennünket, hogy jobban védelmezzük azt a becses örökséget, amit Szent Fábián és Sebestyén vértanúk óta ránk hagytak, itt, Európában és szerte a nagyvilágban. Térjünk vissza keresztény értékeinkhez, mindazokhoz, amiből mindaz, ami Európában jó, szerethető, előre visz, kibontakozott. Ne tagadjuk meg hagyományainkat, hitünket, értékeinket.
A vértanúk megtanítanak bennünket, hogy aki az Istentől származott, nemcsak legyőzheti, hanem meg is dicsőítheti, fel is emelheti ezt a világot: a természeten és e világon túlról jövő isteni kegyelem segítségével.
Íme, a vértanúk nagy hivatása! És a mi nagy hivatásunk, kötelességünk és felelősségünk: hogy meghallgassuk őket és kövessük példájukat. Nekünk úgy kell legyőznünk ezt a világot, mint ezek a Krisztustól származó győztesek megmutatták.
Ők, az Istentől származók, legyőzték a világot. Mi is Istentől származunk és tőlük, nekünk is le kell győznünk a világot. Hogy hogyan kell legyőzni, azt az ő életük mutatja meg. Hisszük, hogy Istennek nagy kegyelméből a vértanúk nemcsak példák, hanem eleven erőforrások is, hiszen élnek és győzelmes boldogságban közbenjárhatnak értünk, segíthetnek bennünket. Nemcsak példájukkal adnak erőt, hanem az isteni kegyelemmel is, amelyet kiesdnek, kikönyörögnek a számunkra. Azért nem elég csak szemlélnünk őket: segítségüket, közbenjárásukat kell kérnünk, és közbenjárásukkal, illetve a kapott isteni kegyelemmel együtt működve nekünk is le kell győzni a világot.
Meg kell mutatnunk a világnak, Isten segítségével és a vértanúk közbenjárásával újra, a magunk életében elevenen: hogy miért vagyunk ezen a világon, és hogyan kell itt kereszténynek, szentnek lenni, azaz kiegyensúlyozott, boldog emberi életet élni!
„Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot.” (1Ján. 5,4)
Szent János evangélistának e diadalmas szavai jutnak az eszünkbe a mai napon, amikor a vértanúk nagyszerű alakjairól akarunk elmélkedni. Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot. Mikor éreznénk át jobban ezeknek a szavaknak az igazságát, mint a templomotok búcsú ünnepén, amikor Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk alakja jelenik meg lelki szemeink előtt.
Fábián, 236-ban a vértanú Anterus pápa utódaként került Péter székébe, korában a római egyház papja volt, a hagyomány szerint Rómában is született. Korán kitűnt a vértanúk iránti tiszteletével és a katakombák körüli szolgálataival. Nem egy vértanút ő temetett el.
Pápasága az üldözések közti, aránylag békés időszakára esett. Így nyílt alkalma arra, hogy megszervezze a római egyház közigazgatását. Róma városát Fábián pápa hét egyházi kerületre osztotta, s mindegyik élére egy fődiakónust állított, akiknek a hívek gondozására kellett felügyelniük. A betegek, özvegyek és árvák gondozása, a temetők és a liturgiával kapcsolatos teendők tartoztak hozzájuk.
Décius császár nem nézte jó szemmel a tevékeny és építő pápát. Szent Ciprián szerint egyszer kijelentette, hogy szívesebben látna a birodalom területén egy trónkövetelő vetélytársat, mint Rómában Fábián püspököt. Valóban elhangzott-e ez a kijelentés, nem tudjuk, de hogy a császárnak útjában volt, abból is látszik, hogy a 250-ben kiadott üldözési rendelet első áldozatai között Fábián pápa is vértanú lett.
Templomotok másik védőszentje, Szent Sebestyén, a császári gárda tisztje volt, akit a császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül, 288 körül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.
A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyőződését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan.
Ma, amikor Szent Fábiánra és Sebestyén vértanúkra emlékezünk, érdemes elgondolkodni azon, hogy ki a vértanú?
A vértanú olyan ember, aki egy eszméért, hitért áldozza életét, „vérével tanúskodik hite, eszméi mellett”. Ezzel a tanúságtevő életformával már az Ószövetségben is találkozunk.
Szentírásunk, ószövetségi részében, a Makkabeusok második könyvében található a hét testvér vértanúsága, akik inkább készek voltak mártírhalált halni, mint hogy a király parancsának engedelmeskedve feladják hitüket. Ezután borzalmas halált haltak. A király egyenként kínoztatta meg őket az édesanyjuk és a többi testvér szeme láttára.
A vértanúság eszméje és gyakorlatba ültetése természetesen az újszövetségben is jelen van. A krisztuskövető mártír nem védekezik az erőszak megnyilvánulásakor, hitét megtartja. Jézus világosan kifejtette, hogy kitől féljen a keresztény: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10, 28) Emberektől nem kell félniük, hanem csak az Istentől, mert Ő nemcsak a testet, hanem a lelket is a kárhozatba taszíthatja.
Az első századok keresztényei úgy tekintenek Jézus Krisztusra, akit keresztre feszítve végeztek ki, mint az első vértanúra.
Krisztus követőire is üldözés várt. Ennek első mártírja Szent István diakónus lett, akit halálra köveztek. Az egyházi hagyomány alapján Pál apostolt karddal fejezték le, Pétert fejjel lefelé keresztre szegezték, testvérét Andrást szintén keresztre feszítették, Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték.
A keresztények üldözése, amely a római korban az első században kezdődött, kisebb-nagyobb hevességgel századokon át tartott és ma is tart. A keresztényeket a legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták hamisan. Gyakran földrengés, éhínség, járvány és más szerencsétlenségek kitöréséért is őket okolták. A besúgók jutalom ellenében készek voltak elárulni ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás és a társadalom ellenségeiként elítéltek. Egyeseket keresztre feszítettek vagy lassú kínzás áldozatai lettek. Másokat vadállatokkal tépettek szét, vagy nyilvánosan elégettek az amfiteátrumokban. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek szórakozása volt.
A vértanú, a mártír, tehát szoros értelemben olyan keresztény, aki hitéről élete föláldozásával tesz tanúságot, azaz hite megvallásáért vagy egy erény védelméért halálbüntetést kap, illetve börtönben vagy kínzások következtében hal meg, és az Egyház ezt a tanúságot elismeri. Tágabb értelemben olyan hívő a mártír, akit hitéért megkínoztak, bányamunkára ítéltek vagy száműztek, őt a hitvalló név illeti meg.
Az egyházi hagyománya ismer „fehér" vértanút is, aki természetes halállal hal meg, de az erényeket a vértanúsággal felérő módon gyakorolja. Szent II. János Pál pápa tanítása szerint a vértanúság a hit és erkölcs összetartozásának legnagyobb jele.
Amikor az első századok vértanúira, Fábiánra és Sebestyénre emlékezünk, akkor tudnunk kell, hogy nem csupán az első századok keresztényei estek áldozatul egy-egy istentelen teóriának, keresztény ellenes gyűlöletnek, hanem a huszadik és huszonegyedik század keresztényei is ki vannak téve a mártírság lehetőségének. Szent II. János Pál pápa a huszadik századot a vértanúság, valamint a vértanúk századának nevezte.
Meglehetősen szokatlannak tűnhet ez a kijelentés a modern kor embere számára, aki a vértanúság kapcsán nagy valószínűséggel az első keresztények áldozatos, tudatos és önként vállalt halálával párosítja a fogalmat, nem pedig a ma jelenének olykor nagyon is drasztikus valóságával, ahol ugyanúgy megölnek valakit azért, mert keresztény mivoltát megvallotta, vagy vallását gyakorolta. Példa erre a szíriai, iraki, egyiptomi illetve ma már az európai keresztények helyzete és az iszlám „közreműködése”, lásd Franciaországot, ahol az utóbbi években több katolikust a templomba gyilkoltak meg köztük az idős papot misézés közben.
Jellemző ugyanakkor az is, hogy a jelen kor társadalmában számos keresztény félénken, bizonytalanul, megalkuvásokkal teli, kettős életet él, ami szöges ellentétben áll mind a háborús területeken élő és kereszténységüket vállaló emberek életmódjával, mind az első századok hithű keresztényeinek életmódjával, akik külsőleg szomorúan, belsőleg viszont a halált boldogságtudattal vállaló magatartással rendelkeztek.
A hit keresztény értelmezése szerint a vértanúk azok, akik igazi módon élik vallásosságukat, sőt, mi több: ők a leginkább emberek, teljes értékűek, akik már nem is maguknak, hanem Krisztusnak/ Krisztusban élnek (Gal 2,20). Péter apostolfejedelem vértanúságából kiindulva szépen kielemezhető az, ahogyan a vértanúk ilyen mértékű áldozatvállalása létrejön. A hagyomány szerint ugyanis Péter Rómát a Via Appián kényszerült elhagyni, a Néró császár féle keresztényüldözés alakalmával, azonban szembetalálkozott Jézussal, akitől megkérdezte: Quo vadis, Domine – Hová mész uram? Jézus válasza: megy, hogy újra megfeszíthessék. Ebből az epizódból adódóan jól érthető a vértanúk és Krisztus együtt-szenvedése vagy az a tény, hogy ezek az emberek örömmel, mosolyogva, megnyugodva mennek a halálba.
A huszadik század egyik legjelentősebb és legtöbbször emlegetett vértanújaként egyértelműen Maximilian Kolbe lengyel származású minorita ferences szerzetest emlegetik, hiszen ő volt az, aki egy szegény és sokgyermekes családapa helyett önként vállalta az éhségbunkert a koncentrációs táborban, s akit 1982-ben áldozatvállaló tettéért szentté avatott Szent II. János Pál pápa. Ő nevezte a szeretet vértanújának is: „Az a halál, amit valaki szeretetből szenved el testvére helyett, hősies cselekedet. Ő maga, mint a koncentrációs tábor foglya a halál mezsgyéjén egynek a négymillióból érvényre juttatta az élethez való jogát, ami egy ártatlan embert megillet".
A II. vatikáni zsinat olyan módon igyekezett meghatározni a mártíromság mibenlétét, amely megállhatja a helyét a mai, mondhatni Isten nélküli világban is. A zsinat kifejti, hogy az üldözés és szenvedés mindig is gondot jelentett az egyház életében, rányomta bélyegét a keresztény történelemre, s emiatt a ma emberének is készen kell állnia arra, hogy életével bármelyik pillanatban tanúskodhasson Krisztus mellett az emberek előtt - még abban az esetben is, ha a szó szoros értelmében vett vértanúságot nem kényszerül vállalnia.
Nagy Szent Gergely a vértanúságot két részre osztja: a lélekben és a belső életvitelben véghez vitt magatartás, valamint a külső cselekedetekkel is megpecsételt vértanúság. Szent Ágoston úgy határozza meg a vértanúk mibenlétét, mint akik nem csupán a kínzás miatt, hanem azért lettek mártírok, mert önként és tudatosan felvállalták Isten iránti szeretetüket, odaadásukat.
„A mártírok vére magvetés” - vallották a korai keresztények. Az emberi élet pótolhatatlan, de a mai mártírok és az elmúlt korok vértanúinak példái ösztönözzenek arra bennünket, hogy jobban védelmezzük azt a becses örökséget, amit Szent Fábián és Sebestyén vértanúk óta ránk hagytak, itt, Európában és szerte a nagyvilágban. Térjünk vissza keresztény értékeinkhez, mindazokhoz, amiből mindaz, ami Európában jó, szerethető, előre visz, kibontakozott. Ne tagadjuk meg hagyományainkat, hitünket, értékeinket.
A vértanúk megtanítanak bennünket, hogy aki az Istentől származott, nemcsak legyőzheti, hanem meg is dicsőítheti, fel is emelheti ezt a világot: a természeten és e világon túlról jövő isteni kegyelem segítségével.
Íme, a vértanúk nagy hivatása! És a mi nagy hivatásunk, kötelességünk és felelősségünk: hogy meghallgassuk őket és kövessük példájukat. Nekünk úgy kell legyőznünk ezt a világot, mint ezek a Krisztustól származó győztesek megmutatták.
Ők, az Istentől származók, legyőzték a világot. Mi is Istentől származunk és tőlük, nekünk is le kell győznünk a világot. Hogy hogyan kell legyőzni, azt az ő életük mutatja meg. Hisszük, hogy Istennek nagy kegyelméből a vértanúk nemcsak példák, hanem eleven erőforrások is, hiszen élnek és győzelmes boldogságban közbenjárhatnak értünk, segíthetnek bennünket. Nemcsak példájukkal adnak erőt, hanem az isteni kegyelemmel is, amelyet kiesdnek, kikönyörögnek a számunkra. Azért nem elég csak szemlélnünk őket: segítségüket, közbenjárásukat kell kérnünk, és közbenjárásukkal, illetve a kapott isteni kegyelemmel együtt működve nekünk is le kell győzni a világot.
Meg kell mutatnunk a világnak, Isten segítségével és a vértanúk közbenjárásával újra, a magunk életében elevenen: hogy miért vagyunk ezen a világon, és hogyan kell itt kereszténynek, szentnek lenni, azaz kiegyensúlyozott, boldog emberi életet élni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése