Canea Galilei es Madrigal zingarica - lassan 10 éves emlék, jó újra megnézni

 

Részlet a NAGYKÁROLYI COLLEGIUM RÉGI-ZENE EGYÜTTES 2011. február 20-i farsangi koncertjéből.

Farsangi nosztalgiázás -- Zetelaka - 1991 és most 2021

A mi hitünk csak akkor lesz hiteles, ha szeretetből gyakoroljuk azt – Évközi 4. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz főszereplője az Úr Jézus, aki legfontosabb feladatának a tanítást tartja. Az evangélista szerint „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók"(Mk 1. 21-28) - a korabeli tanítók. Ezért hallgatóságában egy nagy kérdés fogalmazódik meg: Mi ez? Ki ez? Ugyanis Jézusban, Istennek ugyanaz az igéje, amely a Sínai-hegyen fölhangzott az írott Törvény Mózesnek ajándékozásakor, újra hallatja magát Palesztina városaiban és falvaiban, a boldogságok hegyén, a kafarnaumi zsinagógában, vagy éppen a golgotán keresztre feszítve.
Az Ő tanítása nem elvont igazságok gyűjteménye, hanem a minket szerető Isten eleven, élő személyiségének a bemutatása. Jézus Krisztus, aki az evangéliumban tanít, messze több mint Izrael "tanítói" és azok tanítása, mégpedig azon különleges összhang, kapcsolat miatt, amelyet Krisztus személye, szavai és tettei között láthatunk.
Így hát a javunkra válik, ha emlékezetünkbe idézzük a tanító Krisztus alakját, aki egyszerre fönséges és barátságos, megindítja és bátorítja a lelket. Ha a tanító Krisztust figyeljük, nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy tekintélye, vonzó és meggyőző ereje abból fakad, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodatettei elszakíthatatlanok az életétől és a személyétől.
Aki ezt az összetartozást szemmel tartja, annak Krisztus egész élete tanításként fog megjelenni: rejtett élete, csodái, imádságai, emberszeretete, lehajlása a megalázottakhoz és szegényekhez, az emberek megváltásáért vállalt kereszthalála, végül a feltámadása, amely szavainak pecsétje és kinyilatkoztatásának beteljesedése.

Az imént felolvasott evangélium egy cselekedetet, és egy kérdést, állít elénk. A cselekedet: Jézus úgy beszélt, úgy tanított, mint akinek hatalma van, hiszen tanítását csoda kíséri: a tisztátalan lélektől megszállott ember gyógyulása. A kérdés pedig ezek után fogalmazódik meg a jelenlévőkben: ki ez?
A kérdés azt a csodálkozást tükrözi, amit Jézus szavai és tettei váltottak ki. Kafarnaum lakói ahhoz voltak szokva, hogy a farizeusok ugyan beszéltek de, nem tették azt, amit mondtak. És íme, egy új tanítás, nem kifejezetten a tartalma miatt, hanem mert cselekedet kísérte, mint ahogy a teremtés történetében olvashatjuk: „Isten mondta: „Legyen világosság”, és lett világosság” (Ter 1,3). Ezért csodálkozott a nép.
Az, ahogyan az Úr Jézus hirdette az Örömhírt, nem egy szokványos dolog volt, és ezért csodálkozást váltott ki. A kafarnaumi zsinagóga hallgatóiban ugyanaz a magatartás kerül felszínre Jézus tanítása és tette kapcsán, mint ami a tanítványokban a vihar lecsendesítése alkalmával a Genezáreti tavon. Szinte szó szerint ugyanaz hangzott el a tanítványok részéről, mint amit Kafarnaum lakói kérdeznek: „Ki ez, hogy még a szél is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41).

Mi is ugyanezt kérdezzük Ki ez? Olyan kérdés, amely egy hívő számára, egy Krisztust követő keresztény számára alapvető. Ki ez? Olyan kérdés, amely a hitünket érinti, és amelyre nem adhatunk akármilyen választ. Jézus nem csak az apostoloktól, hanem tőlünk is megkérdi: „És, ti mit mondtok, ki vagyok? (Mk 8,29)

Most amikor nem rég lezárult a karácsonyi ünnepkör, és elkezdődött egy újabb liturgikus időszak, az évközi idő, érdemes komolyan rá kérdeznünk a hitünkre. Mert a hétköznapok közepette csak egy hitből fakadó élet lehet hiteles, és ez adhatja meg létünk és keresztségből fakadó küldetésünk értelmét és célját.
Most amikor az újév és az új liturgikus időszak kezdetén vagyunk, arra van szűkség, hogy megálljunk az utunkon és rákérdezzünk a hitünkre. Válaszolnunk kell az Úr által feltett kérdésre: Te mit mondasz, ki vagyok? Tudunk-e olyan választ adni, mint szent Péter apostol: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16), mint a százados: „Valóban Isten fia volt” (Mk 15,39), vagy egyszerűen, Tamás apostollal térdre roskadva előtte: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28)

Abból, hogy anyakönyvi kivonattal tudjuk igazolni keresztségünk tényét, hogy gyakran vagy kevésbé gyakran járunk a templomba és egyházadót is fizetünk, még nem föltétlenül következik az, hogy öntudatos Krisztus-követők, illetve jó keresztények vagyunk, főleg ha a szavaink, cselekedeteink és magaratásunk az ellenkezőről tanúskodik.
Ezért kell elgondolkodnunk azon, hogy számunkra kicsoda Krisztus és hogy mi kinek szenteljük az életünket? Megkérdezhetjük magunktól, hogy belőlünk az evangélium, csodálkozást vált-e ki? Igazából a csodálkozás az első lépés, ahhoz, hogy megkérdezzük: „Mi ez? Ki ez?”

Talán szokatlan saját magunkat szembesíteni az evangéliummal, elgondolkodni azon, hogy az egyes Jézusi tanítások mit is mondanak személy szerint nekem, milyen konkrét magatartásra, cselekedetre ösztönöznek engem és nem a másik embert. Sajnos mindig meg van a kísértés, hogy az egyes szentírási részeket, prédikációkat másokra alkalmazzuk: a mellettem, előttem vagy mögöttem ülőre, a részeges férjre, a hanyag feleségre, az ellenszenves szomszédra és ne magunkra vonatkoztassuk…
Nem tudom, az itt jelenlévők hányadán állnak ezzel az igazsággal. Természetesen mindenkinek magának kell személy szerint eldöntenie, hogy hogyan viszonyul a krisztusi tanításhoz. Azonban, amit tudok, hogy hasonló kérdések, egy nagyon konkrét magatartást követelnek tőlem: újjá kell születni, mint Nikodémusnak (Jn3,3); meg kell térni és hinni az evangéliumban, ahogy tanította nyilvános működése kezdetén az Úr Jézus (Mk.1,15), mert egyébként nem láthatjuk meg Isten országát.

A felolvasott evangéliumban azt hallottuk, hogy Jézus tekintéllyel beszélt. Honnan származik ez a tekintély? Az evangéliumokat olvasva, arra a következtetésre jutunk, hogy mindez az Ő hitelességéből és a szabadságából származik.
Jézus életvitele és magatartása, a farizeusokéval ellentétben, összhangban volt a szavaival. Nála egységben voltak a szavai és az élete. Ugyanakkor szabad volt, mert senki nem volt képes befolyásolni Őt. Nem habozott leleplezni a rosszat, bárhonnan jött is az. Bárhol találkozott vele, elpusztította. Nem félt azoktól, akik falánk, borissza embernek nevezték, akik azt mondták róla, hogy a vámosok és bűnösök barátja.
Egyedül az Atya akarata volt fontos számára és annak megvalósításán fáradozott szüntelen (Jn 4,34) és ez őt szabaddá tette. Így a szavai egy szabad szívből forrásoztak, s az üzenete felszabadító volt.
Mindezek után felmerül bennünk a kérdés, hogy honnan is volt Jézus szabadsága? A válasz pedig egyszerű, az Atyával való közösségéből, amelyet az állandó ima táplált: „Korán reggel, amikor még sötét volt, felkelt, és egy félreeső helyre vonult vissza, hogy imádkozzon” (Mk 1,35) – írja Szt. Márk evangélista.

Kedves testvérek, ne feledjük, csak annyiban lehet vonzó és gyümölcsöző keresztény életünk az emberek előtt, csak annyiban szolgálhatja Isten dicsőségét és lelkünk üdvét, amennyiben az Úr Jézushoz hasonlóan hitelesek leszünk, amennyiben hitünk, hitvallásunk és életvitelünk között összhang lesz, amennyiben megőrizzük magunkat mindenféle szolgasággal szemben, legyen szó akár az ösztönök vak irányításáról, a káros szenvedélyek féktelen kielégítéséről, vagy éppen az anyagi javak harácsolásáról, mohó gyűjtéséről.
Egy öntudatos kereszténynek erőfeszítést kell tennie, hogy inkább tanú legyen, mint tanító, és hogy bármi áron szabad maradjon minden fajta megkötöttségtől.

Készek vagyunk-e ezt megtenni? Kizárólag egy szabad szívből kimondott szó fakaszthat csodálkozást: „nem azért jöttem, hogy szolgáljanak, hanem, hogy szolgáljak”(Mt 20,28), és adhat erkölcsi tekintélyt a minket körülvevő emberek előtt. Ne feledjük az Úr Jézus meggyőző ereje abból fakadt, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodái, összhangban voltak az Ő élet vitelével és személyiségével. Ha valóban fontos Ő a mi számunkra, akkor hozzá hasonlóan kell élnünk mindennapjainkat, azaz gerinces, hiteles embereknek kell lennünk.
„A mi hitünk is csak akkor lesz hiteles és követendő a gyermekeink számára, ha nem csupán hagyománytiszteletből, félelemből, hanem szeretetből gyakoroljuk azt.” (Simon András)

Garabandál, csak a Jóisten tudja

Quo vadis, Domine? – Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk búcsúja

 A ferences templom oldalán lévő ferences címer

Mivel az évközi 3. vasárnapon az Ojtoz-i templom búcsún kell szent beszédet tartanom, ezért ma ezt az elmélkedést osztom meg.

„Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot.” (1Ján. 5,4)

Szent János evangélistának e diadalmas szavai jutnak az eszünkbe a mai napon, amikor a vértanúk nagyszerű alakjairól akarunk elmélkedni. Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot. Mikor éreznénk át jobban ezeknek a szavaknak az igazságát, mint a templomotok búcsú ünnepén, amikor Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk alakja jelenik meg lelki szemeink előtt.

Fábián, 236-ban a vértanú Anterus pápa utódaként került Péter székébe, korában a római egyház papja volt, a hagyomány szerint Rómában is született. Korán kitűnt a vértanúk iránti tiszteletével és a katakombák körüli szolgálataival. Nem egy vértanút ő temetett el.
Pápasága az üldözések közti, aránylag békés időszakára esett. Így nyílt alkalma arra, hogy megszervezze a római egyház közigazgatását. Róma városát Fábián pápa hét egyházi kerületre osztotta, s mindegyik élére egy fődiakónust állított, akiknek a hívek gondozására kellett felügyelniük. A betegek, özvegyek és árvák gondozása, a temetők és a liturgiával kapcsolatos teendők tartoztak hozzájuk.
Décius császár nem nézte jó szemmel a tevékeny és építő pápát. Szent Ciprián szerint egyszer kijelentette, hogy szívesebben látna a birodalom területén egy trónkövetelő vetélytársat, mint Rómában Fábián püspököt. Valóban elhangzott-e ez a kijelentés, nem tudjuk, de hogy a császárnak útjában volt, abból is látszik, hogy a 250-ben kiadott üldözési rendelet első áldozatai között Fábián pápa is vértanú lett.

Templomotok másik védőszentje, Szent Sebestyén, a császári gárda tisztje volt, akit a császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül, 288 körül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.
A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyőződését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan.
Ma, amikor Szent Fábiánra és Sebestyén vértanúkra emlékezünk, érdemes elgondolkodni azon, hogy ki a vértanú?
A vértanú olyan ember, aki egy eszméért, hitért áldozza életét, „vérével tanúskodik hite, eszméi mellett”. Ezzel a tanúságtevő életformával már az Ószövetségben is találkozunk.

Szentírásunk, ószövetségi részében, a Makkabeusok második könyvében található a hét testvér vértanúsága, akik inkább készek voltak mártírhalált halni, mint hogy a király parancsának engedelmeskedve feladják hitüket. Ezután borzalmas halált haltak. A király egyenként kínoztatta meg őket az édesanyjuk és a többi testvér szeme láttára.

A vértanúság eszméje és gyakorlatba ültetése természetesen az újszövetségben is jelen van. A krisztuskövető mártír nem védekezik az erőszak megnyilvánulásakor, hitét megtartja. Jézus világosan kifejtette, hogy kitől féljen a keresztény: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10, 28) Emberektől nem kell félniük, hanem csak az Istentől, mert Ő nemcsak a testet, hanem a lelket is a kárhozatba taszíthatja.

Az első századok keresztényei úgy tekintenek Jézus Krisztusra, akit keresztre feszítve végeztek ki, mint az első vértanúra.
Krisztus követőire is üldözés várt. Ennek első mártírja Szent István diakónus lett, akit halálra köveztek. Az egyházi hagyomány alapján Pál apostolt karddal fejezték le, Pétert fejjel lefelé keresztre szegezték, testvérét Andrást szintén keresztre feszítették, Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték.

A keresztények üldözése, amely a római korban az első században kezdődött, kisebb-nagyobb hevességgel századokon át tartott és ma is tart. A keresztényeket a legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták hamisan. Gyakran földrengés, éhínség, járvány és más szerencsétlenségek kitöréséért is őket okolták. A besúgók jutalom ellenében készek voltak elárulni ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás és a társadalom ellenségeiként elítéltek. Egyeseket keresztre feszítettek vagy lassú kínzás áldozatai lettek. Másokat vadállatokkal tépettek szét, vagy nyilvánosan elégettek az amfiteátrumokban. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek szórakozása volt.
A vértanú, a mártír, tehát szoros értelemben olyan keresztény, aki hitéről élete föláldozásával tesz tanúságot, azaz hite megvallásáért vagy egy erény védelméért halálbüntetést kap, illetve börtönben vagy kínzások következtében hal meg, és az Egyház ezt a tanúságot elismeri. Tágabb értelemben olyan hívő a mártír, akit hitéért megkínoztak, bányamunkára ítéltek vagy száműztek, őt a hitvalló név illeti meg.
Az egyházi hagyománya ismer „fehér" vértanút is, aki természetes halállal hal meg, de az erényeket a vértanúsággal felérő módon gyakorolja. Szent II. János Pál pápa tanítása szerint a vértanúság a hit és erkölcs összetartozásának legnagyobb jele.

Amikor az első századok vértanúira, Fábiánra és Sebestyénre emlékezünk, akkor tudnunk kell, hogy nem csupán az első századok keresztényei estek áldozatul egy-egy istentelen teóriának, keresztény ellenes gyűlöletnek, hanem a huszadik és huszonegyedik század keresztényei is ki vannak téve a mártírság lehetőségének. Szent II. János Pál pápa a huszadik századot a vértanúság, valamint a vértanúk századának nevezte.
Meglehetősen szokatlannak tűnhet ez a kijelentés a modern kor embere számára, aki a vértanúság kapcsán nagy valószínűséggel az első keresztények áldozatos, tudatos és önként vállalt halálával párosítja a fogalmat, nem pedig a ma jelenének olykor nagyon is drasztikus valóságával, ahol ugyanúgy megölnek valakit azért, mert keresztény mivoltát megvallotta, vagy vallását gyakorolta. Példa erre a szíriai, iraki, egyiptomi illetve ma már az európai keresztények helyzete és az iszlám „közreműködése”, lásd Franciaországot, ahol az utóbbi években több katolikust a templomba gyilkoltak meg köztük az idős papot misézés közben.

Jellemző ugyanakkor az is, hogy a jelen kor társadalmában számos keresztény félénken, bizonytalanul, megalkuvásokkal teli, kettős életet él, ami szöges ellentétben áll mind a háborús területeken élő és kereszténységüket vállaló emberek életmódjával, mind az első századok hithű keresztényeinek életmódjával, akik külsőleg szomorúan, belsőleg viszont a halált boldogságtudattal vállaló magatartással rendelkeztek.
A hit keresztény értelmezése szerint a vértanúk azok, akik igazi módon élik vallásosságukat, sőt, mi több: ők a leginkább emberek, teljes értékűek, akik már nem is maguknak, hanem Krisztusnak/ Krisztusban élnek (Gal 2,20). Péter apostolfejedelem vértanúságából kiindulva szépen kielemezhető az, ahogyan a vértanúk ilyen mértékű áldozatvállalása létrejön. A hagyomány szerint ugyanis Péter Rómát a Via Appián kényszerült elhagyni, a Néró császár féle keresztényüldözés alakalmával, azonban szembetalálkozott Jézussal, akitől megkérdezte: Quo vadis, Domine – Hová mész uram? Jézus válasza: megy, hogy újra megfeszíthessék. Ebből az epizódból adódóan jól érthető a vértanúk és Krisztus együtt-szenvedése vagy az a tény, hogy ezek az emberek örömmel, mosolyogva, megnyugodva mennek a halálba.

A huszadik század egyik legjelentősebb és legtöbbször emlegetett vértanújaként egyértelműen Maximilian Kolbe lengyel származású minorita ferences szerzetest emlegetik, hiszen ő volt az, aki egy szegény és sokgyermekes családapa helyett önként vállalta az éhségbunkert a koncentrációs táborban, s akit 1982-ben áldozatvállaló tettéért szentté avatott Szent II. János Pál pápa. Ő nevezte a szeretet vértanújának is: „Az a halál, amit valaki szeretetből szenved el testvére helyett, hősies cselekedet. Ő maga, mint a koncentrációs tábor foglya a halál mezsgyéjén egynek a négymillióból érvényre juttatta az élethez való jogát, ami egy ártatlan embert megillet".

A II. vatikáni zsinat olyan módon igyekezett meghatározni a mártíromság mibenlétét, amely megállhatja a helyét a mai, mondhatni Isten nélküli világban is. A zsinat kifejti, hogy az üldözés és szenvedés mindig is gondot jelentett az egyház életében, rányomta bélyegét a keresztény történelemre, s emiatt a ma emberének is készen kell állnia arra, hogy életével bármelyik pillanatban tanúskodhasson Krisztus mellett az emberek előtt - még abban az esetben is, ha a szó szoros értelmében vett vértanúságot nem kényszerül vállalnia.

Nagy Szent Gergely a vértanúságot két részre osztja: a lélekben és a belső életvitelben véghez vitt magatartás, valamint a külső cselekedetekkel is megpecsételt vértanúság. Szent Ágoston úgy határozza meg a vértanúk mibenlétét, mint akik nem csupán a kínzás miatt, hanem azért lettek mártírok, mert önként és tudatosan felvállalták Isten iránti szeretetüket, odaadásukat.

„A mártírok vére magvetés” - vallották a korai keresztények. Az emberi élet pótolhatatlan, de a mai mártírok és az elmúlt korok vértanúinak példái ösztönözzenek arra bennünket, hogy jobban védelmezzük azt a becses örökséget, amit Szent Fábián és Sebestyén vértanúk óta ránk hagytak, itt, Európában és szerte a nagyvilágban. Térjünk vissza keresztény értékeinkhez, mindazokhoz, amiből mindaz, ami Európában jó, szerethető, előre visz, kibontakozott. Ne tagadjuk meg hagyományainkat, hitünket, értékeinket.

A vértanúk megtanítanak bennünket, hogy aki az Istentől származott, nemcsak legyőzheti, hanem meg is dicsőítheti, fel is emelheti ezt a világot: a természeten és e világon túlról jövő isteni kegyelem segítségével.

Íme, a vértanúk nagy hivatása! És a mi nagy hivatásunk, kötelességünk és felelősségünk: hogy meghallgassuk őket és kövessük példájukat. Nekünk úgy kell legyőznünk ezt a világot, mint ezek a Krisztustól származó győztesek megmutatták.

Ők, az Istentől származók, legyőzték a világot. Mi is Istentől származunk és tőlük, nekünk is le kell győznünk a világot. Hogy hogyan kell legyőzni, azt az ő életük mutatja meg. Hisszük, hogy Istennek nagy kegyelméből a vértanúk nemcsak példák, hanem eleven erőforrások is, hiszen élnek és győzelmes boldogságban közbenjárhatnak értünk, segíthetnek bennünket. Nemcsak példájukkal adnak erőt, hanem az isteni kegyelemmel is, amelyet kiesdnek, kikönyörögnek a számunkra. Azért nem elég csak szemlélnünk őket: segítségüket, közbenjárásukat kell kérnünk, és közbenjárásukkal, illetve a kapott isteni kegyelemmel együtt működve nekünk is le kell győzni a világot.

Meg kell mutatnunk a világnak, Isten segítségével és a vértanúk közbenjárásával újra, a magunk életében elevenen: hogy miért vagyunk ezen a világon, és hogyan kell itt kereszténynek, szentnek lenni, azaz kiegyensúlyozott, boldog emberi életet élni!

Jó Istenünk légy mindig velünk…– Megemlékezés a Kaplonyi deportáltakról II. rész - 2012-es összeállítás

Szilágyiné, Sólyom Mária 2012-ben deportálós emlékeiről beszélt

Istenem csak még egyszer vezess haza – Megemlékezés a Kaplonyi deportáltakról I. rész - 2012-es összeállítás

Megemlékezés a Kaplonyi deportáltakról I. rész - 2012-es filmes összeállítás

Azok számára, akikkel találkozunk, legyen Istenre mutató az életünk – évközi 2. vasárnap

Szentírási részek: 1 Sám 3,3b-10. 19 // Jn 1,35-42 

 Naponta találkozunk emberekkel, azonban vannak olyan találkozások, amelyek sorsdöntők – irányt szabnak az életünknek. A mai szentírási szakaszok ilyen sorsdöntő találkozásokról szólnak.
Az első olvasmányban (1 Sám 3, 3-10) Sámuel, aki kisgyerekkora óta figyelmes volt Isten hívására, aki az Úrnak szolgált gyermekkorától Éli főpap mellett, sok mindent megtanult, de egy nagyon lényeges dolog kimaradt a tanulmányaiból, mégpedig hogyan lehet felismerni az Úr hangját, ha az Úr szólítja. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy még sohasem volt személyes Isten-élménye. Egy éjszaka ezt is meg kellett tanulnia, tapasztalnia. „Az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt. Az Úr megszólította: „Sámuel, Sámuel!” Kezdetben azt gondolta, hogy a főpap szólítja, de mint kiderült Isten szólt hozzá. Éli pedig meg tanította arra, hogy miként viselkedjen, ha még egyszer szólítja az Úr, s ezáltal ajkáról az Istenre figyelés örök érvényű mondata hangzik el: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”. És ettől fogva már begyakorolt szokásává lett, mert ezt olvassuk: „Sámuel növekedett, az Úr pedig vele volt, és nem hagyta, hogy egyetlen szava is meghiúsuljon.”

Az esemény főszereplője az Úr. Itt az válik világossá, hogy Isten tud és akar az emberrel párbeszédet kezdeményezni, közölni akaratát, beszélni vele, ha az ember fogékony rá. Isten, az Úr mindig ugyanígy viszonylik hozzánk, éppen ezért figyeljünk az Ő szavára.

Sámuel hallgatott az Úr szavára. A mai evangéliumi szakaszban Keresztelő János, aki Jézusra mutat, az utolsó ószövetségi próféta két tanítványa is készségesen elfogadja a Jézusról szóló tanúságtételt, és csatlakozik az Úrhoz. Ahhoz az Úr Jézushoz, aki mint Isten Fia a legteljesebb üzenetet, kinyilatkoztatást hozta az Atyától, és akinek egész lénye, egész élete maga az Üzenet.

A kinyilatkoztatás célja kettős: először is általa segít bennünket Istenünk abban, hogy bár az eredeti bűn erősen megrongálta bensőnket – tisztánlátásunkat, ösztönvilágunkat, akaratunkat –, mégis rátaláljunk az emberhez méltó helyes életmódra. A kinyilatkoztatás által másodszor azt közölte mennyei Atyánk, hogy emberfeletti, isteni stílusú életre és boldogságra hívott meg mindnyájunkat, és erre az életformára oktat, a kinyilatkoztatott igékkel. Ez az életforma a Szentlélek irányítása alatt áll, és az örök életbe torkollik.

„Nézzétek, az Isten báránya” - szól Keresztelő János hallgatóihoz. E szavak hallatára a két tanítvány: András és János, akik Keresztelő Jánossal voltak, Jézus nyomába szegődtek, követték Őt és „aznap nála maradtak”. Hogy mennyire meghatározó és sorsdöntő volt ez a rövid ideig tartó, Jézussal való találkozás, hogy milyen mély nyomot hagyott a két tanítvány életében, az kiderül abból, hogy az evangélista még öreg korában is visszaemlékszik arra, hogy „ez a tizedik óra körül volt”. Illetve abból, hogy most már ők maguk válnak hírvivőkké és visznek másokat is Jézushoz. Ahogy András teszi, aki először testvérével, Simonnal találkozik, és elmondja, hogy „megtaláltuk a Messiást” és „elvitte Jézushoz”, Aki a Péter nevet adja Simonnak (Jn 1,35-42), aki az Egyház sziklaalapja lesz.
Az Isten megtapasztalása, a személyes Isten élmény keresztény mivoltunk alappillére és hordereje. Lehet, hogy mi is úgy lettünk keresztények, hogy más valaki beszélt Jézusról, vagy, mert hívő szüleink megkereszteltettek bennünket. De ne feledjük, keresztény mivoltunk csak akkor válik majd nagykorú hitté, ha személyes tapasztalat igazolja azt, ha rádöbbenünk arra, hogy az Úr a mi szerető Istenünk, és állandó jelenlétében élni boldogság, Vele lenni jó. E tapasztalat nélkül, Isten élmény nélkül, keresztény mivoltunk életképtelen, s nem jelent egyebet, mint egy hagyományőrző közösséghez tartozni.

Néha talán úgy gondoljuk, hogy nem is olyan nehéz dolog, kereszténynek lenni, hiszen hol másutt találnánk olyan nemes értékeket, mint keresztény vallásunkban? De minden ember életében bekövetkezhet egy olyan pillanat – pl. mélységes csalódás abban, akiben tökéletesen megbíztunk, egy súlyos, gyógyíthatatlan betegség, a legkedvesebb személy halála, a meg nem értések, jóakaratunk sorozatos félre magyarázása, – tehát egy olyan pillanat, amikor minden elmélet kevésnek bizonyul, amikor csak a személyes tapasztalat által szerzett hit-bizonysága marad meg, amikor csak ez képes átsegíteni bennünket az élettel járó nehézségeken.

A Jézus nyomába szegődő tanítványok magatartását kellene követnünk, ha igazán Krisztus-követő keresztény életet akarunk élni, hiszen hányszor hangzik el a szentmise keretében is: „íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”.
Igaz, sokan még azok közül is, akik időnként felkeresik a gyóntatószéket, azt állítják: „Nekik nincs bűnük”. Nincs bűnük, s közben haragban élnek a másik emberrel, nincs bűnük, miközben mások becsületébe gázolva, hazugságot terjesztenek róluk, nincs bűnük, miközben adott szavukért nem merik vállalni a felelősséget, s az igazság helyett a hazugságot pártfogolják, nincs bűnük, fűt-fát ígérnek embertársuknak, de adott szavukat gerinctelen módodon nem tartják meg, s még folytathatnánk a felsorolást.

S ha nincs bűn, akkor magától értetődik, hogy nincs szükség az Isten bárányára, az Úr Jézusra sem, aki egyedül képes elvenni a világ bűneit, s megszabadítani annak következményeitől.
Szent János apostol első levelében olvassuk: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk”(Jn 1,8). Márpedig elég gyakran hallani „nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam, más bűnöm nincsen”. Csakhogy a bűn legtöbbször lélektani jelenség: jóra való restség, a jó megtételének elmulasztása, az igazság elferdítése, önzés, szeretet hiány, felelőtlen ítélkezés, pletykálás, haragtartás, megbocsátani nem akarás… Igen, a bűn legtöbbször lélektani jelenség, ami nem szerepel a rendőrség nyilvántartásában, s amit nem lehet kézzel-fogható módon bizonyítani, de attól még bűn marad.

A mai kor emberének nagy bűne: a vélt bűntelensége. Ez a sátán egyik nagy diadala az emberen, mert számára az a legnagyobb nyereség, ha el tudja hitetni az emberrel, hogy nincs bűn, a bűn helyett, inkább életrevalóság, minden helyzethez való alkalmazkodási képesség, ügyesség, jó gazdasági érzék, találékonyság, talpraesettség van, s természetesen mindez az én érdekeimet szolgálja, s nem másokét.
Keresztelő János körül hatalmas tömeg tolong, valamennyien bűnösnek érzik magukat, mert a bűnbánat keresztségében akarnak részesülni. És ebből a tömegből lép ki Jézus, az egyetlen ember, aki bűntelen. Ő az Isten megtestesült tisztasága, aki „hozzánk hasonlóan, mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el” (Zsid 4,15).

A világ, békére és jólétre vágyakozik, miközben agyonhallgatja, hogy valamennyi probléma gyökerén a bűn rágódik, márpedig a bűn nem az ember javát, békéjét, s boldogságát szolgálja. Mi keresztények a bűntől is szabadulni szeretnénk, mert tudjuk, hogy minden önzés, békétlenség, széthúzás, harag, gyűlölet keltés a bűnből forrásozik. Ezért fordulunk Isten ártatlan báránya felé és minden szentmisében kérjük: te, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk, te, aki elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét.
Sorsunk Isten és a bűn között van kifeszítve, de tudjuk, hogy aki szembefordul a bűnnel, aki egy őszinte szentgyónásban szabadulni akar tőle, s aki nem azonosul a bűnnel, annak Isten báránya meghozza az üdvösséget, megadja az egységet és a lelki békét.
Szent Péter apostol írja: „A hibátlan és szeplőtelen Báránynak vére váltott meg bennünket”(1Pt 1,18-19). Nagy titok ez számunkra: Krisztus meghal értünk a kereszten, hogy minket a bűntől megszabadítson.

Hogy e titokból valamit megérthessünk, a szeretet nyelvére kell lefordítanunk. Isten szereti az embert, ezért teremtette, és mert szereti a bűnös embert is, ezért küldte Fiát a földre. Jézus a megtestesült Szeretet, a legnagyobb Szeretet. Márpedig nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért (Jn 15,13). Ettől a szeretettől vezetve az ártatlan Bárány kilép a sorból és elindul a keresztúton, vállalja a legnagyobb áldozatot, a kereszthalált. Ebben a képben ott van az emberiség története és a világ drámája. Akit ez nem érint meg, akit ez hidegen hagy, az nem ismeri az embert, az nem ismeri Jézust, és nem érti meg az isteni üzenet lényegét sem, tudniillik, hogy a szeretet győz a bűn fölött.

A szentáldozás előtt szoktuk mondani: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya". Mikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, a „rabszolgaság házából”, elfogyasztották a húsvéti bárányt, és amikor Jézus indult el, hogy megszabadítson bennünket a bűn rabszolgaságából, nagycsütörtökön saját testét és vérét tette az asztalra, az oltárra. Szeretetből adta magát értünk a kereszten és szeretetből adja magát nekünk a szentáldozásban is. Nem más ez, mint szeretetének fönntartása a világ végezetéig. Hozzánk is azért jön a szentáldozásban, hogy ezt a szeretetet fölszítsa és fönntartsa a szívünkben, s aztán rajtunk keresztül kiárassza a világra.
Vajon, hogy olyan kevés a minket körül vevő világban a szeretet, nem azért van, mert nem élünk a szentáldozás lehetőségével, vagy pedig nem jól élünk vele?

Ezen a világon a legnagyobb dolog a szeretet, amit az ember életében megvalósíthat, de a leghamarabb a szeretetbe fáradhatunk bele, különösen, amikor annak gyakorlása akadályokba ütközik. Sokszor érthetetlen módon pontosan azok részéről, akiknek életében érvényre szeretnénk juttatni. Éppen ezért folyton erősíteni kell ezt a szeretetet: a Krisztus életéből vett példák által, az imádság, a szentmise, a szentségek, különösen Krisztus Testének vétele által.

A Bárány, a kereszt, az átváltoztatott kenyér és bor, mind arról beszélnek, általuk az Isten azt üzeni, hogy van egy másik világ is a földi, az anyagi, a látható dolgok mögött. Egyedül ez adja meg a láthatók értelmét, súlyát és célját.
Merjük kimondani Sámuellel: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Merjük megkérdezni Keresztelő János tanítványaival: „Mester hol laksz?” És akkor az Úr válaszolni fog: jöjjetek, nézzétek meg. S ha vele tartunk, akkor megtaláljuk az Istent, az embert és igazi önmagunkat is ebben a békétlen, gyűlölettől átitatott, szeretetre éhes és mindenféle lelki, erkölcsi, anyagi és egészségi válsággal küszködő világban.
Akkor minden látszat ellenére rádöbbennünk arra, hogy Ő ma is itt van közöttünk, hogy nem költözött ki ebből a néha oly szörnyűnek látszó világból, és szívünk megtalálja azt a békét, amelyet Sámuel megtapasztalt azon az éjszakán, amikor meghallotta az Úr szavát, és az első tanítványok megtapasztaltak ott a Jordánon túl, amikor Jézus nyomába szegődtek, vele találkoztak és aznap nála maradtak.

Összegzésül elmondhatjuk, hogy a szentírási szakaszok szereplőinek magatartása számukra is ösztönzők kell, hogy legyenek. Nekünk is nyitott szívvel, nyitott lelki hallással kell keresnünk az Urat, és ha valahol felleljük, időzzünk el ott. Szenteljünk időt, és energiát vallásos-lelki életünkre. Úgy ahogyan a testi tápláléknak is ahhoz, hogy beépüljön a szervezetünkbe emésztésre, azaz időre van szűksége, úgy a lelki táplálék is időt igényel. Például a szentáldozás utáni tudatos Jézusra figyelés, a kitartóan olvasott Szentírás, lelki könyvek érlelik az Istennel való találkozásunkat.
Ugyanakkor az is fontos, hogy azok számára, akikkel találkozunk, legyen Istenre, Jézusra mutató az életünk. A megtalált lelki értékeket örömmel osszuk meg másokkal és segítsünk egymásnak a lelki előrehaladásban.
Így az Istennel és egymással való találkozásink, emberi értékei mellett, olyan maradandó értéket fognak képviselni, amelyek ha nem is látványosan, de mégis meghatározóan befolyásolják környezetünk életét, valamint saját életünket,– és ami legfontosabb, hogy ezek Isten előtt is maradandóak lesznek.

HA… - mit is jelent ÉLNI?

 

Ha időt találnánk arra, hogy „meghallgassuk a dolgok muzsikáját és a lények lélegzését”…

Ha időt találnánk arra, hogy újra elsajátítsuk az egyszerű mozdulatokat és „kirázzuk lelkünk minden szegletéből a megszokást.”

Ha időt találnánk arra, hogy elcsodálkozzunk, meglepődjünk, megcsodáljuk mindazt, ami szép, ami igaz, ami jó körülöttünk...

Akkor, de csak akkor, talán megtudnánk, mit is jelent ÉLNI!

A törött szárnyú angyal – Imre atya írása

Rajta kívül a Karácsony utáni hulladékkirakodást kedvelők már szinte mindent elvittek. Ő még ott állt egy értéktelen szakadozott ülőkéjű széken. Valamikori tulajdonosában még volt annyi tisztelet, hogy nem dobta a földre. Hosszú, fodros, krémszínű ruhájából csak itt ott villant elő valamiféle csillogó dísz. Fejét a kezében lévő mandolinra hajtotta, hogy jobban hallja a dallamot, amit játszik. Arcából alig látszott valami, annyira belepte a por és a piszok...

Talán ez még nem lett volna olyan nagy baj, de sajnos az egyik szárnya is le volt törve...
Ugyan kinek kell egy törött szárnyú karácsonyi angyal? – gondoltam.
Mégis hazavittem és megtisztítottam. Most tűntek elő fájdalmasan szelíd arcvonásai! Szemei merengően néztek előre egy pontra, talán a jászolban fekvő Kisdedre. Mintha ő sem tudná egészen felfogni Isten emberré levésének nagy titkát. Csoda? Hisz ki értheti meg ezt? A Magasságos, a Fenséges, a Mindenható, a Teremtő Isten a törékeny emberteremtményének alakját ölti fel, hogy így fejezze ki iránta való végtelen nagy szeretettét.

Ahogyan tovább tisztítottam az arcát, akkor láttam, hogy a törött szárnyú angyal ajkai zárva vannak. Nem énekel! Egy hangot sem ejt ki! Sőt, ajkai lefelé konyulnak!
Már-már csalódottan vissza akartam vinni a szakadozott ülőkéjű székre, amikor váratlanul eszembe jutott egy régi középkori legenda, amely szerint a betlehemi angyalok egy része valóban nem énekelt, hanem csak játszott valamilyen hangszeren. Noha mandolinjukat, lantjukat és hárfájukat pengetve magasztalták és dicsőítették Istent, mert Fiát az emberek megváltására a földre küldte, de szájukat egy hang sem hagyta el!
Miért? Mert Isten felfedte előttük emberré lett Szent Fia, Jézus Krisztus titkát: nem fogadják be, elutasítják, üldözni fogják, szenvedni fog, sőt keresztre feszítik. Az angyaloknak, mondja a legenda, szüntelenül ott dobolt a fülükben ez a misztérium, amelyet később az egyik apostol, János, így fogalmazott meg: „A (Messiás a) tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,11) Minduntalan erre kellett gondolniuk, ezért szép angyalajkukról lefagyott az ének.
Mikor gondolatban ide jutottam, belém villant a kérdés: Vajon mit érezhetett Isten, amikor elhatározta, hogy Szent Fiát a földre küldi, pedig tudta azt, hogy az emberek egy jó része nem fogja majd befogadni Őt?

Mit éreznél, ha szüleid – noha mindig engedelmes voltál irántuk, igyekeztél kedvükbe járni, szót fogadni nekik, minden kérésüket teljesíteni – egy napon minden ok nélkül azt mondanák Neked: „Kerülj kijjebb!”

Mit éreznél, ha szerelmed – bár ragaszkodásodnak és őszinte érzelmeidnek számtalan jelét adtad iránta – gúnyt űzne titkodból, vallomásodat mások szájára adná, érzelmeidet kinevetné, sőt lelketlenül azt mondaná Neked: „Nem kellesz!”

Mit éreznél, ha gyermekeid – holott Te szülted őket, szeretted, nevelted, ápoltad, gondoztad, éjt nappallá téve mindent megtettél fizikai, szellemi, lelki előrehaladásukért – egy napon azt mondanák Neked: „Nincs rád szükségünk!”

Mit éreznél, ha hitvestársad – annak ellenére, hogy Te mindenedet neki adtad: fiatalságodat, szépségedet, legszentebb érzelmeidet, hűségedet, szívedet, lelkedet – egyik napról a másikra felcserélne valaki mással, és azt mondaná Neked: „Meguntalak, mást keresek magamnak!”

Mit éreznél, ha barátod, barátnőd – annak dacára, hogy ha lelki békére, bizalomra, jó tanácsra és eligazító szavakra vágyott, Tőled mindig megkapta; ha bajban volt, Te voltál az első, aki ott termett és az utolsó, aki elment – egy nap szó nélkül hátat fordítana Neked, és azt mondaná: „Ne keress többé! Nincs rád szükségem!”

Mit éreznél, ha az emberek, akikkel kapcsolatban vagy – jóllehet igyekszel hozzájuk mindig egyenes, becsületes, tisztességes, szeretetteljes, derűs, nyájas, segítőkész lenni – nem csak, hogy nem értékelnék fáradozásaidat, de még ki is zárnának maguk közül azt mondva: „Nem ismerünk!”

Megérted most már a törött szárnyú karácsonyi angyal hallgatását?
Megérted most már, hogy Istennek a legnagyobb szívfájdalom a felkínált és visszautasított szeretete?

Ha igen, akkor a legfelfoghatatlanabbat még mindig nem mondtam el Neked.
Azt, hogy Ő mindezek tudatában mégis eljött,
emberré lett érted, értem, mindenkiért,
és mindezek ellenére határtalanul szeret Téged is, engem is!
Sőt, minden egyes embert! Még azokat is, akik nem szeretik Őt!

A törött szárnyú angyalt egyébként a jászolhoz legközelebb tettem, hogy mindig eszembe juttassa: „A (Messiás a) tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,11). Vajon én befogadom-e?

Imre atya
2021. január 8.

Forrás: Katáng Barát

Ajtó előtt I Ararat Worship & Pálhegyi Dávid

IKON - Keresem az arcod

dr. Kerekes László segédpüspök újévi köszöntője

A HÉT SZENTJE - SZENT I. SZILVESZTER PÁPA